Írásaim

Aki szeret, az nem ismer igazán,
Csak azt nézi, amit a szemével lát.

Aki azt mondja nekem: szeretlek,
Annak hamis hangot ad ki a szíve.

Ha tudnátok, ki vagyok, utálnátok,
Megvetve néznétek, ki nem állnátok.

Nem lenne senki, aki mosolyogna,
Félve kerülne, ki önmagát óvja.

Nem tudom, az jó-e, ha játszom nektek,
Vagy mutassam magam feketén-fehéren?

Úgy tűnik jobb, ha eljátszom, más vagyok.
Így most utálóm, csak magam maradok. . .

Megálltam, kiszálltam az autóból, és hatalmasat szippantottam a levegőből. Nagyon tiszta, kissé dohos illata volt, ami a helyet régimódi, családias érzelmekkel töltötte meg. Otthon vagyok! – gondoltam magamban. Életemben először éreztem teljesen mélyen, őszintén, minden porcikámban, hogy otthon vagyok. Az út, szinte átölelte azt a helyet, ahová a házat álmodtam meg. Ezzel elválasztott egymástól két erdőt. A köves erdei út egyik felén rendezetlen, vadregényes, bozótos erdő volt. A kis patak vonalát követve kanyargott az út az erdő mélyébe, határt szabva ezzel a bozótos terjeszkedésének. A másik oldalt magas, egyenes, gyönyörű szép vörös fenyők ékesítették. Sűrű, mégis barátságos erdő látszatát keltve. Mikor fordult a tavaszi fuvallat, és felém hozta a fenyő illatát, szerelmes lettem ebbe a tájba. Becsuktam a szemem, és tisztán láttam magam előtt a láthatatlant, a remélt valóságot. Egy ház állott az erdőszélen. Sarka a patak partjáig húzódott, de maradt még hely bőven a part, és a ház között. Az út és az erdő háromszögletű területet határolt, melyet a barlangból hömpölygő patakvíz szelt ketté. Itt volt a Ház. Közepén a bejárat előtt, egy fahíd szelte át a patak vizét. A hídon muskátlik lógtak, kissé himbálóztak a gyenge szellőtől, és fanyar illatukkal körbevettek mindent, és mindenkit, aki a közelükben volt. A híd egy apró füves udvarszerű, lejtős részhez vezetett. Néhány öreg, megfeketedett diófa álldogált itt, mint őrzői e festői helynek. A lejtő alján, a háromszög csúcsánál épp virágzott a cseresznyefa. Hatalmas lombja pompázott a rengeteg rózsaszín virágtól. Halk döngicséléssel szorgoskodtak a fáradhatatlan méhecskék, begyűjtve fontos élelmüket. A házat jól lehetett látni, már messziről is, hiszen ennek az enyhe dombnak, épp a közepén volt. Fehér terméskövek tartották, szinte mosolyogva ragyogtak a szikrázó napsütésben. Sötét barna terhük, melegség érzését keltette az ember szívében. Az egész ház fából volt. Hatalmas ablakok szépítették, díszítették a sötét faházat. A fölső szinten erkély húzódott körben, az egész házat átölelve. Minden szobából ajtó nyílt az erkélyre, így a szobák kívülről is, belülről is megközelíthetőek voltak. Zöld teteje távolról olyan érzést keltett, mintha mohatakaró fedné be az egész házat. Persze csak a cserép színe játszotta ezt a csalfa játékot. Három kéménye közül most csak egy pöfögött a magasba némi halovány, fehér gomolyagot. Pont a középső, mint egy várakozó gőzhajó megszelídült kazánjának utolsó dohogása, csak vékonyan füstölgött. A ház északi felén egy terasz volt, kerti bútorokkal. Karfás fa székek, hatalmas asztal, amit akár tízen is körbe ülhettek volna.  A teraszon egy lassú mozgású alak állt, kezében egy csészével, és a magas fenyőfákat figyelte. Egy mókus ugrált egyik ágról a másikra, majd hirtelen eltűnt a sűrűben. A patak vize halkan csobogott, és egyenesen a malom gyomrába futott. Olyan volt, mintha egy Óriás, hatalmas szomját próbálta volna oltani. De a malom nem telt el vele. Csak itta bőséges, tiszta, csörgedező vizét. Most nem forgott a kereke. Tavasszal sokat pihent, csak ázott, és ritkán hagyta a hátán végig csorgó víznek, hogy munkára fogja. Ilyenkor kevés munka volt. Nem kellett segíteni a gazdának semmit. Nem volt fa fűrészelés, gabonaőrlés, semmi, amihez ő kellett volna. Most csendben várakozott. A malom túloldalán szabályos alakú, fehérre meszelt, apróablakos épület állt. Innen szivárogtak ki, a legkülönösebb hangok. Mindenféle állathang kórusa volt. Már várták a gazdát, hogy szorgalmas munkájával szolgáljon nekik. Amit persze bőségesen megháláltak.
Az út mellettük futott a távolba, így a lovak hamar a közeli réthez értek, mikor kora tavasszal először kimehettek végre. Ez a nap volt az ő napjuk, és biztosan érezhették, mert boldog nyerítésükkel verték fel a csöndes környéket. Amikor elhallgattak, újra minden nesz odahallott ahol megálltam. Rigók éneke, egy hinta nyikorgása, a fenyves susogása, a méhek döngicséje, a patak lubickolása, ágak ropogása, békák kuruttyolása.
A gazda az udvari kútnál mosta el a csészéjét. Visszatért a házba, s én vissza a valóságba. Mélyet szippantottam az életadó erdei levegőből, végig mértem a természetet, mely előbb volt itt, mint mi, mégis megajándékozott minket. Mindent jól szemügyre vettem, hogy lássam, hogyan alkot mindez otthont. Megláttam, mitől lesz sziklákból, barlangpatakból, fákból, állatokból egy hely, ahol otthon vagyok. Mitől lett ez az egyetlen, talpalatnyi terület a Földön az, ahol örökké szeretnék élni. . .

Szeretném rögtön az elején kijelenteni, hogy az alábbi gondolatok kizárólag a szubjektív véleményemet tartalmazzák. Illetve talán kicsit többet annál. Viszont nem vagyok sem dietetikus, sem egyéb szakértője a táplálkozásnak, ezért nyilván vannak téves elgondolásaim. Azt azonban megelégeltem, hogy az emberek többsége oly mértékben engedi, hogy programozzák, befolyásolják, hogy az hamarosan katasztrofális következményeket fog eredményezni. Mivel rendszeres olvasója vagyok Isten Szavának, a Bibliának, meggyőződéssel állíthatom, hogy olyan tanácsokat nem olvastam még ebben a könyvben, aminek az alkalmazása nem vált volna a javamra. Gondoltam, hogy ne legyen annyira szubjektív az írás, kiemelek néhány gondolatot a legfőbb Dietetikustól. Az emberi szerkezet megalkotójánál jobban, senki sem tudja, hogy mi a jó és mi a rossz.

 Az elsőszámú közellenség a liszt. Egy aljas gyilkosnak van beállítva, „aki” mindenféle gonosz betegségekkel öli meg ártatlan áldozatait. De először is nézzük meg a folyamatot, ami idáig elvezetett. Először a kenyér a legfőbb, legértékesebb táplálék volt a köztudatban. Tisztelték, becsülték, hálaimát mondtak érte. Aztán jöttek az okos tudós emberek, akik állítólagos tanulmányaikkal átprogramozták az emberek elméjét. Csak az a liszt jó, ami teljes kiőrlésű. Csak a barna kenyér ehető, és aki nem hallgat ránk, az meg fog halni. Viszont az a nagy helyzet, hogy azt az apróságot elfelejtették közölni, hogy a teljes kiőrlésű gabona, az szó szerint az. Vagyis, ahogy van ledarálják, megőrlik. Ugyan hántolják néha, a jobb minőségűeket, de alapból TELJES kiőrlésű. Mivel a mai gabona már nem ugyan az, mint régen volt, mert a jobb hozam érdekében folyamatosan nemesítették, ezért kicsit változott a felépítése. Tovább a talaj, amiben növekszik erősen szennyezetté vált napjainkra. A gabona sajnos minden felszívódó vegyszert, mérget a héjában tárol, ezért a teljes kiőrlésű lisztben sokszor több mérgező anyag van, mint a fehér lisztben. Ennek hatására írták rá idővel az úgy nevezett „bio” lisztekre, hogy vegyszermentes. De vajon az mitől vegyszermentes? Más bolygóról származik, ahol vegyszermentes a talaj? Vagy csak azért írták rá, hogy megint elhiggyünk, egy újabb hazugságot? Szóval nem lettek egészségesebbek a fehérlisztet nem fogyasztó emberek sem. Vajon miért? Sőt kissé fakóbb, beesett ábrázatukról szinte már messziről látni lehet, hogy ki is az, aki „egészséges” életmódot élve tömi magát a mérgező anyagokkal. Erőtlen, gyenge, és látványosan egészségtelenebb lett az, aki bedőlt ennek az elméletnek.
Hát jó! Akkor vesszen minden pékáru! Aljas áruló mind! Akkor ne együnk egyáltalán kenyeret! A kenyér rossz, hiszen látjuk, hogy bánik el minden ártatlan fogyasztójával. Így szépen kialakult az újabb elmélet (persze „tudományos” kutatásokkal a háttérben): nem szabad semmi gabonafélét fogyasztani. Aztán az emberek szép lassan ezt is elhiszik, mint a „ne együnk vajat, csak margarint, mert az egészséges” propaganda átgondolatlan szavait. Ma már persze mindenki szívesen enné a vajat, mint gyermekkorában, csak ma már elég nehéz kifizetni. Talán nem kellett volna leszokni róla, és ezzel lelassítani a termelését. Most pisloghatunk, hogy nincs, ezért drága. Ott a margarin, tessék azt enni, az olcsó! Ja, hogy műanyag az egész, és ha kicsit sűrűbb lenne, már kerti széket csinálnának belőle? Igen ez igaz, de akkoriban olyan hitelesen mondták, hogy ezt kell venni! Ismerős fordulat ez, igaz? Aztán mondhatnám a csirke húst, az „ásványvizeket”, stb. A tanulsága az egésznek: ne higgy el minden ostobaságot, amit tudományos köntösben akarnak megetetni veled. Az egészséges élet teljesen másban rejlik. Nézzük hát, mit mond egy olyan felsőbb hatalom, Akire igazán megéri odafigyelni! Miért? Lássuk!

Az első, hogy Ő nem változik. „Ne vezessenek félre titeket, szeretett testvéreim. Minden jó adomány és minden tökéletes ajándék felülről való, mert az égi világosság Atyjától jön alá, és őnála nincsen változás, nem fordul, mint az árnyék.” (Jakab 1:16,17). Vagyis, mindig azt mondja, ami a javunkra válik. Voltak korszakok, amikor képtelen dolgokat kért, vagy jelentett ki, de ma már tudjuk, hogy pontosan úgy van minden, ahogy mondta. Igen, voltak törvények a tisztasággal, a halottak elkülönítésével, a fertőzésekkel kapcsolatban, az ókorban, olyan világban, ahol más népek ezeket nem vették komolyan, csak Isten népe. Ma már nyilván való, hogy mindent jól mondott, és ezzel megóvta a népét. De most nézzük egyszer, hogy milyen ehető dolgokat használtak fel az imádatban régen. Izraelben, Jehova Isten határozta meg, hogy milyen felajánlásokat kellett bemutatni, imádat céljából, illetve a bűnösség ellensúlyozásáért. Ezeknek a felajánlásoknak, a legjobbnak, legértékesebbnek, épnek és különlegesnek kellett lenniük. Voltak állat áldozatok, de voltak ital és étel felajánlásaik. Nos, nézzük mit kért Isten, ha valaki önként, szívből, értékes, tiszta, különleges ételfelajánlást akart adni, Isten elrendezése szerint: „egytized éfa finomliszttel gabonafelajánlásként, egynegyed hin, zúzott olajbogyóból készült olajjal elegyítve” (4Mózes 28:5) Még számtalan idézetet lehetne beszúrni ide, de egy is elég ahhoz, hogy lássuk, Jehova Isten a legértékesebbnek a finomlisztet tartotta. Igen a gabona nagy becsben volt az ókorban, és bizony, készítettek az akkor élők finomlisztet. Igen őröltek külön takarmányt, külön finomlisztet, és még ki tudja mi mindent. A lényeg, hogy a gabona legértékesebb részét kellett Istennek felajánlani, ha valakit erre indított a szíve. Ha a búzakorpa lett volna a legértékesebb, a különleges rész, akkor az állt volna a törvényben. Aztán nézzük hogyan beszél Isten szava a Biblia magáról a kenyérről: „Hogyha sütőkemencében sütött gabonafelajánlást mutatsz be felajánlásként, akkor az finomlisztből készült legyen, olajjal elegyített, karika formájú kovásztalan kenyér, vagy olajjal megkent kovásztalan lepény” (3Mózes2:4). Nézzük Isten csoda útján, hogyan táplálta Illés prófétát, és mi lett ennek az eredménye: „Aztán lefeküdt, és elaludt a rekettyebokor alatt. De íme, ekkor egy angyal megérintette, majd így szólt hozzá: „Kelj fel és egyél.” Amikor odanézett, íme, a fejénél egy kerek kenyér volt izzó köveken, meg egy korsó víz. Evett és ivott, aztán ismét lefeküdt. Később Jehova angyala másodszor is eljött, megérintette őt, és ezt mondta: „Kelj fel és egyél, mert túl nagy út vár rád.” Felkelt tehát, evett és ivott, majd annak a tápláléknak az erejével ment negyven nap és negyven éjjel egészen az igaz Isten hegyéig, a Hórebig.” (1Királyok 19:5-8.). Egy másik gondolat a valaha élt legbölcsebb királytól, szintén Isten szavában: „A kenyér arra van, hogy nevessenek a munkások, a bor pedig megvidámítja az életet." (Prédikátor 6:19). Jézus a következőre is megtanította a követőit, hogy imádkozzanak a mindennapi kenyerükért: „Add meg nekünk ma a mai napra való kenyerünket.” (Máté 6:11). Vég nélkül sorolhatnánk, hogy még hány helyen tesz említést Isten szava a kenyérről, méltósággal, tisztelettel. Úgy beszél róla, mint ami valódi érték, amiért naponta imádkoznunk kell. Vajon Isten táplálta volna a szolgáit kenyérrel, ha valóban igaz lenne az, hogy káros az egészségre? Jézus ezreket táplált csoda útján kenyérrel, és a „vendégei” hálásak voltak, és nem mondták neki: „Mester, tudod, hogy ez milyen egészségtelen? Jobban tennéd, ha egyáltalán nem adnál kenyeret!” Vagy a mintaimában arra tanított volna, hogy imádkozzunk a napi kenyerünkért, miközben tudja, hogy milyen káros? Nyilván nem. Sőt Isten megígérte, hogy a kenyerünket, a ruhánkat, a hajlékunkat biztosítani fogja, mindaddig, amíg Őt szolgáljuk. Nos Ő, aki mindent megalkotott, évezredek óta megbecsüléssel, tisztelettel beszél csodás adományáról, a kenyérről. Vajon akkor bízhatunk egy olyan emberi irányzatban, amiről már most látszik, hogy ugyan olyan, mint a többi? Egy elméletet, egy emberi okoskodást fogadjunk el inkább, mint Isten szavának megbízható gondolatait? Persze nyilván nem arról beszélek, amikor ennek a beteg világnak köszönhetően, sokan megbetegszenek, és valóban érzékenyek lesznek a gabonafélékben található, egyre magasabb glutén tartalomra. Inkább azokról az alaptalan, és Isten szavával ellenkező elméletekről beszélek, amikor önjelölt táplálkozási „szakértők” belemagyaráznak mindent a kenyér, liszt és egyéb gabonafogyasztásba. Már ott tartunk, hogy minden betegséget erre vezetnek vissza némelyek. Még a mentális problémákkal kapcsolatban is a kenyeret teszik felelőssé. De vajon oda fognak állni néhány év múlva mindenki elé, akikkel elhitették, hogy mérgező a liszt? El fogják mondani, hogy barátom, tévedtem? Bocsánatot kérnek majd, a Teremtőjüktől, mert méltatlanul nyilatkoztak egy különleges ajándékáról? Gyanítom, hogy nem. Pedig néhány év múlva ezzel az elmélettel is ugyanaz fog történni, mint az összes többivel. Csak addigra majd annyira visszaesik a fogyasztás, hogy az újra megnövekedő igényeket nem tudják majd kielégíteni. Aztán vehetjük meg sokszorosáért a kenyeret, mint most a vajat. Szívesen megköszönném a kenyér ellenségeinek, ha végre felhagynának a kampányukkal, és méltósággal bánnának Isten ajándékával.

Végül nézzünk még egy idézetet, egy folyóiratból, amit a Biblia alapján írtak: „ A fenséges egek után vessünk egy pillantást egy hétköznapi dologra, a kenyérre. Jehova nem csupán „megalkotta az eget és a földet”, hanem „kenyeret [is] ad az éhezőknek” (Zsolt 146:6, 7). Isten ’méltóságát és pompáját’ visszatükrözik a nagy művei, például az, hogy gondoskodott olyan növényekről, melyekből kenyeret készítenek. (Olvassátok fel: Zsoltárok 111:1–5.) Jézus arra tanította a követőit, hogy így imádkozzanak: „Add meg nekünk ma a mai napra való kenyerünket” (Máté 6:11). A kenyér sok ókori nép, köztük az izraeliták egyik legfontosabb tápláléka volt. Annak ellenére, hogy a kenyeret egyszerű ételnek tartják, az a kémiai folyamat, mely néhány alapanyagot finom kenyérré változtat, egyáltalán nem egyszerű.
  Abban az időben, amikor a Bibliát írták, az izraeliták búza- vagy árpalisztből és vízből készítettek kenyeret. Időnként kovászt, vagyis élesztőt is használtak. Ezek az egyszerű alkotórészek összekeverve meglepően sok kémiai vegyületet hoznak létre, melyek között aktív kapcsolat van, de hogy pontosan milyen, azt nem teljesen értik. Ezenkívül az is lenyűgözően bonyolult folyamat, ahogyan megemésztjük a kenyeret. Nem csoda, hogy a zsoltáríró így énekelt: „Mily számosak a te műveid, ó, Jehova! Mindet bölcsen alkottad” (Zsolt 104:24). Téged is arra indít mindez, hogy magasztald Jehovát?” (W08 8/15, 13.old. 9, 10. bek.)

Tehát az állítás, hogy a gonosz gabonák, a finomliszt, a kenyér, csúnya betegségekkel ölik meg ártatlan áldozataikat, kissé sántít. Inkább arról lehet szó, hogy némely gyártó ócska minőségű kenyeret gyárt. Persze ilyen gyártó van mindenféle termékkel, élelemmel kapcsolatban. Ezért kell megválogatni, hogy mit veszünk, és mit eszünk meg. Aztán az is lehet, hogy annyira nem is ártatlanok azok az áldozatok? A mértéktelen fogyasztás valóban okoz betegségeket. Viszont ez nem a kenyér bűne, hiszen még a víz is megöli azt, aki mértéktelenül fogyasztja. Igen van olyan, hogy víz túladagolás. Igen, egyszer volt egy vízivó verseny, aminek a győztese az első helyezést ugyan megnyerte, de az életét elvesztette. Ettől még a víz nem gonosz, csak az ostoba emberek mindennel tudnak ártani maguknak. Az egészséges táplálkozás fő gondolata abban rejlik, hogy azt fogyasszuk, ami jól esik, ami örömet ad, és mindezt mértékletesen. Ha mértékletesek tudunk maradni, akkor fogyaszthatunk bármit, ami emberi eledelnek készült, amit Isten azért alkotott meg, hogy hálás szívvel tudjunk köszönetet mondani, az életért.

„Nincs jobb az embernek, mint hogy egyen, igyon és élvezze az ő lelke a fáradságos munkájából fakadó jót. Láttam én azt is, hogy ez az igaz Isten kezéből van.” (Prédikátor 2:24)

(részletek egy szellemi élet elvesztéséről)

 Egy kisvárosi társasházban élt Peti és az anyukája. Peti szerette ezt a kisvárost, bár neki még aprócska méretével is hatalmasnak tűnt. Sok különleges élményt nyújtott neki a városka, főleg nyaranta, mikor este a szobája ablakából izgalmas fényeket látott. Ezeknek a fényeknek senki sem tudta megmagyarázni az eredetét. Igazából nem is mindenki látta, talán csak a képzelet szüleményei voltak. Petinek viszont mindennap megjelentek, és ez boldoggá tette őt. Amikor anya betakargatta, és kiment a szobából, Peti az ablakhoz osont, és gyönyörködött, a csodában. Reggel aztán gyakran az ablak mellett ébredt, de ezt sem bánta soha. Vidám gyermekkorában, a legvidámabbak a szombat reggelek voltak. Ilyenkor mindig korán ébredt, átballagott anyukához, és bebújt az ágyába. Anya sokszor, még órák múlva sem vette észre Petit, olyan mélyen aludt. Ő pedig anya szobájának tapétáját figyelte ezeken a reggeleken. A tapéta színe, mintája, néha megváltozott. Volt olyan, hogy virágok voltak rajta, voltak madárkák, akik nem tudtak repülni. Néha szomorú esőfelhők kerekedtek, és szürkére színezték az egész szobát. Mire anya felébredt, a tapéta újra orgonaszínűvé vált, aprócska csillagokkal megszórva. Peti élvezte ezt a változást, bár anya úgy tűnt, nem igazán hitt ebben a jelenségben. Mindig élvezettel hallgatta, hogy Peti aznap milyennek látta a falat, de a mosolyában volt valami, amitől Peti azt érezte, anya szerint ő csak képzelődik.

 Peti ismét az ablak mellett ébredt. Nagyon korán volt, még a Nap is csak sejtelmes fénynyalábokkal kapaszkodott elő, a dombok mögül. Anya szobájába igyekezett, és lefeküdt. A hátán fekve jól láthatta a plafont is beborító tapéta játékát. Eleinte vidám pillangók röpködtek a plafonon, még a suhogásokat is hallani vélte. Aztán meg bárányfelhők vonultak át fölötte. Már szinte dél lett, mire Peti pocakja jelezte, hogy ideje lenne felkelniük. Anya még mélyen aludt. Azt mondta este, hogy nagyon fáradt. Sokat dolgozott mostanában, és Peti már néhány hete próbált egyre észrevétlenebbé válni. Nem akarta anyát túlzottan terhelni. Most is hagyta pihenni. Kiment a konyhába, és evett egy kicsit a tegnapi vacsora maradékából. Estig nézegette a plafon játékos változását. Amikor eszébe jutottak a fények, amit az erdő közelében lát minden este. Az ablakhoz sietett, és várt. Semmi. Nem történt semmi. Csak várt, de életében először nem villant fel a játszadozó fénynyaláb a szürkülő estében. Reggelig figyelt, de egyetlen apró pillanatra sem látta a csodát. Nagyon álmosan ment át anyához, aki még mindig aludt. Peti épp le akart feküdni mellé, mikor meglátta a tapéta szürke komor árnyai vibrálását, ami olyan volt, mintha egy halovány gyertya fénye mozgatná. A plafon teljesen sötét volt, szinte fekete. Peti odabújt anyához, és akkor a fekete fal fehér lett. Fehér, jégcsapok csillogó fényével szikrázó, fagyosan fehér.

 Anna néni - a házban mindenki így hívta – szokása szerint reggeli zsörtölődésével kezdte a napot. Ilyenkor a megszokottnál is zordabb volt, és nem szerette, ha zavarják. Egyedül élt, már hosszú évtizedek óta, vagy talán még régebb óta is. Még a gyermekek sem tudták felvidítani soha egyetlen pillanatra sem, attól a naptól kezdve, mikor a drága Ferije, abban az értelmetlen háborúban odaveszett. Mindig ezt mondogatta, és nem tudott megvigasztalódni. Pedig néha ennél szomorúbb dolgok is megtörténnek az emberrel. Ahogy magában zsörtölődött, halk kopogásra figyelt fel. Kicsoszogott az ajtóhoz, majd az összes zárat kinyitva kissé morcosan, de kitárta az ajtót. Egy piciny fiúcska álldogált zavartan az ajtó előtt. Anna néni erőltetve rámosolygott, és kérdőre vonta.
- Hát téged mi szél hozott Petike?
- Anna néni – kezdte lehajtott fejjel a hívatlan látogató.
- Na, mit szeretnél? Csak mond bátran!
- Tudnál nekem segíteni, egy kicsit? – kérdezte Peti könnyes szemmel.
- Segíteni? Mit szeretnél kincsem? – enyhült meg hirtelen Anna néni.
- Gyere velem, mert nem tudom, mit kell csinálni most. . .
- Mi történt Petikém?! Mond már!
- Azt hiszem . . . az anyukám . . . meghalt . . .

Nemrég eszembe jutott, hogy amikor fiatal voltam, mennyit játszottam a fent említett szerzőpáros kaland könyveivel. Arra gondoltam, hogy megosztom ezt az élményt a fiammal is. Kicsit körülnéztem, és meg kellett állapítanom, hogy ezek a könyvek közel sem felelnek meg az azóta kialakult értékrendnek, amit a szellemi dolgokkal kapcsolatban felállítottam magamnak, és tanítok a gyermekemnek is. Pedig maga az ötlet hatalmas, és szerintem nagyon élvezetes játék, főleg, ha ketten játsszuk. Ezért úgy döntöttem, hogy írok egyet. A játék nagyon egyszerű. A történetet olvasva, újra meg újra döntést kell hoznunk, hogy az adott helyzetben mit teszünk. A döntésünk után, a hozzátartozó szám jelzi, hogy melyik bekezdéssel folytassuk a kalandot. Néha rossz döntést hozunk, és véget ér a kaland. Ilyenkor kezdhetjük elölről az egészet. Az is előfordul, hogy valakivel meg kell küzdeni, ehhez dobókockára van szükségünk, alább olvasható, hogy zajlik a küzdelem. Szóval aki szeretne játszani, vegyen egy papírlapot magához, tollat, dobókockát, és kövesse az utasításokat lépésről-lépésre.

Felszerelésed: Zsebkés, gyufa, fejsze, kulacs, két konzerv és egy bot.
Induló jellemzőid: Életerő (20 pont) Kitartás ( 10 pont) ügyesség (30 pont) gyorsaság (20 pont). Ezeket írd fel a papírra. Ha a kaland során küzdened kell, az alábbiak szerint tedd:
Dobj egy dobókockával egyet az ellenfélnek, egyet magadnak. Akinek kevesebb lett a dobás értéke, attól le kell vonni annyi pontot, amennyit a másik dobott. Sorba kell venni a tulajdonságokat, az életerőtől kezdve a gyorsaságig. Ha valamelyik érték teljesen lenullázódik, akkor a másik fél nyert. Jó szórakozást!

Erdei kaland

1.
Egy forró nyári nap van. Már sokat hallottál Glen serlegéről, amit valahol ebben az erdőben rejtettek el. Mivel gyűjtöd a régiségeket, szeretnéd megtalálni. Reméled, hogy sikerrel jársz, bár egyelőre fogalmad sincs, hogy hol keresd. Elindulsz az erdő felé. Félóra könnyű gyaloglás után eszedbe jut, hogy nem töltötted meg a kulacsodat vízzel. Mit csinálsz? Visszamész (35. ) Folytatod az utad (5.)

2.
Végre sikerült átmenni a vékony, csúszós ösvényen a tó mellett. Innen eljutsz egy mesterséges gátig, amit a tó feltöltéséhez csináltak. Már nagyon szomjas vagy, és itt a gát mellett van is egy kisház. Üresnek tűnik, csendes nyugodt, de lehet, hogy van otthon valaki. Eszedbe jut, hogy bekopoghatnál, talán adnak egy kis vizet. Megállsz, és bekopogsz? (38. ) Tovább haladsz inkább (12.)

3.
A tó szélén tudsz csak végig menni, egyensúlyoznod kell, hogy el ne ess, ha még 30-as az ügyességed: (2.) Ha nem (37. )

4.
Az erdőbe érve, újra sötétség fogad. Ráadásul itt nagyon párás a levegő, ami nehezíti a lélegzetvételt. Már hangosan lihegsz, amikor az út hirtelen emelkedni kezd. Olyan magas sziklát kell megmásznod, aminek nem is látod a tetejét. A botodra támaszkodva igyekszel egyre több erőt kifejteni, hogy felérj a sziklacsúcsra. Egyszer csak egy keskeny repedésbe beszorul a botod. Kimerülten rángatod, de nem akar kijönni. Otthagyod (6.), vagy gondolkozol valami más megoldáson (11)?

5.
Folytattad a meleg napsütésben az utad, de minden lépéssel egyre szomjasabb leszel. Már elég tikkadt vagy, amikor meglátsz egy forrást, ami egy domboldal aljában van. Odalépsz, a vize tisztának látszik. Iszol belőle, és megtöltöd a kulacsodat? Igen (36. ) nem (8.)

6.
Elindulsz tovább felfelé, és erőfeszítéseidnek köszönhetően kicsit kimerülve, de épségben feljutsz a csúcsra. Vonj le két életerő pontot és egy kitartás pontot.
A csúcson felegyenesedsz, iszol egyet a kulacsodból, és elindulsz egy jól látható ösvény felé. Az ösvényen meglátsz egy pénztárcát, amit valaki nem rég hagyhatott el, mert újszerű állapotban van. Lehajolsz érte, ekkor hirtelen eltűnik a pénztárca, egy kötél összerántja a lábaidat és hirtelen a magasba emel. (9.)

7.
A medve hirtelen meghátrál, négy lábra ereszkedik, és egy pillanat alatt eltűnik az erdőben. A félelem okozta kimerültség miatt vonj le 1 kitartás pontot. Miután összeszedted magad a medvekaland okozta rémültségből, nagyon körültekintően, de folytatod az utad. Néhány perccel később egy kis tisztáshoz érsz. Nagyon halkan, de valahonnan vízcsobogás hangját hallod. Elindulsz a hang irányába. (15.) Nem inkább folytatod az utat az erdő felé. (44. )

8.
Végül is bizalmatlan lettél, mégsem iszol a vízből, és tovább haladsz. A dombon felaraszolsz, és itt már látod is, hogy jól döntöttél. A forrás nem is forrás, hanem egy halas tó vizének leeresztő csöve. A tó koszos, zavaros, és zsúfolásig tele van halakkal. (3.)

9.
Hatalmas kacagást hallasz az erdőből, és egy jól megtermett útonálló tagbaszakadt alakját pillantod meg. Gyorsan a bicskádért nyúlsz, levágod a kötelet (47 ), vagy megvárod a foglyul ejtődet?(17.)

10.
Hiába próbáltál észrevétlen maradni, a medve meglátott. Döngő léptekkel utánad iramodik, amikor a közeledbe kerül, felemelkedik két lábra, és bömböl egy hatalmasat. Mit teszel? Jajveszékelve menekülsz, amerre látsz (41.). Előveszed a fejszét és a fejed fölött lóbálva próbálod elijeszteni a medvét (7.)

11.
Ahogy ülsz a sziklán eszedbe jut a bicskád, talán azzal ki tudod szabadítani a botod. Néhány perc elteltével sikerül is. Ahogy kirántod a repedésből a botot, meglátsz valami csillogó tárgyat a lyukban. Megpróbálsz benyúlni érte, de csak az ujjaid hegyével éred el. Valami hideg fémtárgyat érzékelsz az ujjaiddal. A bicskáddal kihegyezed a botod, és így már sikerül kipiszkálni. Egy szép aranykarkötő! Vajon ki hagyhatta el, pont itt? Sok hasznát nem tudod venni az úton, de azért elteszed a zsebedbe. (6.)

12.
A ház mellett elhaladva belátsz az ablakon, és egy rossz külsejű alak árnyait látod. Jobb is, hogy nem álltál meg. Hamarosan beérsz az erdőbe. Most már annyira szomjas vagy, hogy levonhatsz 2 életerő pontot és egy kitartás pontot. Az erdő egyre sűrűbb és egyre sötétebb, ahogy hagyod magad mögött a métereket. Hirtelen furcsa zajt hallasz a tőled balra lévő folyó felől. Ahogy odapillantasz, egy hatalmas medvét látsz, ami épp pisztrángra vadászik. Gyorsan megpróbálsz elrejtőzni az erdőben. (40. ) Tovább folytatod az utad, mintha semmit sem láttál volna, csak óvatosabban lépdelsz, nehogy szükségtelen zajt csapj (10.)

13.
Messziről egy tisztás, zöldes fényeit látod. Az ösvény egyenesen odavezet. Már kezdesz örülni, amikor meglátod, hogy a tisztás tele van farkasokkal. Mit csinálsz? Visszamenekülsz az ösvényen?(49. ) Vagy bátran kilépsz a tisztásra? ( 18.)

14.
Az útonálló elveszi az aranykarkötőt, megvizsgálja, majd elégedett vigyorral hátat fordít neked, és elmegy. Kicsit meghúzódott a lábad a csapdától, ezért vonj le két ügyességi, és két gyorsasági pontot. (22.)

15.
A csobogás hangját egy kis forrás adta. Nagy, mohás sziklafalból folyik ki. A szikla körül hatalmas bodzabokor, szinte körbefonja az egész sziklát. Feltöltöd a kulacsod. Megpihensz egy kicsit, és iszol a bodzás forrásból (20.) vagy folytatod az utad (4.)?

16.
A híd recseg, ropog alattad. Lehet, hogy rossz döntést hoztál? Ha a gyorsaságod még 15 pont fölött van, szaladj át a hídon. (25.) Ha már nincs annyi (54.)

17.
Az útonálló látva, hogy biztosan erősebb nálad, leenged a kötélről. Megragadja a karodat, és követeli, hogy adj neki valami értékeset az életedért. Ha van nálad valami aranytárgy, akkor add oda neki. (14.) Ha nincs, lapozz (47).

18.
A tisztáson a farkasok köréd gyűlnek. Ha megvan még a botod, kezd el lóbálni magad körül. (24.) Ha nincs meg (50.)

19.
Zsebre teszed a termést, fogod a holmidat, a botodat, és elindulsz. Távozásod után a farkasok új vezért választanak. Miközben gondolkozol a farkasokkal átélt kalandon, észre sem veszed, a sötét, sűrű erdőben, mögötted lopakodó alakot. Egy pillanat alatt toppan eléd, egy medve. Gyorsan előveszed a fejszédet, hogy elijeszd. (52.) Eszedbe jut, hogy kipróbáld a farkasoktól kapott csodatermést, és gyorsan a medve szája felé dobálod. (28.)

20.
A forrás vize nagyon frissítő, tiszta és tele van ásványi anyagokkal. A kis pihenőtől, és a forrás felüdítő vizétől, újra tele vagy erővel. Adj magadnak 2 életerő és 2 kitartás pontot. (4.)

21.
A faluból csak egy út vezet tovább, ezen folytatod a kalandot. Hamarosan egy útelágazáshoz érsz. Az egyik út tovább visz egyenesen az erdőszélén (44.), a másik levezet az erdő mélyére, egy völgybe (26.) melyiket választod?

22.
Az ösvényen haladsz tovább, de már nagyon bizalmatlanul figyelsz minden rezzenésre az erdőben. Hamarosan egy romos hídhoz érsz. A hídra ki van írva, hogy életveszélyes átmenni rajta. Mégis átmész? ( 16.) Inkább leereszkedsz a híd melletti meredek falon, és kikerülöd a hidat. (48.)

23.
Elköszönsz a medvétől, és tovább ballagsz a rengetegben. Néhány órára egyedül maradsz. Csak gyalogolsz, igyekszel a célod felé. Nem történik veled semmi. Aztán egyszerre kiérsz az erdőből. Az erdőszélén egy kis falu van. Csendes, szinte teljesen kihalt falu. A házakat már benőtte a sok erdei növényzet. A falu közepén letáborozol, tüzet raksz és megmelegíted az utolsó konzervedet. Épp készülsz enni, amikor egy furcsa öregember terem melletted. Elmondja neked, hogy ő már nagyon régen evett utoljára, és szeretné elkérni az ételedet. Megsajnálod és nekiadod az ételt (27.). Nem adod neki, elzavarod, mert te is éhes vagy (53.)

24.
"A farkasok meghátrálnak, csak az egyik nem mozdul. Ő lehet a falkavezér. Vele meg kell küzdened.
Farkas: Életerő (10 pont), Kitartás (10 pont) ügyesség (5 pont) Gyorsaság (5 pont)
Ha legyőzted a farkast (30.) Ha a farkas győzött (50. ).

25.
Gyorsan átértél, és így nem terhelted meg nagyon a hidat. Semmi baj nem történt, és a híd is egyben maradt. Már rád férne egy kis pihenő, de szeretnél előbb kijutni ebből az erdőből. (13.)

26.
A meredek lejtőn csak lassan tudsz lemenni. Ha az ügyességed 15 pont felett van, akkor (29.) ha már alatta, akkor (55.)

27.
Az ételtől az öreg megerősödik, felegyenesedik, és ahogy kezdi kihúzni magát, egyre hatalmasabb óriássá növekszik. Gúnyosan kacagni kezd rajtad, és azt kiáltja, hogy most elvesztél, mert téged is a kihalt falú egyik romos házába zárva fog tartani, mint a többi erre járót. Meg kell küzdened vele.
Öreg Életerő (40 pont), Kitartás (40 pont) ügyesség (40 pont) Gyorsaság (40 pont)
A küzdelem az ismert módon folyik, de ha van medve kardod, akkor minden dobásnál 20 pontot levonhatsz az öregtől. Ha kisebbet dobott, akkor még a kocka értékét is, de ha nagyobbat dobott, akkor csak a húsz pontot, tőled pedig értelemszerűen az ő dobásának értékét. Ha győztél (32.) Ha nem (39.)

28.
A medve röptében bekapja a termést, és azonnal megnyugszik. Kisé zavartan szólal meg egyszer csak. Elmondja neked, hogy haragszik rád, mert nagyon megijesztetted, de aztán megérti a magyarázatodat, hogy féltél tőle, és nem bánt téged. A termés nagyon ízlett neki, és örül, hogy most már érti az emberek beszédét. Cserébe egy odvas fához vezet. Kéri, hogy nyúlj be egy résen, mert adni akar neked valamit. Ha benyúlsz (33.) ha nem (23.)

29.
Leértél a völgybe, ahol egy tisztás vár. Bővizű forrás, tűzrakóhely, és néhány mogorva borostás férfi. Messziről méregetnek, és érzed, hogy rólad sugdolóznak. Odamész hozzájuk? (34.) Nem inkább elkerülöd őket. (44. )

30.
"A farkas élettelenül rogyik össze előtted. Ekkor a többi farkas meghajol. Az egyik, talán a legidősebb, megszólal. Most te vagy a vezérünk. Erősebb és ügyesebb voltál. Vezetsz-e minket ezután? Megbeszélitek evés közben, mert már nagyon éhes vagy. Elkészíted az egyik konzervedet. Tüzet raksz, amitől a farkasok még jobban tisztelnek téged. Ettél is, pihentél is, és ha van nálad víz a bodzás forrásból, adj hozzá minden tulajdonságodhoz 5 pontot.
A farkasok szószólója elmondja neked, hogy egy különleges fa terméséből esznek, ezért tudnak beszélni. A barátságod felajánlod, de a vezér szerepét nem vállalod. Viszont kérsz a különleges termésből, hátha otthon hasznát veszed majd. A farkasok adnak neked, és azt mondják, te is ehetsz belőle. Eszel a termésből? (51.) Inkább kihagyod, majd előbb kipróbálod valamilyen állaton. (19.)

31.
"Leülsz hozzájuk, és elfogyasztod a finom szederbort, amit kaptál. Majd megkérdezed, hogy kik ők. Mivel barátságos voltál velük, ők is azok. Elmondják, hogy itt szokták legeltetni a juhaikat, de már egy ideje nem hoznak ide semmit, mert az összes bárányt elzárta egy gonosz öregember. Azt tudják, hogy egy sziklabörtönben vannak a juhok, de nem tudják kinyit az ajtaját, mert a különleges zár, amit az öreg felszerelt, semmivel sem nyitható.
Eszedbe jut a falubeliek ajándéka. Előveszed a kulcsot, amit rád bíztak, hogy add a pásztoroknak. Rögtön felugranak örömükben, és hívnak, hogy menj velük a sziklához. Velük mész? (58.) Elköszönsz tőlük, és folytatod az utad. (44.)

32.
Az öreg a földre rogyott az utolsó ütéstől. A falu, hirtelen életre kelt. Minden lakója vidáman ugrál körül téged. Hálásak a szabadításért, és cserébe neked adnak furcsa formájú kulcsot. Tedd el, kérlelnek, és ha találkozol a pásztorokkal, add nekik oda. Azt mondják, hogy ha visszafelé olvasol, szerencsés lehetsz. Nem érted ezt pontosan, de elteszed a kulcsot, és megjegyzed, amit mondtak. A faluban adnak enni, inni, és a kulacsodat is feltöltheted. Plusz 5 pont életerőt kapsz. (21.)

33.
A fa odvában egy nagy kardot találsz. A medve neked adja, hiszen ő úgy sem tudja használni. Ez a nagy medve kard, amivel bárkit legyőzhetsz. (23.)

34.
Az egyik férfi odalép hozzád, és kissé nyersen, de megkínál itallal. Picit bizonytalan vagy, mert nem tudod, hogy megbízhatsz-e bennük. Elfogadod az italt? (31.) Inkább tartózkodsz tőle. (56.)

35.
Gyorsan, sietve vissza rohansz az erdő szélére. Ott láttál egy kutat, amiből feltöltheted a kulacsodat. Ahogy sietsz, nem veszel észre egy kiálló gyökeret, és hatalmasat esel, ahogy a gyökérben megakad a lábad. Az eséstől megsérülsz egy kicsit, vonj le 2 ügyességi és gyorsasági pontot. A kutat eléred ugyan, de csalódva látod, hogy ki van száradva. Sajnos nem tudsz vizet tölteni a kulacsodba. Visszafordulsz és folytatod az utadat. (5.)

36.
Nem csak a kulacsodat töltöd meg, hanem iszol is belőle jó sokat, mivel a nagy melegben igencsak megszomjaztál. Egész jól érzed magad, végre felfrissültél kicsit. Aztán hirtelen rosszul leszel. Émelyeg a gyomrod, és forog veled a világ. Mégis erőt veszel magadon, és Felkapaszkodsz a dombon. Ekkor meglátod, hogy nem is forrásból ittál, hanem egy halastó vizének leeresztő csövéből. A tó koszos, zavaros és zsúfolásig tele van halakkal. Ezt a látványt már a gyomrod sem bírja. Miután kiürítette a tartalmát, felegyenesedsz, és megpróbálsz tovább haladni. Közben vonj le 2 életerő és 1 kitartás pontot. (3.)

37.
A keskeny, és csúszós párkányon megcsúszol, és elveszted az egyensúlyod. Térdig belecsúszol a tóba, amitől teljesen átázik a cipőd. Nem történt nagyobb bajod, de vonj le 2 gyorsasági pontot. (2.)

38.
A kopogtatás után azonnal kinyílik az ajtó. Egy púpos, szakadt külsejű ember nyit ajtót. Viszont nagyon kedvesen beszél hozzád, ezért megbízol benne, és elmondod, hogy csak egy kis vizet kérsz. Behív a púpos, és leültet az asztalához. Megtölti a kulacsodat, és neked is ad inni. Nem is vizet kapsz, hanem friss, hideg, citromos limonádét. A limonádét gyorsan megiszod, és a púposra nézel. Rémisztő vigyorral tekint rád. A következő pillanatban forogni kezd veled a világ, homályosan látsz, majd minden elsötétül. Megmérgezett a limonádéjával. Csak az eszméletedet veszted el, de ez is elég ahhoz, hogy azt tegyen veled, amit akar.(39.)

39.
Sajnos a kalandod itt véget ért. Összetörve, kifosztva ébredsz, fáj mindened. Alig tudsz valahogy hazamenni. Talán örökre elment a kedved, a Glen serleg keresésétől.

40.
Ahogy óvatosan lopózol az erdő sűrűjében, valami puha gödörbe süpped a lábad. Mielőtt bármit is tehetnél egy hatalmas rántással kötél tekeredik a lábadra, és a magasba emel. (9.)

41.
Hiába menekülsz, a medve gyorsabb nálad. Utolér, megragad, és egy fához vág. Gyorsan összeszeded magad és felugrasz, hogy megküzdj vele. Megküzdesz vele?(42.) Inkább felmászol egy fára? (43.)

42.
Ezzel a medvével nem tudsz megküzdeni, csak ha van medve kardod. Mivel ilyen nincs a felszerelésedben, sajnos itt véget ért a kalandod, viszont a medve jót ebédelt.

43.
A medve nem tud utánad mászni a fára. Viszont csak estére unja meg, hogy továbbálljon. Addig a fa tetején kell gubbasztanod. Este már teljesen kimerülve mászol le a fáról. Rogyadozó lábakkal próbálsz hazajutni, amikor egyszer egy suhogó hangot hallasz a hátad mögül. Valami fájdalmasan koppan egyet a fejeden, és elsötétül minden. (39.)

44.
Az erdő egyre sötétebb és sötétebb. Néhány óra gyaloglás után, már egész biztos vagy benne, hogy eltévedtél. Már azt sem tudod, hogy honnan jöttél. Egy erdei kisházat találsz, aminek nyitva áll az ajtaja. Bekopogsz, hogy útbaigazítást kérj. Egy nénike csoszog feléd, hatalmas faklumpában. Mikor elmondod, mit szeretnél, egy tisztás felé irányít. Látod is messziről a tisztást, és hálás vagy a segítségért. A nénike csak a botodat kéri el tőled. Odaadod neki? (45.) Nem ehhez a felszerelésedhez ragaszkodsz (46.)

45.
A néni mosolyogva veszi el a botodat, és a tisztás felé irányít. Ahogy közeledsz a tisztáshoz, látod, hogy tele van farkasokkal. Azért kilépsz a tisztásra, mert bízol a néniben. (18.)

46.
A néni egyszerre dühös lesz, és kivesz a zsebéből valami fehér port. Rád szórja, amitől elalszol azonnal. Már nem emlékszel semmire, ami ezután történik veled. (39.)

47.
Az útonálló ezt nagyon zokon veszi. Rád ront, és püfölni kezd. Meg kell küzdened vele.
Útonálló: Életerő 30 pont, Kitartás 20 Pont, ügyesség 15 pont, gyorsaság 5 pont.
Legyőzted (22.) Ha ő győzött (39.)

48.
A híd melletti meredek fal sáros és csúszós. Bukdácsolva, csúszkálva jutsz le az aljába, közben többször lehorzsolod a kezed. Az árok aljában éles sziklák várnak, amik között nem könnyű sérülés nélkül áthaladni. Nem is sikerül, néhány helyen összevágnak a kövek. Végül felkapaszkodsz a szemben lévő meredek falon, ahol tövisek állnak ki a kövek közül. Nagy nehezen felérsz végre. Ez a kitérő 3 ügyességi 3 életerő és két gyorsasági pontba került. (13.)

49.
Ijedten szaladsz vissza az ösvényen. Nem is gondolkozol semmin, csak menekülsz. Fel sem tűnik, hogy megint a hídon kell átszaladnod. Csak gyorsan döngő léptekkel rohansz a hídon, amikor váratlanul nagy robajjal összedől alattad az egész, és maga alá temetnek a romjai. Sajnos a kalandod, és az életed is véget ért.

50.
Az összes farkas egyszerre rád támad. Mindegyikkel meg kellene küzdened. Ezt a küzdelmet viszont nem kell lejátszanod. Biztos, hogy a farkasok győztek. A kalandod véget ért, viszont a farkasok elégedettek voltak, a finom vacsorával.

51.
A termés nem embereknek van kitalálva. Emberek nem fogyaszthatják. A farkasok csak ki akarták kényszeríteni, hogy a vezérük legyél. Farkassá változol, és sajnos be kell fejezned a kalandod. Cserébe a farkasok vezére lehetsz, csak vigyáznod kell, nehogy egy erősebb farkas legyőzzön valamikor.

52.
A fejszelóbálástól, csak ideges lesz a medve. Hirtelen rád ront. Te gyorsan menekülni próbálsz előle. (41.)

53.
Az öregember szitkozódni kezd, mérgelődik, és apró kavicsokkal dobál. Zavartalanul eszel tovább, de az öreg nem hagy békén. Miután megetted az ételed, felállsz, hogy megküzdj az öreggel. Ekkor az öreg rád dob egy furcsa kötelet, amitől mozdulni sem tudsz. Ezután betuszkol az első házba, ami a közelben van. Sajnos innen soha sem jutsz már ki. Örökre az öreg szolgája leszel, mint a falu összes többi lakója.

54.
Túl lassan mész át a hídon. A romos híd nem bírja a terhelést. Az egyik oldala megbillen, és te elveszted az egyensúlyod. A következő pillanatban már az árokban találod magad. Szerencsés lehetsz, hogy nem omlott rád a híd. Kimászol az árokból, és bár kicsit összetörted magad, de folytatod az utad. Azért vonj le minden tulajdonságodból 2 pontot. (13.)

55.
Ügyetlenül bukdácsolsz lefelé a lejtőn. Végül megbotlasz egy ágban, és fejjel előre elesel. Gurulsz végig a lejtőn, össze-vissza töröd magad. Végül egy erősebb ütéstől elveszted az eszméleted. (39.)

56.
Ezzel megsérted őket. Ők voltak a pásztorok, akiket kerestél, de most megharagudtak rád. Már nem akarnak meghallgatni, mert azt érzik, megveted őket. Rád támadnak mindannyian. (39.)

57.
Egyedül mész be a barlangba, a pásztorok már a juhokkal vannak elfoglalva. A széltől becsukódik mögötted az ajtó. Már hiába kiabálsz, nem hallanak meg a pásztorok. A sötét barlangban kitapogatod mi volt az a fényes tárgy. Egy serleg, biztos a Glen serlege! De mire mész vele itt egyedül, bezárva a sötét barlangba. Ez a kaland a végéhez ért. Kár, hogy az utolsó pillanatban döntöttél rosszul.

58.
A sziklához érve a pásztorok azonnal kinyitják az ajtót, ahonnan ezernyi meggyötört bárányka jön ki. A pásztorok a bárányokkal vannak elfoglalva, de te bekukkantasz a barlangba, ahol a juhok voltak. Meglátsz, valami fényesen csillogó tárgyat az üreg végében. Bemész érte? (57.) Megkérsz egy pásztort, hogy nézzen be az üregbe, hogy nem maradt-e ott valami. (59.)

59.
Az egyik pásztor benéz a barlangba, és egy rövid idő múltán kihoz egy serlegszerű kupát. Nekik nem kell ez a kupa, tehát neked adják. Alaposan megvizsgálod, letörlöd a port róla, és akkor látod meg a feliratot az alján. Az áll rajta, hogy:”dogásnávík a itisejlet előleb lozsi ah, egelres nelg”
Vajon milyen nyelven írhatták? Ekkor eszedbe jut, amit a faluban mondtak. Elolvasod visszafelé, és mindent megértesz. A következő pillanatban otthon találod magad. Kicsit fáradtan, kicsit kimerülve, de egy jó kalanddal gazdagabban. Vajon mi volt a serlegre írva? (60.)

60.
Visszafelé olvasva” glen serlege, ha iszol belőle teljesíti a kívánságod”. Miután ittál belőle azt kívántad, bárcsak otthon lehetnél már!

Az erdő nagyon sűrű volt, és vadregényes. Kicsit félelmetes is talán, bár a kis házikótól sokkal jobban félt Katinka. Egyedül, soha nem mert bent lenni, úgy érezte elnyeli, megfujtja. Néha azt érezte, szinte él, és Őt is magának követeli, mint édesanyát. Anya itt aludt el, végleg. . .
Azóta szomorú lett a ház. Katinka nem tudta legyőzni a fájdalmat, a valóságot, a gonosz, gyilkos kór győzelmét, anya hiányát. Ebben az időben született meg az az álomvilág, mely attól a naptól kezdve minden napon átsegítette. Az álomvilág, tündérmesékkel, kedves mosolygós békés emberekkel, szeretettel, gyönyörű szavakkal. A házikó meselak lett, a félelmek rejtett kalandokká váltak, a szegénység csak a mesebeli boszorkány varázslata, ami majd megtörik, és minden jóra fordul.
Persze ettől még az élet nehéz, és kemény volt. A tél hideg, az éjszaka magányos, a víz keserű maradt. Néha, amikor apa egyedül hagyta, és felerősödtek a félelmek, kiszaladt az erdőszélre. A gyenge tavaszi napon, a szántóföld illatos rögöket kínált ülő alkalmatosságnak, és itt végig üldögélhette a fájó napot, míg apa haza nem ért. Olyankor nyugodtabban szaladt be a picurka házikóba, mert apa mégis csak erős volt, és lehetett rá támaszkodni. Viszont a valóság más volt. Apa beteg volt, csak nem mondta. De az első tél, amikor mindenről Katinkának kellett gondoskodnia, megtanította neki, hogy apa is halandó. A gyenge, törékeny kislány egyedül vágta a fát az erdőben. Este, amikor senki sem látta. Mert a lelke tudta, hogy fát lopni is bűn, csak megfagyni nem olyan kellemes dolog. A fejsze nehéz volt, és a kemény fagyott fa nem engedelmeskedett. Sokáig tartott összehasogatni azt a néhány tuskót, ami reggelig kitartott. Aztán az iskola előtt újra nekiveselkedett, hogy apának is legyen melegedni való napközben. Hosszú napok voltak ezek a téli, sötét, életet mardosó, fagyos napok. De Katinka kitartott minden megpróbáltatásban. Nem fagytak meg azon a télen sem, és pár falat minden napra jutott. Apa egyre gyengébb, és egyre fáradtabb lett.
A nyár csak egy villanás volt, oly gyorsan röppent el, a ringatózó édes illatú búzamezőkkel, finom záporokkal, és kellemes rigóénekekkel együtt. Ősszel sokat fújt a szél, amitől apa bezárkózott a kisházba, takaróba göngyölődve, rezsó felett melengetve kezeit, hogy fűteni még ne kelljen, de valami enyhe lágy melegség érje azért. Katinka sokat dolgozott, küzdött az erőkkel, vizet hordott, fát vágott, főzött, mosott, csak hogy apa pihenhessen, mert már csak ő maradt. . .

 Csendesen duruzsolt a reszketeg vaskályha. Pöfögte a kormos füstöt, enyhítette a sűrű, borzalmasan hideg, téli levegő besüvítő, halálos erejét. Aludtak a roskatag kisház lakói. Dohogott az utolsó hasáb a kályhában, vészjóslóan gyenge, halovány táncot jártak rajta a lángnyelvek. Aztán elült a tánc. Csend lett a kályha belsejében. Parázs sistergett még egy ideig, majd fényét vesztve csak füstös leheletet árasztva ő is elcsendesedett. Némaság, pillanatnyi félelmetes csend támadt. Az erdőben egy hatalmas fa engedett a könyörtelen hidegnek, óriási robajjal hosszában végig repedt. Vérfagyasztó hangja riasztotta fel Katinkát, aki a hideg szobában is verejtékezve ébredt, rémült álmából. „A tűz! Biztos kialudt, amíg elszenderedtem.” Kikászálódott apa mellől, és a kályhához lépdelt. A konyhában világos volt, beragyogott a hold, így láthatta a vödörbe befagyott víz, csillogó fényeit. A látvány utoljára megcirógatta a szívét. Már majdnem a kályhához ért, mikor belehasított a felismerés! „Apa! Hogy hogy nem ébredt fel a hatalmas robajra?” Visszasietett az ágyhoz, és megfogta apa érdes, komor kezét. Katinka arcán egy könnycsepp szaladt végig. Elengedte az utolsó biztonságot nyújtó kezet, és vékonyka kabátkájában kirohant az erdőbe.
 A kályha melege teljesen eltűnt. Fehér, szótlan hamuvá töpörödött az utolsó hasáb fa is. Összegömbölyödve egy aprócska darab megmaradt belőle. De kihűlt, meghalt, elaludt, egyedül maradt.

 Az erdész nagyot ugrott álmában az ágyán. Feltápászkodott az ablakhoz téblábolt, és kinézett, hogy meglássa a rettenetes zaj forrását. Pont az ablaka előtt hasadt ketté egy hatalmas fa. „Na, ezzel reggel sok dolgom lesz” gondolta, aztán visszafeküdt aludni. Reggel korán ébredt, kávét ivott és egy kis szilvás szíverősítőt. Kiérve a nagy fához, döbbenetes látvány fogadta. A széthasadt, öreg tölgyfa tövében összegömbölyödve egy kislány feküdt. Komor fehér arcán zúzmarák csillogtak a hajnali fényben. Már nem élt, mikor az erdész megtalálta. Kopott ruhácskájáról felismerte. „A beteg Janó lánya ez.” Motyogta szomorúan. „Milyen kedves kislány volt!” Vigasztalta önmagát. Aztán a faluba igyekezett, hogy segítséget hívjon, hiszen nem tudta mit tegyen. Szívében egyetlen kérdés lüktetett egész úton, és élete minden hátralevő napján: Miért?!

Elég nagyméretű babának születtem. 4 kg feletti tömeggel. Persze tudom, hogy a babákat csak grammban mérik, nekem ez a racionálisabb, kissé henteses kg jobban tetszik. Szóval kivágták a burkot, hogy ne fulladjak meg, letekerték a köldökzsinórt a nyakamról – szintén ebből a célból – aztán addig paskolták a püspökfalatomat, amíg hajlandó voltam végre szembenézni a ténnyel, hogy megszülettem. Bár akkor még csekély értelmi képességgel, de felfoghattam, hogy nem sok jó várhat itt rám, mert kissé nehezményezve a bánásmódot kifakadtam, és bömbölni kezdtem. Ettől mindenki megnyugodott, és boldog lett. De jó!
 A kezdeti testméretem, amire még akár büszke is lehettem volna, hamarosan aránytalanul változni kezdett. A fejem akkorára igyekezett nőni, hogy beleférjen az a sok megvilágosodás, hogy aprócska nyakam elég bajosan bírta megtartani. A többi részem, mintha elfelejtette volna, hogy arányosan, szintén illene lépést tartani a fejlődésben a fejemmel. Szóval mire iskolássá cseperedtem, már csak egy pálcika emberkére hasonlítottam. Akkoriban a gyerekeket kilóra vették fel az iskolákba. Mintha értették volna a racionálisabb henteses gondolkodást. Az elsős gyermeknek kötelező volt legalább 19 kilógrammot nyomni, az erre hitelesített mérőeszközön. Amit azóta sem értettem meg, hiszen a húsz az egy sokkal szebb kerek szám, miért nem azt választották ki. Ja meg egyébként sem értem, mi köze egy gyermek tömegének az iskolaérettséghez, bár kétségtelen, hogy egy könnyen mérhető, kézzelfogható adat, nem úgy mint az a nyamvadt intelligencia. Szóval épp 19 kg-ot nyomtam, ezért nem kellett emiatt szégyenkezni anyukámnak, megkaptam az iskolai zöldkártyámat. A cinikus megjegyzések hallatán szeretném közölni, hogy nem volt nálam vaságy.
Apám mondása szerint két dologra kell törekedni az életben. Legyél erős, vagy okos. Ha egyik sem sikerül, nem sok jóra számíthatsz. Mert valahogy meg kell élni. Vagy így, vagy úgy. Dolgozni fontos dolog, mert nem ehetjük anyu főztjét egy életen át. (Pedig milyen finom!) A tükör előtt állva úgy döntöttem, hogy kisebb erőfeszítés lesz okosnak lenni. Tehát az iskola éveit megpróbáltam okosodásra felhasználni. Ez egész jól sikerült, és az élet azt is bizonyította, hogy megfelelő döntést hoztam. Általános iskola mind a nyolc évében sikerült megőriznem a tornasor negyedik helyét – persze hátulról. Elég korán szembesültem a testi adottságaim, vagy inkább „elvettségeim” nyújtotta nehézségekkel. A labda az egy olyan tárgy, amihez valami természetfeletti erő kell, ha valaki meg akarja fogni két kézzel. Az ilyen mitikus erő nagysága egyenes arányban fokozódik, a labda méretének csökkenésével. Kivételt képez a medicin labda, az nem kíván elszökni az ember elől, inkább makacsul ragaszkodik a helyhez, ahova a testnevelő tanár könnyedén lehelyezte. Nekem valahogy nem jutott ebből az erőből, vagy mi lehet ez, ezért nem voltam túl jó viszonyban a labdákkal. A szekrény, ami amúgy egy szobai használati tárgy is lehetne, a testnevelési szótárban egészen mást jelent. Azt tudom, hogy bár átugrani nagyon nehéz, vagy az emlékeim szerint lehetetlen, ledönteni nekifutásból, nem is olyan megerőltető. Nekem rendszeresen sikerült. Hasonló érzéseket keltett bennem, mint a labda. A kötél viszont jó barátom volt mindig. Van valami nyakatekert módszer, ahogy fel lehet mászni rajta, de ez teljesen értelmetlen, és hiábavaló nyűglődés. Egy csenevész méretű gyermek sokkal jobban jár, ha csupán a kezeit használva kapaszkodik fel egy ilyen eszközön. A testnevelő tanárok általában – és nem akarok senkit megbántani – velem ellentétben az apám által vázolt két lehetőség közül az elsőt választották. Így aztán játszva vittem be őket a sűrűbe, amikor azt kértem hadd másszak fel csak kézzel, mert az úgy egyébként is nehezebb, meg gyorsabban fent vagyok, és ha így tudom, akkor nyilván lábbal is megy. Na ez megvolt, és persze a nagy erős osztálytársak csak néztek bután. Ezen kívül nem sok sikerélményem volt a mozgás, és az ügyesség terén. Viszont a tanáraim egyre jobban megszerettek. Mivel lusta voltam, mint a föld, és soha sem tanultam, csak figyeltem órán, és ebből próbáltam megélni, ezért kicsit lepontozták a szorgalom jegyeimet. De nekem a közepes az átlagost jelentett, tehát az jó. Ha meg valaki átlagosan jó, az a társadalomba beillik, vagyis példás. Ezt az ideológiát azért nem osztottam meg senkivel, mert féltem, hogy nem mindenki értene egyet velem. Hatodik évfolyamra elértem, hogy az egyik legjobb barátom a fizika tanárom legyen. A kémia tanár néni, aki hatalmas borostyánköves gyűrűjével előszeretettel osztogatott kokikat a rendetlenkedőknek, egy szelíd kislánnyá változott, amikor látta, hogy végre valakit érdekeltek a kémiai kísérletek, és értette az egyenletek, molekulák, ionok és effélék világát. A matek tanárnő viszont elég rosszul vette az akadályokat. Persze nem mindenki értékeli, ha minden órán megszólal az okos tojás, hogy tanárnő erre van egy egyszerűbb megoldás is. Meg azt sem, ha az ablakon bámulva nézegeti a rigókat, majd amikor rápirítva próbálja sarokba szorítani, akkor azt válaszolja, hogy már tíz perce kész a feladatokkal. Ezeket az apró túlkapásokat igyekezett a dolgozatok javításakor megfelelően „jutalmazni”. Valahogy nem sikerült hármasnál jobb dolgozatot írnom. Egyszer az volt a baja, hogy a kétismeretlenes egyenletet nem vezettem le kellő részletességgel, és bár az eredmény kijött, biztosan azért, mert lemásoltam a mellettem ülőről. Persze ennek volt némi alapja, hiszen a mellettem ülőnek teljesen hasonló lett a megoldása, mint az enyém. Mikor megmondtam, hogy azért nincs levezetve, mert fejben számolok azt mondta, az lehetetlen, mert ő sem tudná kiszámolni fejben. Én megkaptam a hármast, a padtársam, aki rólam másolt mindent, pedig négyest kapott. Sajnos egy év múlva meghalt szegény tanár néni. Persze én nem jajveszékeltem képmutatóan, mint a többiek, de azért ezt én sem kívántam neki. Mikor kaptunk egy helyettesítő tanárt, már nem volt többé gond. Ő a tenyeremből evett, és nagyon tisztelt. Az iskolaévek jól teltek a középiskolában is. Egész jól irányítottam, hogy ne kelljen tovább tanulnom. Csak annyit dolgoztam a jegyeimért, amennyi az alapszinthez elég volt. Így nem kellett egyetemre, vagy főiskolába mennem. Tehát nem préseltek egy uniformizált öntőformába, és nem mondták meg hogyan kell élni, gondolkozni, érvényesülni. Szóval nem programoztak droiddá. Nem adtak diplomát arról, hogy tudok úgy gondolkodni, mint ők. Azóta is sikerül saját szabad akaratomból élni. Bár néha extrém módon gondolkodom, teljesen másképp látok dolgokat, mintha mondjuk kézen állva járnék, vagy valami ehhez hasonló. De nem baj, azt hiszem jól döntöttem, amikor a két alternatíva közül választottam. Erős nem lettem, azóta sem, és ügyes sem. Például a ping pong labda a legaljasabb ellenségem, és a fociról is csak annyit tudok, hogy az eb, az nem egy kutya a futballban, hanem valami verseny féle négy évente. Viszont a röplabdát egész jól elsajátítottam. Szinte egy röplabda virtuóz lettem. Mondjuk a tornatanár ismerősöm röhögő görcsöt kapott, amikor ezt mondtam, de ennek csak az az oka, hogy ő nem látja a fejlődést elejétől végéig. Ráadásul biztos féltékeny a képességeim láttán. Amúgy büszke lenne rám.
 Most életem nem túl könnyű szakában, szellemi törmelékek lapátolása közben, kellemes vigaszt nyújtott komikus gyarlóságaim felidézése, és ezek megosztása másokkal.

 Ez egy elég gyenge életrajzi írás lett, de kipróbáltam ezt is. Kicsit nagyképűre sikerült a címe, de gondoltam, ha Szabó Lőrincnek bejött, én is megpróbálom. S hadd higgyem, hogy kedves tücsök cimboráink engem is üdvözölnek itt ezen a vicces bolygón, hol élni csak nevetve lehet, bánatot feledve, magunkban ciripelve.

Csak egy szegény fiú, nem érez semmit.
Csak néztek távolról: „segíteni nincs mit”.
Ébren vagyok, vagy ez csak a képzelet,
Élek-e még, vagy ez már a végzetem?

Emberfejű kutyák tépték szét a húsom!
Röhögnek kínomon, de én már nem hallom.
Kútbörtönben ébredek, hogy kerültem ide?
Véráztatta sárban, süllyedt el a fejem.

Apám, ma megöltem egy embert!
Lelöktem egy fáról, nyakában kötéllel.
Apám, miért hagytál el? Így egyedül!
Miért fázom, miért vagyok meztelenül?

Néhány csepp eső, csöppen rám fentről,
Vagy ezek csak könnyeim, szívem rejtekéből?
Dagadt, zsíros hajú alak, kéjmámoros képpel,
Elégedett szívből azzal, hogy életemnek vége.

Apám, kérlek ne bánkódj most miattam!
Alig éltem ugyan, de sok szépet láthattam.
Csodás minden perce, a Veled töltött létnek.
Családi asztalod, nélkülem is szép lesz. . .

 A maci család az erdőszélén élt, szép kis házban, takaros kerttel. Csendesen, boldogan, teljes elégedettségben éltek itt. A két kis mackólurkónak remek gyermekkoruk volt. A szabad élet, a sok szép, amit az otthonuk és a környezete adott, vidám napokkal ajándékozta meg őket. Egyedül az erdő volt veszélyes. Legalább is a papa szerint. Mackóapó nagyon féltette a kicsiket, ezért soha sem engedte őket egyedül az erdőbe.
 Egy borús őszi napon a kisebbik macigyermek nagyon beteg lett. Harkály doktor kórházi ápolást javasolt, így a maci család el is vitte a kis mackót a szanatóriumba, ami az erdő közepén volt.
Macimama könnyes szemmel hagyta magára a kismackót, de harkály doktor megnyugtatta, hogy jó helye lesz itt, és hamar eltelik az a pár hét. . .
 Üres napok költöztek a maciházba. A kis mackó testvérkéje nagyon egyedül volt. Nem volt kedve játszani, hancúrozni, mint előtte. Csak ült szomorúan a szobájában naphosszat, és várta, hogy leteljenek a napok. Egyik reggel korán ébredt, kiment a teraszra, és az erdő felé nézve könnyes szemmel gondolt a testvérkéjére. Gondolt egyet, és nekieredt a rengetegnek. Futott, ahogy a lába bírta, hogy felkeresse a testvérét, és hazahozza. Hiába volt minden tiltó szó, a szíve nem tudott tovább várni. Csak futott, futott, egyre lelkesebben, hiszen remélte, hogy ma már együtt lehetnek testvérével. A hasadék szélén torpant meg csupán. Ekkor eszmélt fel, hogy fogalma sincs hová tart. Körbenézve a rengeteg erdő, hatalmas, sötét és rémisztő helynek tűnt. Egy nagy fa odvában kucorodott le, és zokogni kezdett, csillapíthatatlanul. Varjú koma röppent el a feje felett, amikor meghallotta az éktelen zokogást. Odaszállt csendesen a mackó mellé, és hosszas vigasztalás után, nagy nehezen kiszedte a hüppögő bundásból, hogy mi történt vele.
- Szóval eltévedtél az erdőben? Szóval nem fogadtál szót a szüleidnek, hogy megkeresd a kistestvéred? Hmm. Jó mackó vagy te, csak még kicsit butuska. Mivel ilyen jószívű vagy, és így szereted a testvéredet, hát segítek neked.
Azzal elmondta neki, hogy ő a feje felett fog repülni, és károgásával irányítja majd, hogy mindig tudja, merre kell mennie. Neki csak követnie kell, és akkor odatalál a kismackóhoz. Így is történt. Rövidesen egy csodás tisztás integetett feléjük az erdő közepén, egy szép csendes szanatóriummal. Egy tavacska partján üldögélt, lábát lógatva, és egy fadarabbal a vizet piszkálgatva a kismaci. Nagyot dobbant a nagymaci szíve, és gyorsan testvérkéje nyakába csimpaszkodott úgy, hogy a meglepetéstől a kismaci meg sem tudott szólalni. Varjú bácsi megkereste harkály doktort, és beszélt vele. Harkály doktor beleegyezett, hogy hazavigyék a kismacit. Hamarosan, már messziről integettek a gyönyörű tisztás, árnyakba boruló, egyre távolabbi nyugalmának. Varjú koma kivezette a két lurkót a hatalmas fák közül, akik boldogan pillantották meg csodás otthonukat az erdőszélen. Megköszönték varjú bácsi segítségét, aztán iparkodtak haza, mert már a nap is kezdett elköszönni tőlük, a fák lombjai mögé bújva. A tornácon aztán a nagymaci megtorpant. „Nem mehetünk be!” – mondta ijedt testvérkéjének. „A mama meg a papa biztos nagyon haragszik rám.” A lépcsőn üldögélve várták, hogy történjen valami, mert maguktól bemenni nem mertek. Ott cidrizett mindkettő, a hidegtől-e, vagy a félelemtől, azt már nem is tudták. Maci mama lépet idegesen, mancsait tördelve az ablakhoz, és meglátta a két kis drágáját összebújva, vacogva a lépcsőn. Kirohant a házból, és a magasba emelve szorította magához őket.  Ennyi puszit, ölelést még sosem kaptak egyszerre, mint most. Aztán otthon vacsora közben elmeséltek mindent a papának, és a mamának, hogy milyen kalandban volt részük, és hogy találták meg egymást. A mackószülők büszkén néztek egymásra, hogy csemetéik így szeretik egymást, de macipapa szigorú volt. Szerette volna, ha a kis brummogók megtanulják, hogy nem szabad ilyesmit csinálni. A nagymaci nem volt okos, és bár minden jóra fordult, macipapa mégis megbüntette. Az volt a büntetés, hogy fürdés után nem nézhette meg az esti mesét, neki azonnal le kellett feküdnie. A kismaci mese után odabújt, testvéréhez, aki még ébren volt, és nagyon erősen megszorította, ahogy átölelte, hogy érezze, milyen nagyon szereti, és milyen büszke rá, hogy ő a testvére. Másnap ismét boldog szellő ébresztette a maciházat, ahol két kis bocs kacagása jelezte, hogy minden újra rendben van itt az erdőszélén.

Reggel korán felkeltem kiültem a házam elé, és a felkelő nap árnyai közt végig gondoltam az életem. Apám mesélte, hogy születésem után azonnal életveszélybe kerültem. Sokáig méregetett a törzsek véneinek képviselője, majd apámra nézett és megkímélte az életem. Nem hajított a mélybe. Akkor voltam először és utoljára a Taigetosz-hegyen. 

Sértő, maró gúnnyal dacolva,
Próbákkal, kínokkal bajlódva,
Itt lent egyedül,
Az élet dallama, nem hegedül.
Mégis kitartva, szívében reszketve,
Sarat, mocskot állva, világból kirekesztve,
Tűr. Ülve a küszöbön. Bemenni
Fél, mert életét temetni,
S feláldozni, többször már nem lehet.
Ki nem hajlik, e világból elmehet.
De fentről szeretet árad,
Ő nem más, mint Atyja, Istene és Barátja.
Így nincs ellene fegyver,
Győzni felette, lehetetlen.
Vagy mégis van,
Mi legyőzhet holnap?
Szelíd, gyengéd „csók”, az egyetlen,
Oly fegyver, amivel nyerhet.
S a Társ, bizalmas barát,
Ki ölel, közben magával ránt,
Édesen, bájjal,
Mézesen, hájjal,
Megkenve saját szívét,
Eladja ártatlan Mesterét.
Azóta, az aljas árulás neve,
Barát, kedves, bizalmas eszköze,
Ki megölni, eladni pont azt kívánja,
Aki szívét, már tálcán kínálja.
Nem éppen az élet bókja:
Ez Júdás csókja!

(mert ebben is kipróbáltam magam)

 Egy közepes méretű, vállalati étkezőben játszódik a jelenet. Reggel, ahogy érkeznek be a dolgozók, egyik a másik után, a hűtőgéphez mennek, hogy berakják az ennivalójukat. Különböző karakterek váltják egymást, és mindegyik betesz a hűtőbe egy üveg kólát is. Az első, egy megnyerő külsejű, lezseren jólöltözött, magabiztos férfi. Odalép a hűtőhöz, határozott mozdulattal kinyitja, és beteszi az ételes dobozát. A hűtő ajtaján található tartóba pedig egy két literes Coca Cola-t.
A következő alkalmazott kicsit zilált külsejű, mondhatni szakadt, mélabús, elegem van mindenből arckifejezéssel jön, hirtelen nyitja ki a hűtőt, bedobálja a cókmókját és egy no name kólát tesz a másik üveg mellé. Harmadik szereplő egy szőke nő, elég esetlen, a tekintetében látszik, hogy csak a külseje érdekli. Belibeg az étkezőbe, kinyitja a hűtőt, és ettől a mozdulattól kiesik az előzőleg berakott, no name kóla. A Coca Cola persze mozdulatlanul marad az ajtóban. Apró ételtartó dobozkáját beteszi a hűtőbe, az ajtóba a saját, szintén no name kóláját, aminek természetesen fehér a címkéje, jelezve, hogy cukormentes. Ügyetlenül felveszi a másik üveget, ami elsőre kicsúszik a kezéből, de másodikra sikerül neki, majd visszateszi a hűtőajtóba.
Ezután jön a hihetetlenül szerencsétlen „kisember”. Barna öltöny, oldalra fésült haj, vastag keretes szemüveg. Óvatosan csukja be a bejárati ajtót, nehogy bajt csináljon. Lassan nyitja ki a hűtőt, bal kezében reklámszatyorba göngyölve az étele. Hiába is figyel minden mozdulatára, az ajtóból kifordulnak az üdítős üvegek, végig gurulva az étkezőn. Kivéve természetesen a Coca Cola-t.
Saját kóláját az ajtóba helyezi, szintén no name, szakadt piros címkével, ami valamennyire hasonlít a Coca Cola címkéjére, de azért jól látszik, hogy nem az. Összeszedi a szétgurult kólákat, kicsit bénázik a hűtőajtóval, de sikeresen bekerülnek az üvegek.
Végül utolsónak jön a cég balekja. Álmos fejjel, kócosan egy fiatal srác, futva tépi fel az étkező ajtót, közben a faliórára pillant, amin nyolc óra két perc van, tehát megint elkésett. Gyorsan le akarja rendezni, ezt a kajakérdést. Hirtelen mozdulattal kinyitja a hűtőt. . .
Miután összeszedte - a Coca Cola kivételével - az összes üveget, és visszatette a sajátjával együtt, amiből már hiányzik néhány korty, és nyilván az is no name, igyekszik elhagyni a helyiséget.
 A következő jelenet az étkezőben, ebédidő van. Egyszerre érkezik mindenki, és mielőtt bárki bármit tehetne, előre furakodik a cég balekja, feltépi a hűtőt, a szokásos jelenet következik, mindenki megy a saját kólája után, kivéve a megnyerő külsejű férfit. Ő nyugodt lépésekkel megy a hűtőhöz, a szeme sem rebben, csak mosolyogva megfogja a Coca Cola-t, elveszi az ebédtartó dobozát, és vagány léptekkel, kerülgetve a többieket, elmegy az asztalig, ahol nekilát az ebédnek. Lassan mindenki megoldja a problémás helyzetet, megszerzik a kólájukat, ebédjüket és leülnek egymás mellé. Szinte egyszerre nyitja ki mindenki a saját kóláját, ami mindenkinél szétspriccel, folyik mindenfelé. Hiszen a sok eséstől mindegyik jól felrázódott. Megnyerő külsejű szereplőnk is kibontja az övét, ami persze csak szisszen egyet és semmi más nem történik. Mosolyogva tölt belőle, majd a többiek csatakos, és döbbent arcát látva megkérdezi, hogy kérnek-e belőle.

 Utolsó jelenet, ismét reggel van. Az étkezőt láthatjuk, mindenki ugyanúgy érkezik, abban a sorrendben, ugyanazokat a mozdulatokat látjuk, csak mindenki Coca Cola-t hoz. Egyetlen alkalommal sem esik ki üveg a hűtőből, csak minden nyitásnál, eggyel több kerül a hűtőajtóba. A cég balekja időben érkezik, szintén Coca Cola-t tesz a hűtőbe, amiből nyilván hiányzik már néhány korty. Látszólag minden simán megy, elégedett magával, a faliórára pillantva nyugodt léptekkel távozik, szinte büszke, hogy nem történt vele semmi rossz. Az ajtóhoz érve a kilincshez nyúl, ami a kezében marad. A jelenet megáll, elhalványul, új jelenet látható, ebben mindenki ebédel, vidáman mosolyogva. Mindenki előtt a Coca Cola-s üveg. Háttérben látszik az ajtó, a zár kiszerelve, körülötte repedezett a fa, ahogy széttörték, hogy kiszabadítsák a cég balekját.
(Ez csak olyan humor fordulat, nincs köze a reklámhoz, de kicsit vicces, és az ilyesmi meg szokott maradni az emberekben)

Befejező felirat: ”Válaszd a Coca Cola-t, hogy minden csepp a szádba jusson!”

  Vili hatalmas csivitelésre ébredt. Akkor még nem tudta, hogy így fogják hívni, de valahogy azt már érezte, kényelmetlen fekhelyén, hogy nem lesz egyszerű élete. Testvérei melengették, mert anyjuk már kirepült, hogy élelmet szerezzen a fiókáinak. Vilike elaludt a tojásban, és így lemaradt a nagy tojásrepesztésről. Mikor nekiveselkedett, hogy feltörje a héjat és végre meglássa a napvilágot, a többiek már javában lakmároztak szüleik csőréből. Így történt, hogy Vili lett a legkisebb, a leggyengébb, a legutolsó mindenben. Testvérei már javában a röpködést tanulták, amíg Vilike, még csak félve kandikált lefelé, a hatalmas mélységet kémlelve. Aztán egyszer csak, mindenkinek jól ment már a repülés, és egyetlen pillanat alatt szétröppentek, üresen hagyva a rigófészket. Vagyis nem teljesen üresen, hiszen egyetlen lakót hátrahagytak, Vilit. Vili egész nap gubbasztott a fészekben, összegömbölyödve várta, hogy valaki megszánja, segítsen rajta. Éjszaka, egy szemhunyásnyit sem aludt, reszketett a hidegtől és a félelemtől egyaránt. Másnap még a hajnali csendben, amikor senki sem énekelt gyönyörű madárdallamokat, óvatosan kimerészkedett biztonságosnak vélt otthonából, és fura szárnycsapkodásokkal leereszkedett a talajra. Reggelig erőlködött a repülés tanulásával, de nem sok sikerrel járt. A kis rigó hamar felfogta, hogy csak magára számíthat, ezért többet nem várt már segítséget. Küzdött az élelemért, bajlódott a repüléssel, próbálkozott az énekléssel is. Nyár végére egész erős rigóvá cseperedett. Ekkor vette észre, hogy minden hasonló korú rigó, már családot alapított. Amíg ő azzal volt elfoglalva, hogy életben maradjon, a többiek mind társat választottak maguknak. Mindenki talált magának, csak Vili maradt egyedül. Tűnődve állt a fészek szélén, azon tépelődve, hogy most mihez kezdjen egyedül. A nyárvégi szellő, oly fuvallattal cirógatta meg, amibe beleborzongott. Hátranézett, egy utolsót pillantott a fészekre, tétován lépet egyet előre, és a gyenge fuvallattal szárnyra kelt messzi vidékre. A szél szárnyán haladt, amerre vitte az áramlás. Néha megpihent egy-egy fán, eresz alatt, villanyoszlopon, de egyébként csak ment, amerre vitte a szél. Egyszer hatalmas viharba keveredett. Forgószél kapta a hátára, és magasba repítette. Óriás cseppekben esett az eső, forgott vele a világ, nem kapott levegőt sem, azt hitte vége mindennek, de elszánta harcolt az elemekkel, és nem adta könnyen az életét.  Elcsendesedett a vihar, és Vili egy bokor aljában feküdt eszméletlenül. Az éjszakát ott töltötte mozdulatlanul, álmában azt érezte, valaki figyeli, de nem tudott felkelni. A reggeli harmat lecsurgott apró csőrébe, és így egy kis vízhez jutott. Ez erőt adott, hogy kinyissa a parányi gomb szemeit. Lassan, nehézkesen kezdett mozogni, nagyon szánalmas látvány volt. Mégis élt, nem veszett el, és ettől boldog lett. Felegyenesedve nézett végig magán, megmozgatva minden tagját. Nem lett nagyobb baja, csak kicsit szédült. Talán a kimerültségtől, talán az éhségtől egyaránt.
 Váratlanul termett előtte egy másik kis rigó. Csőrében egy kis élelemmel. Vili elé tette és hátrébb állt. Barna színű volt, nem fekete, mint Vili, és hatalmas szempillákkal pislogott rá ez a furcsa jövevény. Vilit legyőzte az éhség, lecsapott a falatnyi élelemre, és mohón nyelte le, szinte egészben. A rigótárs zavartan elröppent, egyedül hagyva Vilit mohó étvágyával.

 Tami átlagos családban született. Átlagos élettel, átlagos napokkal, átlagos szülőkkel, átlagos rigóként élt. Már tojásként többre vágyott, mint amit az élet lehetővé tett. Elsőként kelt ki, elsőként tanult meg repülni, elsőként hagyta el a fészket. Maga mögött akart hagyni minden átlagos napot az életéből. Átlagos rigók udvaroltak neki folyton, de mindnek nemet mondott, valami különlegesre vágyott. Álmodott valami szépről, amit saját maga sem tudott teljesen megfejteni, mit is jelent. Addig kereste azt a valamit, amíg szépen magára maradt, egyedül. Tudta, hitte, valahol egyszer majd megtalálja azt, amit keres. Sokat utazott, erdőről-erdőre, városról-városra. Fürkészve, figyelve mindent, ami a közelében volt. Picit üres volt az élete egyedül, mégsem akart átlagos életet élni. Nem engedett az álmaiból, csak szállt a széllel nap-nap után. Az egyik nap épp elért egy erdő szélére, amikor hirtelen hatalmas vihar kerekedett. Egy magas fenyőfán telepedett meg, oltalmat adó ágaiban kapaszkodva érezte, itt átvészelheti a vihart. A közeli tisztáson forgószél keletkezett, ami félelmetes sebességgel kapott fel mindent, amit csak elért. Egy piciny fekete testet látott a széllel bukdácsolva vészesen közeledni a forgószél felé. A feketeség, egy rigó volt, bársonyos fekete tollain fényesen csillogott az esővíz. Furcsán, szinte már komikusan repkedett a veszélyes helyzetben. Tami aggódva figyelte a furcsa röptű különös élőlényt. Hihetetlen erővel szállt szembe a viharral, és amikor felkapta a forgószél, akkor sem adta meg magát. Egyszer csak elvesztette a szeme elől, s percekig nem látta, ezért már le is mondott róla. Szárnya alá bújtatva fejét csendben könnyezett. Ekkor soha nem hallott kiáltással, magasról bukfencezve érkezett a kis különc rigó. Pont Tami elé pottyant, egy galagonya bokorba gabalyodva fékezte zuhanása sebességét, majd a magas fűben landolt. A fura szerzetnek ez már sok volt. Eszméletét vesztve az ütéstől, és a végkimerültségtől, ott maradt a bokor alján mozdulatlan. A vihar elvonultával Tami, mellé röppent, és nyugalom áradt szét benne, mikor megállapította, hogy életben maradt. A bokor közepéből figyelte egész éjjel aggódva, várva, hogy felébredjen. Reggel a harmatos bokorágat megrázta a feje fölött, amitől jócskán hullottak rá harmatcseppek. A kis rigó nem mozdult ettől sem, amíg egy csepp a szájába nem gördült. Tami szíve nagyot dobbant, az apró gombszemek kinyíltak. Kicsit tétován egyenesedett fel, majd furcsa mozgással méregette saját magát. Amíg a jövevény magát vizsgálta, Tami a frissen felázott földből egy apró kukacot rángatott ki. Arra gondolt, most enni kell Neki, ez a legfontosabb. Vajon tud enni, el fogja fogadni tőle? Félve a találkozástól, Tami csak óvatosan röppent le a földre, és némán egy gyors mozdulattal tette le az élelmet a rigófiú elé. Majd apró lábaival hátrálva figyelte a reakciót. A kis különc oly mohón nyelte le a friss élelmet, hogy Taminak nevetett tőle a szíve. Gondolta, segít Neki, ezzel el is röppent további élelmet gyűjteni.

Vili csak állt, ügyetlenül várakozva, értetlenül. Most mit tettem rosszul? Még ez az ismeretlen rigólány is ilyen gyorsan itt hagyott. Pedig milyen szép szeme volt! Vilinek megszokott volt, hogy magára hagyják, de most zavarta ez az érzés. Soha sem törődött vele, ha átnéztek rajta, beletörődött az egyedüllétbe. Nem volt mellette soha senki. Nem értette, most mégis miért zavarta, hogy magára maradt. Talán most, csak a kimerültség láttatott vele reményteli pillanatot. Valahogy ez más volt. Na, nem baj, tovább röppenek, gondolt egyet Vili, és mikor már a szárnyait emelte, hirtelen lehuppant mellé a kis gondviselője. A csőre roskadozott mindenféle jó falattól. Mind elé tette, és várt. Várta, vajon ugyanúgy szó nélkül felfalja az összeset?
- Szia! Én Vili vagyok. Ezt nekem hoztad? – törte meg a csendet a rigófiú.
- A nevem Tami. Igen neked, elég kimerült lehetsz. Egész éjjel mozdulatlanul feküdtél. Biztos minden erődet elhasználtad, amikor a viharral hadakoztál. – felelte a rigólány, szinte énekelve. Legalábbis Vilinek énekszónak tűnt. „Egész éjjel?” Tehát ő volt az, akinek a figyelő tekintetét érezte álmában!
- Tami? Furcsa név!
- Furcsa?! Inkább az a furcsa, ahogy te repülsz! – felelt kissé megsértődve Tami.
- Ó ne haragudj rám! Csak kimondtam, amit gondoltam, de nem bántani akartalak. Csak különleges neved van, még soha sem hallottam ezt a nevet. Igazad van, tényleg furcsán repülök. Így tudtam megtanulni, egyedül. . .
- Miért a mamád nem tanított eleget?
- Egyáltalán nem tanított. Elmentek, amikor még fióka voltam. Magamra maradtam, és nekem kellett megtanulnom egyedül. Így sikerült. – Vili lehorgasztotta a fejét, és csendben maradt.
- Most picit szégyellem magam, erre nem gondoltam. Ne haragudj. Te mindig kimondod, amit gondolsz?
- Persze! Ha nem mondom ki, akkor nem tudhatod meg soha, mire gondolok, mit érzek. Beszélgethetünk még, de most nem haragszol, ha még egy picit eszem abból, amit hoztál? Tényleg nagyon legyengültem.
- Jaj, dehogy! Megfeledkeztem róla. Egyél csak. – Tami szeretettel nézte, hogy milyen jó étvággyal fogyasztja el táplálékát Vili. Még soha senkiről sem gondoskodott, ez most nagyon felemelő érzés volt.
- Tami, mondhatok még valamit? – választ sem várva mondta ki Vili ismét, amit gondolt. – Te vagy az első, aki gondoskodik rólam. Te vagy az első, aki figyel rám, akinek éreztem álmomban a jelenlétét. Te vagy az első, aki visszajött hozzám. Még soha sem éreztem ezeket, senki részéről.

Mélyen hallgattak mindketten. Tami arra gondolt, hogy milyen különleges rigó ez a Vili, Vili arra, hogy milyen csodás érzés, valakinek a szemében fontosnak lenni. Egész nap együtt voltak, a magas fenyőfán éjszakáztak. Másnap egy biztonságosnak tűnő vidéki ház cseresznyefájára költöztek.

-       Apa ma is hintázhatok? – kérdezte a kisfiú, miközben már futott is a fészer felé. Ott tárolták a hintát is, amit reggelenként apa felszerelt neki, ha megengedte, hogy hintázzon. Két napig nem hintázhatott az időjárás miatt, de ma szépen sütött a nap. Biztos volt abban, hogy apa igent mond. Mire elhangzott az igen, a fiúcska már kezében az összegabalyodott hintával toporgott a fa alatt.
- Jövök már kicsim, jövök! – mondta apa, a kicsit türelmetlenkedő fiának.
- Hohó! – nézett fel a fára apa.
- Mi az apa? Nem lehet felszerelni a hintát? Valami a vihar miatt történt vele?
- Nem, nem. Nézd csak ott, azon az ágon! Látod? Oda szoktam felkötni neked a hintát. Látod azt a piciny fészket? Egy rigópár költözött hozzánk. Ide most nem szerelhetem fel. Akkor zavarnánk őket.
- De akkor már soha többet nem hintázhatok? – görbült sírásra a piciny szájacska.
- Ne szomorkodj! Amúgy is szerettem volna már átrakni máshova a hintád. Nézd csak itt ezen a másik ágon pont jó lesz. Ha itt hintázol édesanya is jobban lát a házból. Nekem is könnyebb erre az ágra felkötni. Ráadásul innen láthatod majd a rigókat is. Figyelheted, hogy kelnek ki a fiókáik, hogy gondoskodnak majd róluk a szüleik. Ha vigyázunk rájuk, akkor minden reggel csodás énekükre ébredhetünk.
- Az jó lesz apa! Tényleg jobb is így. Apa te tudod honnan találtak ide ezek a kis rigók?
- Talán csak a szél fújta össze őket, és pont itt érezték biztonságban magukat…

Attól a naptól kezdve ott éltek a cseresznyefán. Boldogan daloltak már korán reggel, kikiabálva a világnak, milyen szép az életük, milyen boldogok. Apa szeretett a hangjukra ébredni. Vidámmá tették a környéket énekükkel. Jelezték, ha változott az idő, ha esőre lehetett számítani. Az egész család kedvelte őket. A gyerekek olykor a fán, a közelükbe lopóztak és cseresznyével etették őket. Már bátran röppentek a kezükre egy-egy cseresznyéért. Jelezve, hogy elfogadják a kedves gondoskodást. Néhány év múlva, nagycsalád lett a rigópárból. Mind ott maradtak a cseresznyefán, hatalmas seregként, madárkórussá növekedve vidámították a szállásadó emberek szívét mindennapon. 

  Szeretem, amikor reggel, hűvös van, és párás a levegő. Szeretem a rigók énekét. Azt is amikor esik az eső, vagy amikor köd csöpög a falevelekről. Szeretem a virágok illatát, mikor lágyan, sejtelmesen lebegnek a széllel. Szeretek tüsszenteni. Szeretem a szelet, még ha viharos is. Az erdő hangjait, illatait, tapintását, érintését. Azt hiszem az erdőben, mindent szeretek. A patak csörgedezését, a roppanó gallyak hangját, a hűvös barlangokat, a hideg, mozdulatlan köveket, gyümölcseit, vadjait, árnyait, csendjét, nyugalmát, erejét, hatalmát.
  Szeretem az évszakokat. Mind a négyet. Mindegyiket másért. Szeretem a hideget is, mikor a testemet rázza, vagy az arcomat vágja, jeges szél formájában. Szeretem a havat, a fagyott tavakat, a jégcsapokat, a néma élőhalott tájakat, a decemberi égboltot.
  Szeretem a csillagokat nézni. Szeretem csendjüket, hívó „hangjukat”. Amikor felismerek csillagképeket, vagy meglátok különlegességeket. Szeretem a Hold fényét, árva ragyogását, nyugodt tündöklését. Bár félek a sötétben, szeretem az éjszaka szelíd árnyait, rejtélyes mozdulatait. A csillagos égen átsuhanó felhőket.
  Szeretem az embereket, ha nem is mindet. A hangjukat, érzéseiket, érintésüket, pillantásukat. Szeretem, ha zavarban van valaki, ha vidám, vagy boldog. Szeretem, amikor segíthetek nekik, mikor az életem mások hasznára van. Szeretem a kisfiam érintését, mikor fejét a vállamra hajtja. Szeretem gondolatait, érzéseit. Szeretem a szolgálatom, amit azért végzek, hogy sokaknak jobb legyen az életük, céljuk legyen, megnyugodjanak.
  Szeretek étkezni. Mindenféle ételt szeretek. Szeretem az illatukat, ízüket, színeiket, változatosságukat. Szeretem elkészíteni, megfőzni, fűszerezni, sütni, párolni, pirítani, kóstolgatni. Szeretem, amikor feltörik a dió. A roppanást, amikor enged a csonthéj. Szeretem az érett dinnye hasadásának hangját. Szeretem nézni, amikor olvad a vaj a serpenyőben. Szeretem a zöldfűszereket. Szeretem a bort, amikor sötétvörös, hideg, és enyhén fa ízű. Szeretem az alma illatát, mert nem tudom miért, de mindig megnyugtat. Szeretem a csokoládét, ha keserű, és különleges. A kávét, ha erős, forró és jó!
  Szeretem a magányt. Már szeretem. Nem bánt, nem kér semmit, nem ad, de nem is vesz el. Szeretem, mert csendben van. Engedi, hogy beszéljek, érezzek, gondolkodjak, álmodjak. Szeretem, amikor elmegy végre, mert azért nélküle sokkal jobb. Szeretem, ha beteg vagyok. Talán furcsa, de szeretem. Engedni a testemnek, hagyni, hogy győzzön. Feküdni, ágyba bújni, vacogni, aludni. Szeretek meggyógyulni, újra rendesen élni. Dolgozni, alkotni, építeni, mozogni, beszélni. Szeretek tevékenyen létezni, de szeretem néha a semmit tenni. Nézni az órát, ahogy mozog a mutatója. Figyelni a napot, ahogy lemegy az égen. Szeretem várni a zöld felvillanást, amit még sosem láttam.
  Szeretem a sziklát, a magas hegyeket. A vizeket, folyót, tengert, patakot, ereket. A vízesést, amit órákig tudok nézni mozdulatlanul. A pocsolyákat, amibe legszívesebben még mindig beleugranék. Szeretem a füvet, a vadvirágokat. Szeretek mezítláb gyalogolni, homokban, fűben, köveken, sárban. Szeretek játszani, hintázni, gyermeknek lenni. Szeretem a párnacsatát, azt hiszem, még mindig szeretem. Szeretem az álmaim, reményem, lehetséges életem. Szeretek gyalogolni, elmélkedni, imádkozni. Szeretek érezni, félteni, aggódni, gondoskodni. Szeretem a gondolataim leírni, másokét elolvasni. Szeretem az utazást, a várakozást, a honvágyat, a váratlan fordulatokat. Szeretem a házakat, otthonokat. Különböző illatukat, stílusukat, formájukat.
  Szeretem, hogy kicsik vagyunk, még a fák is nagyobbak nálunk. Szeretek porszem lenni, vagy olyan, mint egy fűszál. Szeretem a sötét sarkokat egy helyiségben. Szeretek néha elbújni, eltűnni, nem létezni. Szeretek utolsó lenni, maradékot enni, kimaradni valamiből, nélkülözni. Szeretek éhezni, szomjazni és fázni. Szeretek kényelmetlen helyen aludni. Szeretek sátrazni, nomád körülmények közt lenni. Szeretek pólóban, farmernadrágban járni.  
  Szeretek ceruzával, és töltőtollal írni. Meg filctollal rajzolni. Kézzel festeni, gyurmázni, gipszet önteni. Szeretek gyerekekkel lenni. Focizni velük, labdázni, tollasozni.
  Szeretek . . .

 . . .  azt hiszem igazán szeretek élni.

"Ne higyj nekem, ha mosolygok   
 Álarc ez csak arcomon,               
 Mit felöltök, ha a valót               
 Eltakarni akarom.                   

Ne higyj nekem, ha dallásra
Látod nyílni ajkamat,
Gondolatot föd e dal, mit
Kimondanom nem szabad.

Az emberi tettek közül talán a legkevésbé érthető, mikor valaki saját életét, saját kezével állítja meg, vet véget neki. Az élők, az élni akarók soha egyetlen pillanatra sem fogják megérteni. Az oka egyszerű, megértéséhez hasonló lelkiállapot szükséges, ami viszont nem adódik mindig minden helyzetben, minden embernek. Bár a világunk fájdalmas, önző, kegyetlen, mégsem jut el oda minden ember, hogy feladja küzdelmét, és ilyen visszafordíthatatlan döntést hozzon.

Gyakran hajlamosak a kevésbé érző, és ezért kevésbé szenvedő emberek egyszerű gyengeséggel magyarázni és elítélni ezt az elkeseredett tettet. Igazából csak az tudja érteni, felfogni, válaszolni a miértjére, és persze segíteni is, aki tudja mit jelent naponta küzdeni ilyen gondolatokkal, mit jelent mindennap arról dönteni, hogy válasszam-e ma is az életet, vagy sem. 
 Mielőtt gyorsan elítélnénk minden ilyen hajlamot, érdemes elgondolkodni néhány helyzeten, amit már könnyebben megértünk. Például egy halálos beteg ember, kinek reménytelen a hosszú távú életben maradása, talán úgy dönt, hogy feladja, nem küzd már. Megértjük őt? Talán igen, mert látva szenvedéseit, azt érezhetjük, joggal kíván nem létezni, és ezzel együtt tovább már nem szenvedni. Ez az életről való lemondás olyan formája, ahol fizikai magyarázat, indok található a döntéssel kapcsolatban. De elgondolkodhatunk azon is, hogy ennek kevésbé látványos formája, mikor ugyanezen szenvedések lelki eredetűek, kiválthatják-e ugyanezt a döntést jogosan. Néha egyetlen rezdülésre, villanásra sem látunk be egy szenvedő személy szívébe, s mikor látjuk vidám mosolyát, melegszívű tetteit, vagy kedves szavait halljuk, nem hisszük, nem feltételezzük mérhetetlen szenvedéseit. Ilyen esetekben, amikor bekövetkezik a tragédia, vagyis megszületik a döntés arról, hogy elég, nem akarja tovább a létet, és vele együtt a szenvedést, összeomlunk, ledöbbenünk, képtelenek vagyunk feldolgozni az esetet. Pedig ugyanaz történt, mint a fizikai betegség esetén. Szintén voltak jelek, volt segítségkérés, voltak kiáltások, jajveszékelések, csak mindezek némán, kizárólag szívvel hallhatóan. Az élet mégis szent! Tehát az öngyilkosság minden formája, magyarázattal, vagy anélkül, az élet elleni bűn. Tehát élni kell és küzdeni. De az öngyilkosságnak mentális formája is van. Tehát esetenként a személy elég erős ahhoz, hogy a fizikai formáját ne kövesse el, de tehet mást. Egyszer azt olvastam valahol, a legjobb öngyilkosság, új életet kezdeni máshol. Milyen igaznak tűnő állítás, ne válaszd az élet eldobását, dobj el minden egyebet, és kezdj új életet. Ha új életet kezdek, akkor mi lesz a régivel? Azt hiszem, akkor annak kell meghalnia. Tehát talán minden fontos elvet, meggyőződést, hitet fel kell adni egy új élethez. Vagyis meg kell halni az elveinkre nézve, szellemi értelemben. Az öngyilkosság egyik valós formájáról beszélünk itt is. Nem, egyáltalán nem hiszem, hogy ez a legjobb öngyilkosság. Mintha egyáltalán lenne olyan. Aztán ott van az érzelmi öngyilkosság. Ez jelenti azt, amikor tudatosan gátolja valaki az érzelmeit, érzéseit, csak azért, hogy ne fájjon. Ezzel egy teljesen blokkolt, érzelmileg halott állapotba lehet kerülni. Sok ilyen embert látni üres tekintettel, lehajtott fejjel vánszorogni az utcán, gépiesen dolgozni egy hiábavaló munkahelyen, közömbösen, életuntan reagálni komoly dolgokra, stb. Ez is a halál egyik változata. Az emberi mivoltunk elpusztítása. Bár biológiailag életben maradunk így, de biztos, hogy nem emberi a létünk ebben a formában.
 Az öngyilkosság bármelyik fajtájáról is beszéljünk, minden esetben megelőzik azt, a kétségbeesett segítségkérések, vagy inkább kiáltások. Akár érinti a biológiai életet, akár csak mentálisan történik meg, vagy az életpályát érintően, mindig gondos előkészületek észlelhetők a döntés előzményeként. Az igazi céltudatos öngyilkosok sosem hibáznak. Mikor terveznek, biztosra mennek, nem figyelemfelkeltés a céljuk, hanem a fájdalmak, a küzdelmek, a hiábavalóság megszüntetése. Nincs levél, nincs utolsó üzenet, nincs könyörgés, hogy valaki figyeljen. Csak egy utolsó önfeledt mosoly, s hirtelen a vég.

  Megérteni nem tudjuk egyetlen ember ilyen tettét sem. De erre nincs is szükség. Miért is lenne jó megérteni? Utólag már késő, és talán megértve, szomorú magányunkból hasonló kiutat keresgélnénk. Segítsünk inkább, amikor még nincs baj. Ha önzetlenek vagyunk, ha nem a saját kis magán világunkban élünk, ha fontosabb egy másik ember a sikereinknél, külsőnknél, boldogulásunknál, kényelmünknél, gondosan megtervezett életünknél, fontosabb az anyagi dolgoknál, a pihenésnél, az elképzelt világunk megálmodott napjainál, akkor azzal talán életet menthetünk. Kevés szakember van, és kevés olyan szív, ki érti, ha baj van. Ezért a legjobb, ha folyamatosan másokért élünk. Így néha ösztönösen, nem tudatosan is segíthetünk valakinek. Előfordulhat, hogy erőnket adva másokért, épp életet mentünk. S mikor évek múltán egy baráttá vált embertársunk, kinek önzetlenséggel adóztunk, megnyílik előttünk, elárulva rejtegetett titkát, hogy életét önkezével készült kioltani, de mivel mellette voltunk nem tette, remegő boldogsággal a szívünkben mondunk hálaimát Annak, aki felhasznált erre minket.

https://www.youtube.com/watch?v=SkFkCmUkLIU

(egy régimódi történet, egy barátomnak)

 Fáradtan, kimerülve, de örömmel mentem haza. Egy eredményes, szép nap volt a hátam mögött. Szerettem a munkám és hálás voltam, hogy végezhetem. A postaládához közeledve, már messziről láttam a fehérséget áttűnni a sötét nyíláson. Egy nagyon tiszta fehér boríték volt. Hatalmasat dobbant a szívem, ez csak ő lehet! Mindig ilyen különlegesen szép borítékba teszi a leveleit. Ahogy kapkodtam a kulccsal, sokáig tartott kivenni a levelet, a pillanatok, hosszú percekké váltak az izgatottságtól. Igen, jól sejtettem, vagy inkább éreztem. Apám írt újra a távolból. Mikor elutaztam, azt ígérte mindig gondolni fog rám, és azt mondta írni fog, sokat, hogy én se feledkezzek meg róla. Minden levelét megőriztem, és gyakran újraolvasom őket. Némelyik már gyűrött, kissé rongyos, a sok olvasástól. Ezek a levelek segítettek minden napon túljutni, életben maradni, embernek maradni, mindig, minden körülmények közt. Vajon most mit írt nekem? Eltűnődtem magamban, ott a lépcsőházban, majd rutinos mozdulattal nyúltam a zsebembe, elővettem egy zsebkést, hogy kibontsam. Ekkor megtorpantam egy pillanatra. Néztem a kést, és eszembe jutott a gyermekkorom. Leültem a lépcsőre és a kezeimben nyugvó tárgyakat figyeltem. Mindkettőt apámtól kaptam. Eszembe jutott a kisgyermek, aki annyira vágyott erre a zsebkésre, és eszembe jutottak apám szavai is. . .

 „Már Jonnynak is van bicskája, csak nekem nincs!” Ment hazafelé a kisfiú búsan az orrát lógatva. „Apa azt mondta csak akkor kaphatok, ha már felelősségteljes ember leszek. Az még oly sokára lesz! Tudom, még nem lehet sokat rám bízni! De a fiúk kinevetnek, ha én még nem használhatok zsebkést!” Ezen jártak a gondolatai, mikor a kertkapuhoz ért. Mielőtt felnézhetett volna nyikorgó hangon kinyílt a kapu. Egy hatalmas, erős férfi állt a kapuban. Fején széles karimáju kalapja a szeméig behúzva pihent. Szemei mosolyogtak, tekintete meleg volt és megnyugtató. A kisfiú megtorpant és elkeseredettsége egy könnycseppet csalt ki a szeméből. A férfi lehajolt hozzá és szó nélkül letörölte a könnyet. „Mi a baj Fred? Bántottak?” Fred nem szólt egy szót sem, csak átölelte apját, majd megnyugodva beletörődött, nemrég még elkeserítőnek tűnő vágyaiba. „Fiam, mond el mi bánt! Tudod, hogy mindig segítek neked. De ha később akarsz róla beszélni, azt is lehet. Gyere be, van a konyhában neked valami, aminek biztos örülni fogsz.” Ezzel a hatalmas ember beterelte Fredet a házba. A kisfiú soha egyetlen pillanatra sem felejtette el azt a napot. Amíg élt emlékezett minden szóra, minden pillanatra, minden illatra, ami akkor és ott jelen volt vele. Apja egy fekete bőrdobozt nyújtott át neki. A doboz nehéznek tetszett és olyan volt, mintha valamit védenie kellene, ami a tartalmát képezi. Fred lassan húzta ki a doboz tartalmát, majd a következő pillanatban ismét egy könnycsepp gördült végig ártatlan arcán. Elhaló hangon mondta ki: „De apám én még nem vagyok rá elég felkészült!” Apja kezével bezárta Fred kezét és csak annyit mondott: „egy ilyen türelmes, erős, szelíd, szeretni való fiú, már tud férfiasan viselkedni, és biztosan jól fog bánni ezzel a zsebkéssel!” „Viszont ne feledd Fred soha, amit most mondok: csak addig lehet a tiéd, amíg arra használod, amire kell! Amíg mások javára használod, jó dolgokra, hasznos dolgokra. Dolgozz vele, javíts meg vele azt, amit tudsz, használd mindennap, és próbáld megőrizni. Nem megkapni volt nehéz, hanem megtartani örökre, az lesz nehéz!”

 Mielőtt kibontottam volna a levelet, apámra gondoltam. Megkérdeztem volna tőle, vajon elégedett volt-e velem az évek elmúltával. Vajon azért nem vette vissza a zsebkést, mert jól használtam? Talán mert elutaztam másik, távoli országba, és így nem tudta megtenni? Jó lett volna tudni. Aztán kinyitottam a zsebkést, és felbontottam vele a levelet.
Apám mindig kézzel írt, szerettem a betűit. Megfontolt, erőteljes, mégis szépen rajzolt írása volt. Olvasni kezdtem, ott a lépcsőn ülve. Kedves szavai örömet okoztak. Néha meghatódtam, néha mosolyogtam. A vége felé viszont megdöbbentem a szavain. Szinte a kérdéseimre válaszolt. Itt a következőket olvastam:

„Kedves fiam, meg van-e még a kedvenc zsebkésed? Vigyázol-e rá? Tudod már, miért van még mindig nálad? Nos, elmondom neked. Tudod minden nap figyeltelek, hogy mire és hogyan használod az ajándékod, amit tőlem kaptál. Láttam, ahogy egyre jobban megtanulod használni, egyre ügyesebben, egyre több mindenre. Láttam, ahogy ápolod, ahogy élezgeted, tisztogatod naponként. Emlékszem Smith-ék kisfiára. Nagyon szegények voltak, és a gyermekeknek nem volt játékuk. Emlékszem te faragtál neki egy csodaszép vízimalmot. Attól a naptól fogva nem is lehetett bekönyörögni őt a patakpartról. Naphosszat guggolt mellette és csak nézte. Telente óvatosan kiemelte és vigyázott rá tavaszig. Éveken át ez volt az egyetlen játéka. A minap találkoztam vele, mesélt a szüleiről a gyermekkoráról. Képzeld azt mesélte gyönyörű gyermekkora volt. Pedig tudom, hogy nem. Az apja ivott és verte őket, szegények voltak, még enni is alig akadt otthon. Mégis ez a kis malom, megajándékozta a szépséggel, az állandósággal, a reménnyel. Eszembe jutott Anne néni is, akinek az egyetlen bakancsát javítottad meg egyik nyáron. Olyan hálás volt, hogy mindennap megdicsért érte. Egészen élete végéig tudta hordani. Felidéztem a szüreteket is, mikor Paul-ék tanyáján segítettünk betakarítani. Minden fiú lustálkodott kicsit, kevesebbet dolgoztak, mert nem élvezték a munkát. Te voltál az egyetlen, aki hajnaltól estig kitartott. Azt mondtad azért ilyen könnyű neked, mert jó késed van. Pedig tudtam milyen fáradt vagy, tudtam, hogy neked is nehéz, mégis az öröm, hogy a saját késeddel dolgozhatsz, erőt adott. És sorolhatnám mindazt, amit olyan kitartóan, lelkiismeretesen tettél, hogy bizonyítsd, jól használod az ajándékom. Most már tudod miért vártam vele akkor olyan sokat. Látod te is, hogy így tudtad igazán értékelni. Mostantól már a tiéd örökre. Tudom, hogy soha sem fogod visszaadni, és nekem sem kell visszakérnem már soha. Megtanultál élni vele, és megtanultad, hogy a legnagyobb dolgok azok az értékek, amiket mi adunk másoknak. Ha az ajándékaidat mindig másokért használod fel, mindig boldog és elégedett leszel.”

 Könnyeimmel küszködtem, mikor behajtottam a levelet. Már régen nem tudtam kiengedni a könnyeimet. Most jól esett, megkönnyebbültem. Milyen csodás, hogy apám oly távolról is tudja, mire van szükségem! Mennyire szeret, és milyen sokat jelenthetek neki. Biztos tudja mennyire értékelem a leveleit, és talán azt is érzi, hogy hiányzik, nagyon. Már régóta vágyom, hogy találkozzunk, de sajnos tudtam, hogy még nem lehet. Ültem még egy picit a lépcsőn, és meghatódva apám szeretetén, most kissé megszomorodtam, hogy nem láthatom. Most ebben a percben nagyon vágytam találkozni vele. Szívet tépő érzés volt.

Egy fiatal férfi állt fel a lépcsőházban és lassan elindult a folyosón. „Találkozni akarok apával!”. Ezen jártak a gondolatai, mikor a kapuhoz ért. Mielőtt felnézhetett volna, nyikorgó hangon kinyílt a kapu. Egy hatalmas, erős férfi állt a kapuban. Fején széles karimáju kalapja a szeméig behúzva pihent. Szemei mosolyogtak, tekintete meleg volt és megnyugtató. Ekkor megtorpant, döbbenete egy könnycseppet csalt ki a szeméből. A férfi közelebb jött hozzá és szó nélkül letörölte a könnyet. „Mi a baj Fred? Bántottak?” Fred nem szólt egy szót sem, csak átölelte apját, majd megnyugodva burkolózott, nemrég még reménytelennek tűnő vágyaiba. . .

„A búcsú sohasem jó, de jól tudom, a barátok nem örökre búcsúznak, csak elköszönnek arra a rövid időre, míg újból találkoznak. És az idő szédületes sebességgel rohan, úgy, hogy észre sem vesszük, mennyi telik el belőle, mikor legközelebb találkozunk, egy pillanat vagy ezer év. A búcsú ettől megnyugtatóan szép lesz.”

J. J. Stalter

  A kis otthon hangulatos, szerény hajlékká vált jelenlététől. Csendes, visszafogott magányban, fájdalmak, meg nem értés, félelmek közt élt. Az utca, az emberek, a világ mind csak veszélyt, és csalódást jelentett neki. Nem hitt senkinek és semmiben igazán. Magát zárta saját lelke börtönébe, saját magát tartotta rabláncon, sanyargatva. Ha undok is volt, csak azért, hogy elhagyják, hogy ne kelljen később az érzelmi kötödés fájdalmaival szembenézni. Elfordult, menekült mindig, minden helyzetből.

 De ott voltak neki „ők”. Ők, akik szerették, akik barátok akartak lenni, nem adták fel, és ahogy tudtak segíteni vágytak. Kicsit kibillent, kicsit felnézett, kicsit kijött a napra. Mikor beszéltek feloldódott, szeretetet adott, megnyugodott. Nekik fontos lett, vágytak a társaságára, megszerették őt. Látták igazi énjét, belső kincseit. A kellemes teázások, a vidám nyári élmények, az összejövetelek, meghitt és örömteli pillanatok voltak. Mint a Róka a Kishercegnek, megszelídültek egymásnak. . .

 A döntés után újra megváltozott. Félt elmenni, de maradni is rettegett. Már nem akart semmit sem. Kötődni sem, de felismerni újból a magány nyomasztó világát, ez szintén taszította.  Elhitte a hazugságot, hogy őt nem lehet, és ő nem tud jól szeretni. Búcsú nélkül, lopva, az éj leple alatt ment el. Fájdalmakat, csalódást, tanácstalan, döbbent szíveket hagyott maga mögött. Nyitott ajtókat, le nem rendezett, meg nem beszélt érzéseket, lerombolt, felgyújtott, megsemmisült épületét a hitnek, és a bizalomnak. Fogalma sincs mennyi fájdalmat, mennyi kérdést hagyott hátra, csupán mert félt érezni, félt sírni, félt kimutatni, hogy szeretni tud.

 Búcsú nélkül, gyáván elmenni, azt jelenti félsz a felelősségtől, hogy valakit megszelídítettél. Ha mindig nyitva hagyod az ajtókat magad mögött, ha nem csinálsz végig semmit, nem fejezed be tisztességesen, akkor az idő múlásával már fogalmad sem lesz hová mész, honnan jöttél, kihez, vagy mihez tartozol, melyik ajtón jöttél, és melyiken kell bemenned. Zűrzavar, összevisszaság, szél fújta, ide-oda hánykolódó, tétova rendezetlenség jellemzi az ilyen lelkeket. „A szeretetben nincs félelem” írja a Szent Írás. Igen a félelem akadályozólag hat a szeretetre. Gátolja, blokkolja, megemészti, felégeti. Aki fél nem lett tökéletes a szeretetben. Félni nem az érzéseinktől kell. Nem szabad rejtegetni, eltakarni, hogy képesek vagyunk sírni valakiért. A KAPCSOLAT ÁPOLÁS, ahogy ezt egyszer valaki leírta, olyan fontos, hogy mindenkinek meg kell tanulnia. Valóban, úgy ápolni kapcsolatot, hogy aztán ne lehajtott fejjel, elódalogva legyen szükséges távozni, hanem emelt fővel a biztos találkozás, vágyakkal teli reményével, hát az nem könnyű. Erőfeszítéssel, lemondással, és sok önzetlen tettel lehet elérni. De talán egyszer majd ez is sikerül.

 Zöld volt, sárga csíkokkal. Kövér és lomha járású. Leginkább visszataszítónak tűnt, mint kedvesnek, vagy érdekesnek. Ahogy a leveleket rágta iszonyat ronda hangokat hallatott, és a nyála is csorgott közben. Rettenetesen sokat evett, szinte mindig csak az evésen járt az esze. Illetve néha máson is. . .

Mikor lement a nap, felnézett a csillagos égre. Ilyenkor felébredt benne valami elmondhatatlan vágy, egy másik életről. Olyan álmai voltak, amiről nem mert beszélni. Mikor a vágyai behálózták csendben könnyezett. Szabadon szállt az égen, boldogan szárnyalt tündöklő életében. Szép volt és mindenki csodálta. Nem csak egy kövér csámcsogó nyálas hernyót láttak benne, hanem azt, aki legbelül létezett, teljes valójában. Bár az álom valótlan volt, mégsem mondott le róla soha.

Néhány nap elteltével, oly nagyon égett benne az álmai iránti vágy, hogy kezdte megosztani a barátaival. Elmondta a hangyának, a katicának, néhány hernyó társának, és még egy rigónak is, aki épp reggelinek nézte ki őt. A barátai kinevették, vagy korholták az álmai miatt, azt mondták bolondság, amire vágyik. A rigó – akinek azért mondta el álmát, hogy az életéért könyörögjön – szabadon engedte, „bolond vagy te hernyó!”, kiáltott mérgesen, és ott hagyta a levelek közt. A hernyó társai csak a zabálással foglalkoztak. „Miért akarsz te más lenni, mint ami vagy, talán többnek tartod magad? Nézd csak meg magad a harmatcsepp tükrében, lásd már be, hogy csak egy kövér lomha hernyó vagy!” Minden szó fájt, hiszen nem több akart lenni, csak az, amit érzett belül önmagáról. Nem más akart lenni, hanem pontosan az aki. De ilyen testben, lehet egyáltalán értékes? Végül az evésbe temetkezett, és nem szólt többet az álmairól. Nappal evett, éjjel a csillagokat nézve szabadságról álmodott. Szépségről, csodákról, értékes életről. . .

Az élete alkonyodni kezdett, lassabb lett, fáradtabb, mint máskor. Szomorúan vette tudomásul, hogy végül is másoknak lett igaza. Mélyen benne éltek a mondatok, a bántó szavak, a gúny, a cinikus vigyor, és a tény, hogy még a rigónak sem kellett egy ilyen bolond.
Elfáradt várni, remélni, bizakodni. Elfáradt élni, minden napot újra elkezdeni. Elfáradt hinni a tündöklő szabad életben. Összegörnyedve, csendben egy védett árnyas helyen várta, hogy elmúljanak az álmok. Teste mozdulatlanná vált, vékony kérges részek kezdtek kialakulni rajta. Visszataszító külseje még rondább lett, elvesztette színeit, és pufók alakja is formátlan gubóvá változott.

Miközben várta a véget, gondolataiba temetkezve mélyen sajnálta magát. Hirtelen felvillant az álom! Az álom a szárnyaló tündöklő csodáról, a szabad, lenyűgöző, szép életről. Izgatott lett és reszkető szívvel döntötte el, nem adja fel! Nem számít más mit mondott! Nem lehet vége így! Élni akart hirtelen, megszabadulni ettől a szomorú börtöntől. Élénken hasítottak elméjébe a régen beégett mondatok, a gúnyos szavak. Eddig hagyta magát elhallgattatni, hagyta a szavaknak irányítani életét, elképzeléseit, álmait szertefoszlani. Hagyta, hogy mások gondolatai irányítsák, elvegyék a kedvét. „Hát nem! Nem lesz igazuk, megmutatom!” Kiáltott egy nagyot és minden erejét összeszedve elkezdett kitörni. Szánalmas küzdelemnek tűnt, levetni a báb makacs páncélját. De harcolt, feszítette a kemény héjat, és reménykedett. Aprócska repedéssel kezdődött, majd végig hasadt a páncélköpeny. Beragyogott a nap sugara. Kievickélt furcsa börtönéből, majd a lágy szellőn igyekezett megszárítani izzadt, elgyötört testét.

A szellő megerősödve, felkapta a kis jószágot, mely bukdácsolva kapkodott kapaszkodóért a levegőben. Ekkor vette észre, hogy apró tömzsi csúf lábai helyett kecses lábacskák lógtak a testén, és a következő pillanatban, szinte reflexszerűen széttárta gyönyörű szárnyait! „Hiszen repülök!” Olyan pillangóvá vált, amit még álmaiban sem látott, a napfény csillogó szépséggé változtatta csodaszép színeit. Az enyhe tavaszi szélben úszva valóban szabadnak érezte magát.
A sok repkedéstől fáradtan pihent meg egy szép, színes, puhának látszó, meleg valamin, ahol kifújni igyekezett magát.

Cssss! – súgta kishúgának a fiúcska. - Ne mozdulj! Ez egy fecskefarkú pillangó. –állapította meg egészen pontosan. Csendben csodálták, ahogy piheget a kislányka vállán. Olyan szépség, öröm sugárzott belőle, hogy mozdulni, szólni sem tudtak. A kislány szólalt meg először:
– Biztos igaz az, amit a hernyókról mondtál? Tényleg belőlük lesznek ilyen csodás pillangók? – kérdezte hitetlenkedve a kislány.
– Tudod ők belül mindig ilyen szépek voltak, csak meg kellett várniuk, hogy kívülről is azok legyenek. Most nekünk is megmutatják mily szép és értékes kincset rejtettek eddig a belsejükben. Ez meggyőzte a kislányt, és még sokáig követte szemeivel a kis jövevényt, mikor hirtelen szárnycsapásokkal tovaszállt tőlük, boldogan, már nem álmodóként, gyönyörű pillanatot hagyva maga mögött.
Mikor odaértek a szüleikhez a fiúcska érdeklődve kérdezte az apukáját.
- Apa a pillangó csodálatos átváltozásával, mit akart tanítani nekünk a Teremtőnk? Miért olyan szép, mikor kezdetben olyan csúf? Miért így változik át?
- Tudjátok pillangóvá válni, nem is olyan egyszerű! Hernyóként sem könnyű, mikor mindenki csúnyának tart, vagy visszataszítónak. Nehéz nagyon szétfeszíteni a bábot, és kikászálódni összeragadt, gyűrött szárnyakkal. Mégis a vége egy csodaszép, kedves, lenyűgöző szépség.
- Apa, ha láttad volna, milyen szép fecskés lepkét láttunk, éreztem, hogy boldog volt! – csacsogta a kislány is.
- Biztos fecskefarkú volt, igaz? A pillangók létezése sokat tanít nekünk. A szépség mindig belül van, ha belül szép valaki, akkor lesz kívülről is az. Vagyis aki jó akar lenni, szeretni akar, kedves akar lenni, annak ez előbb-utóbb sikerülni fog. Viszont sokan azt szeretnék, hogy az ilyen értékes tulajdonságokat magunkban tartsuk, ne mutassuk ki. Szeretnék befolyásolni a döntéseinket, és ha hagyjuk nekik, akkor meg is teszik. Talán nekünk is sokszor kell változnunk, de ha ez nehéz is, mindig jó hatása van. Lehetünk pillangók, de maradhatunk hernyók is. Ha visszahúzódunk, bebábozódunk, és arra gondolunk majdnem pillangók lettünk, akkor talán elszalasztjuk az igazi élet boldog, szabad szárnyalását. Az olyan lenne, mintha azt mondanánk majdnem boldogok lettünk, majdnem éltünk. Minden nehézség megerősít, megszépít, ha kitartóan megküzdünk vele. Szóval mi, magunktól nem változunk, mi dönthetünk, mivé akarunk válni. Lehetünk hernyók, vagy pillangók, vagy ami a legrosszabb akár bábok is. Rajtunk múlik kiengedjük-e a bennünk lakó szépséget.
Sokáig még csend volt, a gyerekek nehezen értették ezeket a szavakat. A kisfiú csak hallgatott, jelezve, hogy ezen nagyon elgondolkodott. Végül a kislány megszólalt.
- Apa én ezt nem értem még teljesen, de az biztos, hogy én pillangó szeretnék lenni. – mondta vidáman és közben kezeit széttárva forgott körbe-körbe.
- Azt hiszem én is – felelt a bátyja is csendesen. - Ehhez még sokat kell változnom, és azt hiszem értem is mire gondoltál apa.
- Elárulok nektek egy nagy titkot! – apa teljesen közel hajolt, leguggolt hozzájuk, magához húzta őket és a fülükbe suttogta: „Ti már mindketten, pillangók vagytok!” Azzal gyorsan két karjával átölelve, felkapta őket és futottak a rét felé, szinte repülve szálltak a virágok között.

Mikor betemet a sötét éj,
Erősen kapaszkodom Beléd,
Mikor őrjít a világ zaja,
Csak Teveled találok haza.

Mikor fojtogat az élő lét,
S véremet szívja piócaként,
Szívemet hozzád emelem fel,
Mert nyugalomra csak Nálad lel.

E percben, ha egyedül lennék,
Minden harcomat elveszteném.
De szorosan ölelsz magadhoz,
Hogy megadjam magam, nem hagyod.

Pedig egy hajszál, vagy szalmaszál,
Csak egy szikra, apró villanás,
Érzem mily kevés, mi ártana,
Egyetlen szó is megfojtana.

Ezt a keveset, nem engeded,
Örökre szeretlek, Istenem!
Hálásan köszönöm meg neked,
Akikért érzem, még élhetek.

 Régóta vágytam már erre a helyre. Évekkel ezelőtt megálmodtam egy kávézót. Most elégedetten álltam a pult mögött. Minden olyan hihetetlen volt, olyan meseszerű, mikor beteljesednek az álmok, valóra válnak a régi vágyak, és pont azt látod a szemed előtt, amit addig csak az álmaidban, homályosan, fel-felderengve pillantottál meg.
  Nem csak a kávézás öröme késztetett egy ilyen szép hely megalkotására, hanem a meghitt pillanatok élvezete, illetve az, hogy ilyen pillanatokat másoknak is továbbíthassak. A kis kávézó a város kevésbé orientált részén, egy parkban volt, elég eldugott helyen. Direkt választottam így, mert azt akartam, hogy mindenféle érdekes, hétköznapi ember idelátogasson, szóval nem „elit” kávézóra vágytam. Leginkább olyan vendégeket vártam, akik véletlenül fedezik fel a helyet, és megszeretik, majd rendszeresen idejárnak, a meghitt barátságos pillanatokért. Persze ezért cserébe kapnak egy finom kávét is. A kávézóm belül elég érdekesre sikerült. A pult és környezete a modern skandináv stílust követte, a polcok, gépek, eszközök egyaránt. A falak, a padló és a bútorok, leginkább egy dél-franciaországi kisváros százéves vendéglőjéhez hasonlítottak. Bár a modern és a régies hatások egyensúlyban tartása nehéz feladat volt, az átmeneteket sikerült teljesen jól megoldani. Így a legtöbb esetben az történt, hogy mikor belépett valaki, azonnal a pulthoz lépett, rendelt, a megszokott modern világában, rutinosan, természetes módon, aztán sarkon fordult, leült és hirtelen egy egész más világba csöppent. Egy romantikus, békés, antik világba, ahol minden másképp működik, mindennek más hangulata van, mint a hétköznapi életben. Volt egyszer egy fiatalember, aki bejött, és leült, mint a többiek. Aztán felállt visszajött a pulthoz. Egész lassan fordult meg, lassan lépdelt az asztalához. Újra a pulthoz lépett, majd lassan fordult, közelített az asztalhoz. Ezt vagy ötször megtette. Már mosolyogtam rajta, és kedvesen megkérdeztem tőle, hogy valami gond van, tudok-e segíteni. Azt mondta nem, csak élvezi az átmenetet a két érzés között. Illetve – ahogy ő mondta – nem találja, mikor változik a hangulat, mikor lesz a modern hétköznapból múlt századi, békés nyugalom. Végül azért leült, és azóta, az egyik törzsvendégem.
  Mint említettem, ez a kávézó nem csak a kávézásról szól. Mindennap, minden vendéget megfigyeltem. Bár a kávézás örömeinek nagy tisztelettel adózom, a munkám nagyon szeretem, mégis a legjobb az, hogy egyik kedves elfoglaltságomnak bőséges időt szentelhetek. Figyelem az embereket, és tanulok tőlük. A hely mozdulatlanul, némán dolgozik azon, hogy kimozdítsa őket a napi rutinból. Én úgy teszek, mintha minden a legnagyobb rendben lenne, észre sem veszem a változás okozta pillanatnyi zavart. Szemem sem rebben, csak belül indul el valami. Figyelem ki, mire, hogyan reagál, és megjegyzem. Ezt élvezem a legjobban. Most megosztok néhány jellegzetes reakciót, karaktert, viselkedési formát, amiből nekem sikerült tanulni, ami megindított, vagy épp segített másképp látni az életet.

 Az üzletember:

Kint esett az eső, az emberek elbújtak, kevesen jöttek aznap. Hirtelen, határozottan nyílt ki az ajtó. Egy jól öltözött elegáns középkorú férfi jött be. Fekete ernyőjét a tartóba tette, és gyors lépésekkel jött hozzám. Kávét kért, feketén, egy kis vízzel. Ahogy leült, meglepődtem. Nem változott meg nála semmi. Nem torpant meg, nem rezzent az arca, semmi sem történt vele, csak leült. Megfogott egy napilapot, és olvasni kezdte. Gyorsan és vélhetően csak a címsorokat olvasta el. Aztán az üzleti rovatokat böngészte. Gondoltam kicsit próbálkozom nála, egy rendkívül különleges kávét főztem, nagyon ritka egyedi csoki szeletet tettem mellé. Ezt a csokoládét kézzel készítik, Franciaországból hozatom. Direkt ehhez a kávékülönlegességhez találták ki. Nagyon drága, nagyon finom, és felébreszt minden mélyen nyugvó emberi érzést. Magas kakaótartalmú csoki, pörkölt kakaódarabokkal. Rendkívüli. Néha lopva elmajszolok belőle egy picit. Csak ehhez a különleges kávéhoz adom. Ő nem ezt kérte, de ki akartam mozdítani a fal mögül, ahol élt.  Kávéját egyetlen mozdulattal felhajtotta, letette a csészéjét, összehajtotta az újságot, és felállt. Ugyan az az arc jött oda. Fizetett. Kérdeztem, hogy ízlett-e a csoki, de csak annyit válaszolt: „milyen csoki?” Majd villámgyorsan megfordult, az ajtóban rutinos mozdulattal kapta fel ernyőjét, az órájára pillantott, és kiment. Néztem utána, és döbbenettel figyeltem még percekig a helyét. Néztem, ahogy elrohan az élete mellett. Néztem a csésze mellett árválkodó csoki szeletet. Felidéztem a tekintetét, a saját gondolataiba burkolózó ürességet. Ha megkérdezi tőle valaki húsz év múlva, hogy mit csinált addigi életében azt fogja válaszolni: „Dolgoztam”. Ennyi. Fogalma sincs, mi minden mellett ment el. Nem látta a csokit, nem vette észre, hogy egy olyan kávét ivott, amit háromszor annyiért adnék, ha azt kérné. Nem látta a két asztallal arrébb ülő szelíd asszony gyönyörű mosolyát, és észre sem vette, hogy itt minden azért van pontosan úgy, ahogy van, hogy ő kapjon valami különlegeset. Megvette, megitta, elment. Nem érzett semmit ebből. Persze, érzésekből nem lehet megélni. Tudom. . .

Egy anyuka a kislányával:

Vidám tavaszi nap volt. Nyitva hagytam az ajtót, hogy betáncoljon a gyerekzsivaj, a lágy, enyhe tavaszi levegő, ami behozta útitársát a szemben lévő orgonabokor virágillatát. Az anyuka tíz év körüli kislányával érkezett. Ő a pulthoz jött, a kislány rögtön az egyik asztalhoz szaladt. Mosolyogva rendelt, de mivel a hangját alig hallottam, mélyen a szemébe néztem. Csendes szemeiben fájdalmat láttam. Befelé beszélt, mintha lenyelné a szavakat, mintha szégyellné, hogy itt van és rendel, és mond valamit. Kértem üljön le, és én majd kiviszem, amit kért. Mikor megfordult, nem mozdult meg. Hirtelen azt hittem rosszul van. De lassan elindult a lánya felé, aki addigra már teljesen, otthonosan rendezkedett az asztal körül. Mire odaért és leült már őszintén mosolygott. Visszanézett, valamit kérdezett a szeme, bólintottam. Könnyezett. Az első volt, aki teljesen megérthette, hogy hova jött, miért néz ki minden olyan furcsán. Erős kávét készítettem neki, csoki darabokat tettem bele, melegítettem a tejet, barna cukrot adtam hozzá. A kislány üdítőjét kicsit megmelegítettem. Csendesen beszélgettek egymással, de elhallgattak, mikor odaértem. Megkértek kicsit melegítsem meg az üdítőt, mert beteg a kislány. „Már megtettem” - válaszoltam. Megint könnyezett. Mikor elmentek boldogan mosolygott. „Honnan tudta, hogy így szeretem a kávét?” Mosolyogtam. "Csak tudtam." Eltűnt a fájdalom az arcáról, amikor elment. Néztem sokáig, ahogy mennek vidáman átölelve egymást. Egyedül vannak, apuka nélkül. Láttam, csak egymáséi. Nincs másuk, csak anyának a lánya, a kislánynak az anyukája. Kimozdultak a szürke fájdalmakból, itt levegőt vettek egy picit. Még sokáig csengett a hang a fülemben: „igaz milyen jó ez a hely anya?”

Egy különös pár:

A férfi a hölgy elé ugrott, és gyors mozdulattal nyitotta ki az ajtót neki. Előre engedte, mert ez biztonságos, jó helynek tűnt. Együtt jöttek rendelni. A férfi rendelt, de minden mondat előtt a hölgyre nézett, őt kérdezte. Látszott, hogy mindent a kedvére szeretne tenni. Aztán leültek, és szinte érezhetően megállt körülöttük a világ. Csak egymásra figyeltek, beburkolóztak a hely különleges hatásával. Érdekesek voltak, nem tudtam eldönteni kik ők. Látszott, hogy nagyon szeretik egymást,  a hölgy idősebb volt a férfinél jó pár évvel. Nem lehettek rokonok, hiszen túl bensőséges volt a kapcsolatuk. Nem érintették egymást, mégis olyan volt, mintha összeérne valami bennük. A kávéjukat sokáig itták, rám sem figyeltek, pedig feltűnően néztem őket. Játszottak a kávéhabbal, kevergették a csészéjük tartalmát, zavarban voltak. Idegen, mégis rendkívül mély kapcsolat volt köztük. Nem értettem őket. Mikor elmentek, felszabadulva, megkönnyebbülve léptek ki. „Öleld már át!” Gondoltam magamban, de nem közeledtek jobban. Csak boldogan távoztak. Olyan mély tisztelet volt köztük, hogy a mai napig sem tudom kik voltak ők.

Egy idős férfi:

Lassan nyílt az ajtó. Kint tombolt a tél, sötét volt és nagyon hideg. A férfi, aki belépett elég idős volt. Görnyedt háttal, reszketeg mozdulatokkal közeledett. Amikor felemelte a fejét és meglátta a pultot, egy cinikus fintort láttam az arcán. Na, ez is csak egy ilyen új flancos kávézó. Csak egy teát kért, egyszerű fekete teát. „Itt kell megvárni, vagy leülhetek?” Kérdezte mogorván. Csak üljön le, és kiviszem. Kiugrottam gyorsan a pult mögül, elkísértem az első asztalhoz és lesegítettem a kabátját. Ekkor nézett körül. Azonnal felderült az arca, amikor meglátta hova jött. „Na, látod morgós medve!” Gondoltam magamban mosolyogva. Pillanatok alatt jól érezte magát, és mire vittem a teáját, már kért valami édességet is. „Azonnal hozom!” Válaszoltam. De nem vártam meg, hogy rendeljen, sarkon fordultam, és magára hagytam. Gesztenyepürével tértem vissza. Nem szólt semmit, amikor elé raktam. Nézte a gesztenyepürét, majd nagyon lassan felnézett rám. „Jó lesz?” Kérdeztem tőle. Csak döbbenten bólintott. Tudtam, és megint tudtam! Zárásig maradt, és egyre kedvesebben szólt, sokat mosolygott, és már annyit beszélt a végén, hogy azt éreztem a rokonom. Magányos élete egyetlen rövid időre megtelt fénnyel. Azóta törzsvendégem ő is. Barátokat is talált itt, már nem félve jön be, hanem úgy, mintha hazajönne.

A csodabogár:

A fiatalember hirtelen toppant be a helyiségbe, és pillanatok alatt otthonosan mozgott bent. A pulthoz lépve furcsán, kellemesen mosolyogva kért. „Egy kávét kérek, olyat, amit ajánl!” Ezzel faképnél hagyott és ellibbent a kávézó közepén lévő kétszékes asztalhoz. Szembe velem, és a bejárattal foglalt helyet. Becsukta a szemeit és dudorászott. „Na, most megkapod a legjobb kávémat, többet soha sem fogsz máshol kávézni!” – gondoltam magamban, és közben fürkésztem különös vendégem kiszámíthatatlan mozdulatait, viselkedését. Nem tudtam megállapítani, hogy álarc mögött van szerepet játszva, vagy tényleg önmagát adja. Mikor odavittem a kávéját, rám nézett, és mindent megdicsért, amiben észrevette a tudatos tervezést. A berendezést, a pultot, a kávékat, a régi képet a falon, mindent. Majd mikor már mentem volna tovább, azt mondta, hogy a zene is nagyon jó! „De hát, nem is szól zene!” – mondtam. „Dehogy nem, csak csukja be a szemét, és hallani fogja.” Aztán a kávéja társaságába mélyedt, engem magamra hagyva döbbenetemmel. Míg figyeltem azt éreztem, hogy teljesen belém lát. Ez az én szerepem, nem veheti el!
A kávét lassan itta, a különleges csokival, azt hiszem teljesen megvettem magamnak. Elképedve csukott szemmel szopogatta el. Nem sokára jött is fizetni. „Na, milyen zene szólt?” – kérdeztem kissé cinikusan. „Adam Hurst, ismeri?” – jött a válasz. Azon kaptam magam, hogy nem veszek levegőt. Nem tudtam pontosan hogyan válaszoljak, ezért ez jött csak ki: „Tudja, azt szeretem a csellóban, hogy elég mély a hangja, valahogy . . .” – nem tudtam jól kifejezni, amit érzek, mire közbevágott: „Jól ráhangolódik a férfias érzelmekre?” Most még a szám is tátva maradt, csak bólintottam. Gondoltam visszaveszem az irányítást, és megkérdeztem a véleményét a csokiról, kávéról. „Eltaláltam igaz?” Azt mondta nagyon finom volt, soha sem kapott még ilyen finomat sehol. Majd elköszönt, és mielőtt végleg elment volna még visszafordult egy-két mondatra. „Kézzel készített a csoki, ugye? Én pörkölt kávébab helyett, inkább kakaóbabot tennék bele. Egy árnyalattal enyhébb íz, valahogy jobban illene egy ilyen különleges minőségű kávéhoz.” Majd egy enyhe mosollyal távozott. Percekig álltam még és nem értettem, mikor és hogyan vette vissza az irányítást. Ott rögtön megkedveltem. Valószínűleg ő is, mert rendszeres vendégem lett.
Ja és persze azóta, kakaóbab van a csokiban. . .

Egy csendes asszony:

Zavartan, lehajtott fejjel érkezett. Csodás nyári nap volt éppen. Az álláshirdetésre jelentkezett, mert feladtam egy hirdetést, délelőtti takarítói állásra. Olyan szépen fogalmazta meg a szavakat, hogy csoda volt hallgatni. Csak figyeltem, és közben már döntöttem is magamban.
- Ne haragudjon, de magát nem fogom felvenni, én takarítói állást hirdettem meg.
- Igen tudom. Miért nem szeretne foglalkoztatni, mert már idős vagyok? – kérdezte szomorúan.
- Kér egy kávét? Kérem, foglaljon helyet, és várjon rám egy kicsit.
- Leülök szívesen, ami a kávét illeti. . . azért jöttem, mert, szóval a helyzet az, hogy . . .
- A vendégem! Így rendben lesz? Kérem, foglaljon helyet.
Kínosan mosolyogva leült az első asztalhoz, rögtön a bejárat mellé. Könnyű kávét készítettem neki, rengeteg tejszínhabbal, és sok cukrot adtam mellé. Egy kis tálba édes apró kekszeket szórtam, így vittem ki neki. Majd kértem várjon pár percet, telefonálnom kell. Öt perc sem telt el, és jöttem is vissza. Ahogy kiléptem a raktárból láttam, milyen mélyen elgondolkodott. A régi képet nézte a falon, egyik kezében egy kekszet tartott, a másik kezével az asztalt simogatta. Nem vette észre azt sem, mikor odaléptem hozzá.
- Én is mindig a szíveket eszem meg először. – mondtam, megtörve a csendet.
- Micsodát? Ja, a kekszből. Nem volt tudatos, csak ezt vettem ki. Szép az a kép, és különös, hogy ugyan olyan asztalok vannak rajta, mint ezek.
- Le Moulin Roux. Egy Francia kisváros. Nem ugyan olyanok az asztalok, hanem azok.
- Jól tették, hogy szabadon hagyták a fát, érezni a diófa illatát, még ennyi idő után is.
- Tudja, hogy ön az első, aki ezt észrevette? Ízlett a kávé?
- Igen, pont így szeretem. Szóval, miért is nem dolgozhatok ezen a szép helyen?
- Az imént egy barátomat hívtam telefonon. Egy magán tanodája van. Épp nyugdíjba ment egy munkatársa. Szüksége lenne egy magyar-történelem szakos tanárra. Nem tud valakit, akit érdekelne?
A keksz kiesett a kezéből, és egy könnycsepp gördült végig az arcán. Néhány pillanatig csend volt. Aztán zavartan, nagyon halkan szólalt meg újra.
- Talán az arcomra van írva? Igen, én épp ráérek. Munkanélküli tanár vagyok. De csak a magyart tudom vállalni.
Átadtam a barátom telefonszámát, hogy beszélje meg vele, majd magára hagytam. „Addig marad, amíg jól érzi itt magát.” – mondtam és visszamentem a helyemre. Sokáig maradt, csendesen, gondolkodva. Néha mosolygott felém, néha zavartan könnyezett. Hálás volt nagyon, mikor elment. Másnap már dolgozott az új helyén. Minden pénteken dél körül jön, akkor kevesebb órája van. Itt tölt egy órát, amíg kitart a keksz. Mindig a szíveket eszi ki elsőre, és a holdakat meghagyja. Ki tudja miért. Ő ilyen, és ettől különleges.

Fiatal lány:

Kicsit szertelenül toppant be, de mégis olyan volt, mintha teljesen tudatában lenne, hogy mit, miért és hogyan akar az életében. Ez valahogy látszott rajta. Egyenesen emelt fővel közeledett, pici megelégedettséggel a tekintetében. Rendelt és leült azonnal. Szétpakolt maga körül az asztalon, felnézett, és ahogy a hely, a belső hangulat magával ragadta, egy pillanatra megállt, szinte kibillent a rutin mozdulatokból. Hirtelen felocsúdva folytatta a rendezkedést, füzeteket, tollat és egy pár fényképet tett maga elé. 
 Narancslé és sütemény volt a rendelése. Azt mondta a sütit rám bízza. Mikor kivittem valamit írogatott, észre sem akart venni. Letettem az italát és a sütijét. Ránézett, majd lassan rám. „Elég kényes vagyok ám az Islerre.” „Piros lekvár, fahéjas tészta, ét csoki. Jó lesz?” Válaszoltam meggyőződéssel. Elmosolyodott, szemüvege fölött nézett rám, úgy mondta: „szuper!” Ott hagytam, messziről figyeltem. Ízlett neki, csukott szemmel majszolta. Aztán mikor végzett „áldozatával” tovább írt. Valamin nagyon töprengett, néha komolyan, néha mosolyogva, aztán írt megint. „Á, valami történetet ír. Regényt, vagy egy novellát!” Ahogy fel-felnézett, ebben már teljesen biztos lettem. A képet bűvölte a falon, és úgy tűnt sok jó ötletet adhatott neki, mert mindig felcsillant a szeme, és aztán leírta, amit gondolt. Egy órát üldögélt itt, és látszott, hogy elégedett az irományával. Jött fizetni, és hosszasan méltatta a pompás sütit. Elégedett volt vele, pedig ahogy ő mondta kényes az islerre. Aztán eljött az idő, hogy bekérdezzek: „Verseket is írsz, vagy csak novellákat?” Épp a kabátját húzta, mikor félúton megállt. Kicsit gondolkodott, majd kedvesen válaszolt. „Szoktam azt is, de ez most egy folytatásos novella. Egy fiatal lányról szól, aki egy balesetben elveszti az emlékező képességét, és elfelejti azokat, akik fontosak neki. Viszont így talál új, értékes emberi kapcsolatokra, és végül minden jóra fordul.” Szinte hadarva mesélt, miközben öltözködött. A verseiről is kérdeztem, de azokról nem akart beszélni. Aztán hirtelen újra a kavargó gondolatai, a fantáziája hatása alá került, elköszönt és tovább sétált, kellemes érzést hagyva maga mögött.

A blues szívű férfi:

Egy békés kora őszi napon, mikor még nem színesedtek virággá a falevelek, de már enyhén, csendesen melegített a nap, megjelent a kávézó nyitott ajtajában, egy lassú mozgású, megfontolt, termetes alak. Hosszú haja, hátul összegumizva lógott, szakálla kissé borzos, de jól ápolt volt. „Földes László!” Kiáltottak a gondolataim magamban. Persze nem ő volt, de termetében, külsejében, fellépésében hasonlított az említett hírességre.
„Itt lakom nem messze, és már rég óta fontolgatom, hogy benézek, csak nem igazán kedvelem a flancos helyeket.” Lassan, méltóságteljesen nézett szét közben, és egyre nyugodtabbá, egyre magabiztosabbá vált. „Ez viszont nem olyan hely. Különösen a neve vonzott: ’Life’ , vagyis élet.”
Sokat mondó, mélyről jövő, őszinte, nyílt mosoly volt az arcán. „Mivel szolgálhatok önnek?”-kérdeztem tőle, mintha nem is hallanám amit mondott.
„Mivel elég nagy az esélye, hogy törzsvendégé válok, és ha jól saccolom, én vagyok az idősebb, tegeződjünk. Rendben?” Beleegyeztem. Valami élvezetes, elmerengtető kávékülönlegességet óhajtott. Megköszöntem a bizalmát, és kértem foglaljon helyet. A legtávolabbi sarokba ült és a széket megfordítva, a lába közé véve ült le. Hátát a kopasz téglafalnak szorítva várta, hogy vigyem az élénkítő lét. Erősen töprengtem, hogy mit készítsek neki. Aztán hirtelen jött a jó gondolat. Igazán különleges kávét készítettem. Üvegpohárba töltöttem, hosszú üveg kanállal vittem ki. Mikor odaértem, újra barátságosan mosolygott. „Ezt úgy hívom, merengő valóság!” Nem szólt semmit, csak figyelt, talán érezte, hogy még mondani szeretnék róla valamit. „Dupla presszókávé, egy kis kávélikőrrel, tejszínhab, pörkölt kávébabok vannak a tetején. Én a végén el szoktam rágcsálni őket.” Örült neki, szótlanul méregette, és hümmögött. Aztán megszólalt. „Már csak az hiányzik, hogy szóljon valami halk zene. Ezt nem lehetne megoldani valahogy?” Eszembe jutott a furcsa fiatalember, aki képzelt zenét hallgatott. „Tudod, egy vendégem szerint itt mindig szól a zene. Csak csukd be a szemed és hallgasd!” Majd hirtelen megfordultam és ott hagytam. Hosszasan merengett, lassan itta a kávéját, hátát a falnak nyomva széttárta kezeit és csukott szemmel ült így, hosszú percekig. Közben jöttek mentek a vendégek, néha megmosolyogták, de őt ez nem zavarta. Jó volt látni, ahogy így felszabadul nálam. Aztán szépen megfontoltan felállt, megfogta a csészéjét és jött fizetni. „Ugye milyen kellemes blues zene szól itt?” Kérdésemmel szemlátomást megleptem. „Igen. Valószínűleg mindenkinek az szól, ami a szívében van. Én valóban ezt hallottam. Mintha minden megszűnt volna, csak én és a csendes, mégis pezsgő blues.” A kellemes merengés, a jó zene, és a nyugalom csodája lenyűgözte. Sokat jön hozzám, sokat beszélgetünk, és a zenének ezt a különleges műfaját, lassan kezdi megszerettetni velem is. Kölcsönösen adunk egymásnak. Ez a hely ezért van.

A modern hölgy:

 Teljesen átlagos napon jött be, mikor még egyetlen vendég sem volt. Határozottan lépett be, én még pakoltam, mert nem rég nyitottam ki. Amikor szétnézett, hogy rendelés után hova üljön, kicsit megtorpant. Mintha megijedt, túlzottan meglepődött volna. Aztán valami menekülési helyet, vagy inkább biztonságos sarkot keresett. Gyorsan a pult mögé siettem, hogy segítsek rajta. Itt nyugodt volt, és újra határozott. A modern környezetben megőrizte rutinját. Cappuccinot kért, és rögtön a pult mellé ült le. Amíg készítettem a kávéját, végig felém nézett. Rájöttem, hogy zavarja a régies küllemmű belső tér, viszont a modern környezetben, biztonságban érezte magát. Talán az érzelmeire hat neki is a romantikus, konzervatív stílus, csak ettől fél, összezavarja. Figyeltem, hogy nézi kézmozdulataimat, és követi a számomra is élvezetes kávégép különleges „tetteit”. Szinte csodát tett a forró itallal. A végén, a hosszú opálos üvegpohárban, elkülönült egymástól három részre a kávé. Felgőzölt tej, kávé és a hab. A tetejére fahéjat szórtam, szív alakú mintát használtam, majd egy pici csoki öntettel díszítettem. Amikor kivittem neki még picit nyugtalan volt. De örült a cappuccinojának. Azt mondta nagyon szép. Én reméltem, hogy finom is lesz. Ekkor észrevettem, hogy csak az ő asztalán nincs virág. Mivel ez az asztal közvetlen a pult mellett volt, magában, elfelejtettem kirakni a virágot. Gyorsan beszaladtam érte a raktárba. Kicseréltem a vizet és friss virágot tettem bele, vörös rózsát. Nem számított rá, hogy még egyszer megjelenek. Kizökkentettem a gondolataiból. „Bocsánat, csak most vettem észre, hogy önnek nem hoztam virágot.” Elvörösödött, és zavartan mosolygott. „Mármint az asztalra,tudja én ilyen régimódi vagyok.” Erre a mondatra, mintha már várt volna, azonnal reagált. „Igen az látszik!” Aztán valószínűleg megszólalt a vészcsengő, hogy ezt nem kellett volna. Gyorsan magyarázkodni kezdett: „Mármint úgy értem a hely, olyan régies. De szép is, meg a gépek nagyon érdekesek, és a virág nagyon jó ötlet, nem úgy értettem, hogy nem jó, csak inkább. . . Szóval, köszönöm, hogy nekem is hozott virágot.” Megnyugtattam, hogy nem bántott meg, hogy örülök, hogy benézett, és hogy mindenkinek jár a virág, mert ettől szebb élmény lesz a kávézás. Ezen csodálkozott, látszott, hogy eddig erre nem gondolt. A kávézás élmény? Igen az, és nálam ennek teret adhat. Adott is, barátkozva a modern világ és a régies érzések átmenetével, az Élet eme csodás, elgondolkodtató helyszínével. Ahogy visszajár, egyre inkább barátkozik a régies részletekkel, oldódik folyamatosan, és már-már megszokta ezt a furcsa helyet.

Mesélhetnék még sokat, arról a rengeteg különleges emberről, akik itt megfordultak, és megfordulnak. Jókról, rosszakról, szép és fájdalmas pillanatokról. Mesélhetnék a tolvajról, aki elszégyellte magát és még sem lopott itt. A sok sablonemberről, akik minden alkalommal ugyanazt isszák, ugyan azt csinálják, ugyan oda ülnek. Gyerekekről, akik szüleik mellett megszelídülnek itt. Illatokról, mosolyokról, szívekről, emberekről. De néha elég az is, ha megfigyeljük ezeket az embereket abban a környezetben, ahol épp találkozunk velük. Érdekesek és különlegesek, mind. Akik nálam megfordultak, mindig itt hagytak valamit, és próbáltam én is adni valamit nekik. Volt aki felismerte, volt aki észre sem vette. De mindazok, akik egyszer itt voltak, jelentettek valamit. Vendégek, akikért tennem kellett valamit, akiknek szolgálhattam valamivel, akik azt adták, amiért megálmodtam ezt a kávézót. Az Élet kávézót. . .

Forró sós cseppek, ők bánatgyöngyök,
Nélkülük a szívben kemény rögök,
Azt mutatják száraz, érzéketlen,
A körbevett szív, s maga az ember.

Könnyek nélkül test vagy te csupán,
Életed, csak lét, heversz a pusztán.
Sivatagban ébredsz, egyedül vagy,
Mert féltél érezni, tudtad, fájna!

De apró könnyek megkenik szíved,
Ha nem bánod őket, nem veszíthetsz.
Csak széppé tesznek, értékes kincsé,
Mert gyöngyeid jelek. Valódi szívé!

Sok valódi, igazgyöngy lesz rajtad,
Mikor sírsz, arcodon legurulnak.
S e gyöngysor, bár értékes és nemes,
Eltűnik, mint a perc, amely ihlette.

De szíved megőrzi minden gyöngyöd,
Nem lesznek ott többé, kemény rögök.

 Amikor cikkeket, könyveket, tanulmányokat, magasröptű eszmefuttatásokat látok, amit a szeretetről írtak, mindig hidegrázásom lesz. Persze, hogy nem azért mert nekem nem fontos a szeretet. A szeretet a legfontosabb dolog a világon. Csak éppen nem igazán tudjuk, hogy mi is az.

Valamit érzünk, valamit gondolunk, talán értünk is ezzel az elvont, mégis egyszerű fogalommal kapcsolatban. Az évnek ebben az időszakában bizonyos íróktól mindig megjelenik, a kötelező irodalmi mű, a szeretetről, vagy valami hasonlóról. Mert ilyenkor jobban el lehet adni.
 Megmagyarázzák, a nem érthető, bonyolult, létező, de megfoghatatlan jelenséget. Vagyis ők azt hiszik, hogy ezt magyarázzák. Pedig fogalmuk sincs miről is beszélnek. A szeretet annyira különös, és természetfeletti erő, tulajdonság, érzés, áramló energia, a lét eleme, építőköve –magam sem tudom minek is nevezzem – hogy beszélni sokkal könnyebb a hiányáról, mint magáról a jelenlétéről. Mikor szeretet magyarázatokat hallok, mindig arra, gondolok, milyen vicces is Karinthy Frigyes Magyarázom a bizonyítványom című műve. Ezek elég hasonló alkotások, bár viccesnek nem mondható, mert általában komolyan gondolják a szerzők. Befejezésül valami végkövetkeztetésképpen, olyan megjegyzéssel zárulnak ezek a gondolatok, hogy a szeretet egyfajta szent titok. Oly sokat hallani az ilyen-olyan szeretet jelenségekről, így szeretlek, úgy szeretlek, de tulajdonképpen a szavak mögött ritkán van tartalom. Egy hideg érzéketlen világban a szeretetről tanulmányokat hallani, olyan érzés, mintha egy kopasz embert hallgatnánk arról, hogy a tőle kapható hajnövesztő szer milyen csodás hatással van a hajra, hogy milyen eredményes, és hatékony szer bárki számára. ??? Értem én, csak akkor neked, miért nem segít?
Viszont ez az elvont, nehezen magyarázható tulajdonság, átjárja minden élő, minden elemét. Szinte megfogható, látható, érezhető mozgatórugója a létnek. Hiányától szenvedünk, a jelenléte természetes az életünknek. Jól csak a segítségével, erejével működhet minden, ami létezik.
A Szent Írásban sok megnyugtató kijelentés olvasható a szeretetről: „ a szeretet az egység tökéletes köteléke”, „a szeretetben nincs félelem”, „a szeretet soha nem vall kudarcot” , „a szeretet bűnök tömegét fedezi el”, stb. Tényleg, milyen igaz. Ahol nincs egység, nincs szeretet. Ahol félelem van, ott is hiányzik e gyönyörű tulajdonság. A siker titkai is ebben a – mondjuk ki bátran – természetfeletti erőben rejlik. A kérdés csak az, hogy mi emberek, hogyan tudjuk kimutatni, hiszen ez a lényege az egésznek. Ha csak magyarázzuk, beszélgetünk, mondjuk a fény természetéről, attól még nem lesz világosság. Ha könyveket írok a fényről, hát azzal otthon bajosan fogok tudni világítani. Szóval csinálni kell, nincs más lehetőség. De talán kérdezzük meg attól, Aki a legfőbb forrása, ennek a lenyűgöző tulajdonságnak, hogyan is kell érezni, kimutatni, élni vele! Tényleg, Teremtő Atyánk, Te mit gondolsz, hogyan tudnánk utánozni Téged?

 Csak az agyam, ébredt fel, a testem még érzéketlenül feküdt. Nem volt fény, és hangokat sem hallottam. Lassan kezdett újra működni minden a testemben és az elmémben. Kezdtek életre kelni a fájdalmak. Lassan és egyre erősebben hatolt a tudatomba a testem iszonyatos megpróbáltatásaiból visszamaradt fájdalom. Mozdulni sem tudtam, csak a hidegtől kezdtek apró rángásokkal reszketni izmaim. Vizes voltam, és talán ruhátlan, de ezt még nem éreztem biztosan. Nagyon messziről, suttogó hangok szivárogtak a fülembe. Szófoszlányokat kezdtem értelmezni, rólam beszéltek. Lassan fényt, szagokat, és egyre erősödő fájdalmat is érzékeltem.
Mikor felemeltek iszonyatosan hasított belém testem minden porcikája. Újból elvesztettem az eszméletem.

Csendesen ébredtem fel, már szinte könnyedén. Meleg volt és barátságos gyertyafény vibrált valahol a közelben. Reszkető kolibriket rajzolt a plafonra, a fejem fölé. Nyugalom áradt mindenhonnan, halk zene lágyította a szívem félelmeit. Elgondolkodtam mi is történt velem. Csak nehezen tört felszínre a rettegés, a múlt kegyetlen valósága. Egy rabszolga vagyok. Igen. Lassanként eszembe jutott minden, ami történt velem. Hiába igyekeztem, mindig megvertek. Hiába hajtottam, még sem kaptam eleget enni. Gyenge voltam, ezért még kevesebbet tudtam dolgozni. Az uram kegyetlen volt és gyakran bántott. Beteg lettem, és már felkelni sem tudtam, elege lett belőlem. Elvittek az erdőbe, ahol addig vertek, amíg azt nem hitték, már meghaltam. Akkor magamra hagytak, és én végleg feladtam. Vártam a végső pillanatot, az értelmetlen hiábavaló életem végét.

Most mégis éltem. Akartam tudni, hogy miért? Egy nyugodt, mosolygós, bizalmat sugárzó kedves ember lépett az ágyamhoz. Gyengéden megérintett és leült mellém. Nem szólt, csak csendben nézett rám. Csak nézett és sírt. Velem sírt, és ez meghatott. Éreztem, mennyire szeret.
- Hogy kerültem ide? – kérdeztem kicsit félve.
- Apám talált rád az erdőben. Megsajnált. Idehozott, és én meggyógyítottalak. Orvos vagyok.
Aztán elmesélt mindent, milyen sokat küzdött az életemért. Napokig élet-halál közt voltam, de soha egyetlen pillanatra sem adta fel. Minden sebemet lekezelte, összevarrta. Minden napra újabb és újabb baj jutott. Olyan voltam, mintha lehetetlen lett volna életben tartani. Az édesapja, viszont arra buzdította, hogy tegyen meg értem mindent. Nem kímélte saját magát sem, néha egész éjjel mellettem volt. Aztán kezdtem jobban lenni, napról-napra javult az állapotom. Most itt vagyok, és élek.
- Most szabad vagyok? – kérdeztem.
- Nem teljesen. Itt maradhatsz, ha szeretnél. Apám házában van elég hely. Ha itt maradsz, Ő gondoskodik rólad. Viszont kért, hogy mondjam el, mit kíván tőled. Ha megteszed, soha többet nem kell visszamenned a régi uradhoz. Megvásárolt tőle.
- Mit kell tennem? Hogyan tudom megköszönni neki, amit tett? Találkozhatok vele?
- Vele nem találkozhatsz, nem láthatod. De tudja, hogy hálás vagy Neki mindenért.
Elmondom, mit kell tenned. Az egész nagyon egyszerű. Csak figyelj arra, amit én csinálok. Próbálj olyan lenni, mint én. Utánozz, és tedd azt, amit én. Légy a követőm.
- Jó, de Te mit csinálsz? Miben tudlak utánozni?
- Itt élek Apám Királyságában, és próbálok azoknak segíteni, akik gonosz, szívtelen rabszolgatartók áldozatai. Akiket bántanak a tulajdonosaik. Ha tehetem, megvásárolom őket, meggyógyítom, és amikor már jól vannak, munkát adok nekik.
- Azt, amit most nekem is felajánlasz?
- Igen, így egyre több hányatott sorsú embernek tudunk segíteni.
- Azt mondtad, „ha tehetem”. Miért mondtad így? Van, amikor nem sikerül?
- Tudom hihetetlen, de nem mindenki akar itt élni. Azt mondják Apámról, hogy korlátozó, mert vigyáz rájuk. Nem szeretné, ha újra bajba kerülnének. Annak sem örülnek, hogy itt vannak szabályok, amiket be kell tartani. Aki szándékosan nem hajlandó erre, és sok idő után is lázong, azt megkérjük, hogy menjen el. Ilyenkor sokszor visszamennek a régi urukhoz, és inkább elviselik a bántalmazást, az üres céltalan életet. Inkább a fájdalmakat választják, mint ezt a Királyságot.
- Ezt nem értem, ez ostobaság! Engem majdnem megöltek, Ti viszont megmentettetek. Parancsokat osztogattak, amiket haladéktalanul végre kellett hajtani, különben megvertek. Te és az Apukád csak kértek, azt is szeretettel. Hogyan is mondhatnék nemet?! Szívesen dolgozom Veled együtt, csak mond, mit tegyek!
Felállt, elindult, és én követtem Őt. Megmutatta mi lesz a munkám. Elmondott mindent, mit tegyek és hogyan. Egyszerű, könnyű feladatok voltak, szívesen végeztem.

Így kerültem ide. Itt élek most, teszem a dolgom, mindazt, amit rám bíznak. Másokért élek, szüntelen szolgálom az elesetteket. Próbálok segíteni annak, akinek tudok, aki engedi. Biztonságos otthonomban szeretnek, és már soha többet nem kell félnem. Amikor valamit elrontok, amikor hibázok, nem bántanak, szeretettel segítenek. Soha egyetlen pillanatra sem szeretném elfelejteni, hogy kerültem ide, mit tettek velem, és értem. Már annyi mindent megtanultam, és olyan jó, mikor egy-egy alkalommal tudom alkalmazni. Szeretek így élni. Bár még nem tudtam segíteni túl sok embernek, de nem adom fel, és kitartóan folytatom tovább. Ez a munka jó, és értelmet, célt ad az életemnek. Ma már csak nagyon ritkán jut eszembe az, amikor végleg elhagyatva, ott feküdtem az erdőben. . . 

 A két kispatak külön-külön csordogált, véletlenszerű, úttalan utakon. Erdőben, sötétben, sziklákon bukdácsolva, dombokat kerülgetve. A véletlen hozta úgy, hogy egymás közelében folytak egy ideig. Amikor az élet úgy hozta, hogy egy természeti változás, a hirtelen, kiszámíthatatlanul átalakuló táj elzárta útjukat, egymásba folytak. Egy kis tavacskát hozott létre e különös találkozás. Az élet véletlen fordulata, meghatározó eseménnyé alakult. A tavacska egyre csak duzzadt, növekedett és hamarosan igazi nagy, felnőtt tóvá cseperedett. 

Tavakra nagy szükség van, otthont, életet adnak más élőlényeknek, örömet okoznak másoknak, szemet gyönyörködtető, megnyugtató természeti jelenség egy egészen kis tó is.

Egyszer morajlott, megremegett a föld. Amikor rengett a föld, a kis tó megrémült! Ijedtsége nem volt alaptalan. Kövek, sziklák gördültek a tavat tápláló patakok útjába. Nemsokára kikerülve őt, másfelé folytatták útjukat, külön folyva, magára hagyva őt. Hirtelen csend lett, és az addig megnyugtató, folyamatos áramlás a tó belsejében megszűnt, elnémult. Magára maradt, egyedül, éltető víz nélkül. Nem tudta milyen sors vár rá, csak várt, és azon töprengett, mit tud kihozni ebből a különleges, reménytelennek látszó helyzetből.
 Másnap a hűvös hajnal, az ébredező élővilág megmutatta, hogy még nincs veszve semmi. Amíg élő víz, addig van értelme mindennek. Megmaradt a nádas, ami tisztította vizét, a halak is vidáman úszkáltak, bőven volt ennivalójuk. Békák kuruttyoltak a part mentén és gyerekek hancúroztak a tó melletti kiránduló helyen. „Hát jó, folytassuk tovább így!” gondolta, már kevésbé keserű érzésekkel. Egy ideig minden jól ment. Néha esett az eső, ilyenkor feltelt, erőre kapott, újra remény ébredt benne. Mikor leapadt kicsit a vízszint, volt miben reménykedni, hinni, hogy majd jön az égi segítség. Nem maradt el soha, és így hosszú időkön át kitartott. Vidám és különösen felkapott hely lett a tó környéke. Szerettek idejárni az emberek is. Megnyugodtak, békére leltek itt, minden évszak egy külön csoda volt a maga nemében.

Az egyik nyáron nagyon meleg volt, és ritkán eset az eső, akkor is csak keveset. A tó vize egyre forróbb, egyre alacsonyabb, és egyre zöldebb lett. Lázas, beteg, fertővé vált a nyár végére. Elhagyták a madarak, kiszáradt a nád, ahogy visszahúzódott a víz, nem jöttek az emberek, mert kellemetlen szagok párologtak belőle. Betegen, magára hagyták, újra egyedül maradt, csak most már teljesen. Az ősz szomorúan, és nagyon lassan telt el. Nem hozta meg a várt reményt, az idő száraz maradt. Mire tél lett alig volt benne víz, alig volt benne élet.
Hideg éjszakák jöttek, amik picit segítettek, hiszen kevesebb víz párolgott el, de vészjósló jelként reggelente vékony hártyaként, gyenge jég képződött a felszínén.
Egyre zordabb, egyre fagyosabb idők jöttek, már páncélként keményedett a jég a kis tó hátán. Nehezen lélegzett, erőltetve, kínokat elviselve próbált túlélni. A jég vastagodott, és már az aljához közeledett. Fájdalma szinte teljesen élettelenné tette, mikor még élesebb, sebeket tépő érzés hasított végig a hátán. Köröket véstek a jeges felszínbe, acél cipők hasították a felszínét, s mikor valaki rettenetes huppanással csapódott a jeges, sebesre karcolt részre, nevetést hallott. Úgy érezte kinevetik. Ha tudott kiáltott volna utoljára, de néma csendben tűrte tovább, hogy eljöjjön a vég. Már a fény sem jutott le az aljára, sötét volt és nagyon hideg. Reggelre teljesen befagyott, egészen az aljáig. Ebben a pillanatban adta fel, nem élt tovább. Még hallotta a környező hangokat, de szinte már semmit nem érzett, nem gondolt, nem várt már.
Egy halk hangfoszlány, egy vidám csilingelő kacagás, egy kicsit visszahozta az életbe. Közeledett a hang, és ő figyelni kezdett. A kacagás egyre hangosabb lett, és ő késztetést érzett arra, hogy visszatérjen az életbe, hogy kapaszkodjon, ragaszkodjon az életéhez. Visszhangozta a kacagást, nem tudja, hogy tette, máskor soha sem csinált ilyet, most kényszert érzett rá. Úgy figyelt, hogy a vékony csilingelő hangocskát teljesen tisztán hallotta.
- Nézd ez a tavacska teljesen befagyott. Szerintem nagyon szomorú lehet, ilyen hidegben itt kell lennie egyedül!
- Ugyan dehogy! – mondta a testvére.
- De én ezt megérzem! Tudom, hogy szomorú, mert nem szeretgeti senki. Majd én felmelegítem.
Olyan határozottam, és teljes meggyőződéssel mondta a kislány, hogy a bátyja nem is mert ellentmondani neki. Letérdelt a kislány és aprócska kezeivel rátenyerelt a rendkívül hideg jégre. Sokáig volt így, pedig már láthatóan nagyon fáztak a kezei. Vörösen és reszketve vette el a kezét, mikor már nem bírta tovább.
- Most egy picit biztos jobb lett neki, mert már tudja, hogy én szeretem őt. Mindennap visszajövök ide, és picit megmelegítem a kezemmel.
A testvére kedvesen mosolygott és a pici kezét megtörölgetve ráadta a kesztyűjét, majd hazamentek.

Mindennap várta a reggelt. Csak egy érintést várt. Csak egy pillanat, egyetlen rövid pillanat, a fagyos, hideg napokban. Két aprócska olvadt folt, ami gyorsan visszafagy. Ez a pillanat tartotta életben mindennap. Mikor hallotta a kacagást, felvidult, amikor megérezte az érintés melegét újra erősnek érezte magát. Amikor elment a kislány, még sokáig hálás szívvel gondolt rá, aztán kezdődött újra. Várakozás, hideg, sötét, csend, fagyos reggel, kacagás, pici tenyér apró melege.
Kitartott az olvadásig. Egy nap, már nem fagyott vissza a tenyérnyom. Aztán reggel sem volt hideg. Kevesebbet kellett várni a reggelekre, és tovább tartott a fény. Olvadt folyamatosan, és olvadt minden körülötte is. Rengeteg hó hullott a télen, ez most mind kezdett belecsörgedezni a tó vizébe. Friss víz, és az enyhe napsütötte tavaszi nappalok, visszahozták az életet a tó körül. Megdagadt, erőtől duzzadóvá lett, elérte, ellepte a nádast. Mire teljesen kitavaszodott, és vidám virágillatban kergetőztek a szitakötők, újra tudott mosolyogni.
Mikor a kislány meglátogatta, érezte, hogy boldog és pici kezével belepancsikolt a vizébe. „Látod, milyen vidám most? Látod, hogy most boldogan virul?” Kérdezte a testvérétől. Elégedetten állt fel, és tudta, hogy ő segített neki túlélni a telet. Érezte.
Valóban, nélküle, talán elveszett állóvíz, üres pocsolya maradt volna. De most csodás, békés pihenőhely, kikapcsolódni vágyok nyugalmas menedéke lett. Élettel teli, napfényben tündöklő ajándéka a Teremtőnek. Mindenki örömére.

 Üres, ködös, párás, elveszett utakon járt. Nem látott se előre, se hátra. Csak a néma csend, az adott némi nyugalmat. A sötét utca kietlen valója kicsit félelmetes, kicsit izgalmas volt. Súlyos terhek alatt vánszorgott üresen, erőtlenül. Tétován állt meg a hídon, ahol most még nem járt egy lélek sem. Lenézett a mélybe, de csak a sűrű köd hullámzott alatta, ahogy a szél sodorta, forgatta szüntelen. Nagyot sóhajtott, és ahogy beszívta a hideg párás levegőt, fájdalmat érzett a mellkasában. Könny mosta arcán nem volt érzelem, nem volt élet, nem volt remény. Szíve, mint az út, mely sötétbe és ködbe burkolódzott, kietlen múltat idézett. Nem volt miért, és nem volt kiért. Nem tudta mit tegyen, önkezével mire lesz képes. Választani kellett a semmi, és a semmi közt. Ott állt a hídon, és nézte a mélyen nyugvó véget. Nem tett semmit, elfordult és tovább ment az üres úton. Ilyen üres utak várták mindennap, minden pillanatban. Ha érzett csak fájt, ha nem fájt, akkor nem is érzett. Terheket akart letenni, de nem volt hova, nem volt kivel, és nem volt miért. Pedig görnyedve, kifacsart, ócska szívvel nem lehet életben maradni. De önkezével mire lesz képes? Ha valaki megtalálná, ha csak egyszer érezhetné, ha fontossá válna a lét, nem gépies monoton semmivé vált ürességben élne. . .

Mikor hazaért, Ő már várta otthon. Nem szólt, nem kérdezett, csak nézte és könnyezett. Mikor megölelte megérezte, hogy gyenge, fáradt teste törődésre vágyakozik. Lefektette, betakarta, reggelig őrizte, virrasztva lelkével erősítette. Kipihenve ébredt fel mellette, megnyugodva, megerősödve. Újra tudott élni, kicsit emberré lenni. Tovább ment, üres utakat, sűrű homályt hagyva háta mögött. Legyőzhetetlen ellenséggel viaskodva, folytatta küzdelmét. Hiszen önkezével mire lenne képes? Csak ment előre, tovább az üres, ködös, elveszett utakon. . .

 Egyedül ült az öltözőben, és a sminkjét igazította. Mindennek hibátlannak, jól rendezettnek kellett lennie. A színház volt az élete, szerepek, játék, ragyogás, egy valótlan tündöklés.

„Mit is játszom ma? A királynőt, igen persze. Nem lesz nehéz, egy királynőt bármikor el tudok játszani. Hatalom, felsőbbrendű megjelenés, elegáns mozdulatok. . .    lenyűgöző látvány lesz. Minden szerep könnyedén megy, csak önmagamat nem találom már régóta. Bár azt tudnám ilyen jól, hogy én ki vagyok valójában. Ha egyszer önmagam lehetnék, egy rövid pillanatra. . .
De most nagy levegő, én jövök.”

A nézőtér tömve volt. Őt mindenki szerette látni. A játéka oly valószerű volt, hogy minden színházba vágyó ember örömmel, élvezettel élte át, mikor őt látta. Szerették, amit csinált. Azért jöttek, hogy azt lássák, mikor nem önmaga, nekik csak ez kellett. A színpad varázsa, csalfa, megtévesztő illúzió csupán, de a valós szürke hétköznapokat feledtetni hivatott. Ezt a hivatást csodás precízséggel, és teljes odaadással művelte, ezért vonzott másokat.
 Amikor megjelent a színpadon, mindenki őt figyelte, szinte imádva tisztelve tekintett rá az egész nézőtér. Magával ragadott mindenkit, és vitt a játék, a művilág, a meseszép csoda élettelen szépségébe. A végén, az utolsó jelenetben meghalt. Élethű játéka igazi könnyeket csalt ki az érző szívek szemtükréből. Tényleg megdöbbentünk, elhittük, hogy meghalt. Sajnáltuk, megsirattuk, mintha tényleg elvesztettük volna. Mikor vége lett, a függöny mögül egyenként léptek elő a színészek. Nála tapsoltunk a legjobban, őt szerettük a legjobban. Visszahívtuk háromszor is, mert látni akartuk, mert csodálni akartuk.

Aztán nem jött ki többet, és mindenki lassan elcsendesedve, szedelőzködni kezdett. Néhány perc múlva kiürült a nézőtér. Lekapcsolták a villanyokat. Egyedül maradtam. Nem mentem el, mert nem tudtam. Volt egy érzés, amit nem tudtam legyőzni magamban. Tudni akartam ki ez az ember! Kit takar a szerep, kit szeretnek ily sokan ismeretlenül. Valóban szerethető, vagy csak a játéka szép? Nekem több kellett, én nem értem be a sekélyes érzésekkel, nem volt elég az eljátszott érzelem.
Vártam. Úgy tűnt nagyon sokat. Már teljes csend volt, és senki nem maradt a közelben. Minden apró hangot hallottam, ajtók nyikorgását, valakik beszélgettek a távolban, a lámpák pattogva hűltek, a színpad deszkái időnként roppantak egyet. Elgyötört csoszogás hallatszott a közelből, amikor felemeltem a fejem meglebbent a függöny, és ő állt ott. Nem nézett fel, csak állt. Majd térdre rogyott. Jobb kezében valami ruhát szorongatott, a balban a koronát. Gyenge, remegő kézzel engedte ki kezéből az apró női koronát, ami lassan szívet tépő sikollyal gördült végig a színpadon. Azt hittem soha sem áll meg, mintha tudta volna, most dolga van, menni kell, mert ő egyedül akar lenni. A korona megállt, és meghallottam néma, mégis hangosan fájó gyötrelmes sírását. Az egész teste rázkódott, a könnyei záporként hullottak a földre. Magányos, fájdalmas, megható látvány volt. Mert önmagát adta, mert sírva azt láttam, aki belül volt. Mert őszinte emberi érzések, igazi könnyek voltak. Együtt sírtam vele, nekem is fájt, ami neki. Tudtam, a magány, az egyedül való lét, a hideg reggelek, a fájó éjszakák sora ömlött most vízözönként a földre. Én eddig nem tudtam szeretni, most viszont igen.

Nem mozdultam, szinte levegőt sem vettem. Mégis észrevett. Megérezte, szinte meghallotta az érzéseim, a jelenlétem. Összerezzent, és hirtelen felkapta a fejét. A tekintetünk összeakadt, mindketten könnyes szemmel néztünk a másikra. Ő tért vissza gyorsabban. Letörölte a könnyeket, megrázta a haját, tekintete hideg lett és dühös. Idegesen, remegő kézzel kotorászott maga mellett és a koronát kereste. Mivel messze volt, és nem érte el felegyenesedett, méltóságot öltött magára, a keze megnyugodott.
A királynői szerepet vette vissza. Kinyújtotta a kezét, és így kiáltott:
„Őrség! Vigyék innen!”.
Sírt és nevetett a szívem egyszerre. Bánatos-komikus jelenet volt, kicsit szánalmas is. Nem kellett őrség, felálltam és elballagtam csendben, nem néztem vissza. Nem értettem az egészet. Talán szégyellte, hogy olyannak láttam, mint még soha senki? Én annak láttam, aki igazából, gyenge érző elesett embernek. Láttam a lelkét, meztelenül. Talán ettől lett dühös és ingerült? Pedig ebben a rövid pillanatban tényleg szerettem őt. Azt, aki az igazi. Azt, aki reggel felébredve szembenéz vele a tükörben.
Lehet, hogy ő nem szereti saját magát, lehet, hogy épp ez volt a baj. . .

Többet nem mentem színházba, nem néztem meg őt sem soha. Nem voltam rá képes, és nem akartam zavarba hozni. Minden hírt elolvastam vele kapcsolatban, innen tudtam meg, hogy mikor lejárt a szerződése nem játszott többet. Nem ment sehova, hiába kérték fel jobbnál jobb szerepekre, nem vállalt el semmit. Nem hallottam róla többet. Eltűnt mindenki elől. Most hiányzik, de talán egyszer újra láthatjuk játszani. Vagy talán, egyszer megtalálja önmagát, megszereti és elfogadja azt az embert ott belül. Akkor nem fogja többet szégyellni azt, amit érez, és mindenki annak látja majd, aki igazából. . .

 Egész életében, mindig sokat dolgozott. Csendben tette a dolgát, sőt amennyire csak lehetett többet tett, többet vállalt, mint mások. Még csak piciny rügy volt, amikor már türelmetlenül várta a felkelő nap fényét, hogy újra dolgozhasson. Neki minden munka játék volt, és örömmel végzett mindent. Amikor nyáron hatalmas levéllé nőt, már nagyon sokat tudott tenni azért, amiért megszületett. Élvezettel szűrte a levegőt, szívta magába a fának szánt életerőt, energiát és adta ki magából a többi élőlény létéhez szükséges drága kincset. Pillanatról pillanatra élte át e fontos munka örömét. Gyönyörű, sötétzöld színével kitűnt a fa ágai, levelei közül. Folyton másokért élt, és ez tette teljessé az életét. A hosszú nyári napok sok örömet jelentettek neki, és ereje teljében kihasznált minden lehetőséget, amit egy nap adhatott. . .

 Aztán egyre fáradtabban ébredt reggelenként. A munka napról-napra kevesebb lett, mégis úgy érezte fájdalmas erőfeszítés egy-egy nap. A fáradtsága belülről fakadt, és a hideg levegő még inkább megnehezítette feladatai végzését. Hamarosan már csak rendkívüli erőfeszítések árán tudott tenni valamit. Fájt mindennap, minden ébredés, minden pillanat. Lassan, nagyon lassan változott meg minden körülötte, de már tudta, hogy megállíthatatlan a hanyatlása. Felbomlottak, eltűntek a munkájához szükséges tulajdonságai, képességei, lassan elfogyott minden ereje. Minden elromlott, és kibírhatatlanul fájt.
Megállt. Nem ment tovább. Ő volt az utolsó, a többiek már régen feladták a harcot. Ebben a pillanatban érezte meg, hogy a fa elzárt, megszüntetett egy éltető kapcsolatot. Haldokolni kezdett. Most, hogy már nem volt mit tenni, felnézett, elgondolkodott az életén. Körülötte színes, csendes, elhagyott levelek siratták múltjukat. Rettegve figyeltek elszáradt, sorvadt társaikra. Ijedten meredtek a mélybe, ahonnan még soha senki sem tért vissza. Görcsösen kapaszkodtak jelenlegi életükbe, és bár hangjuk nem volt, segítségért kiáltottak.
Tétován nézte őket, nem tudta szóljon-e, vagy ő maga is merüljön el az önsajnálatban? Végül megsajnálva társait megszólalt. A hangos kiáltások hangjától csak sokára hallották meg szavait, amiket csendesen intézett társaihoz. Mire elcsendesedett mindenki, már az életéről mesélt.
-  Már rügyező ifjú koromban is szerettem az életet. Kihasználtam a lehetőségeket, amiket adott. Dolgoztam, megtettem mindent, amit rám bíztak. Öröm volt a munka, mert tudtam, hogy fontos, hasznos dolgot csinálok. Érezhettem, hogy élek és tartozom valahova. Soha sehova sem vágytam, csak itt éreztem jól magam. Az én életemben is picit növekedett ez a fa, én is tehettem érte egy picit. Sok más élőlény azért maradt életben, mert értük éltem. Ragaszkodtam az élethez, viharokban, záporok, jégesők, vagy épp perzselő nappalok idején. Mert tudtam, hogy ez a feladatom. Most eljött az utolsó nap is. Most elmegyek oda, ahonnan még senki sem jött vissza, de én nem félek.
- Nem félsz? – kérdezték döbbenten a többiek.
- Miért félnék? Életem minden pillanatában azért küzdöttem, hogy örömet okozzak másoknak, és hogy ettől én is boldogan éljek. Most, bár már nem vagyok a régi, de boldog vagyok így is. Ott lent, már nem fogok emlékezni semmire, de hiszem, hogy valakinek öröm leszek ott is. Nézzétek meg a színeiteket! Hát nem csodás! Soha egy rövid pillanatra sem voltunk ilyen lenyűgözően szépek. Ahogy a nap ránk ragyog mosolyt csalhatunk mások arcára.
- Biztos vagy benne, hogy valakinek még szüksége lesz ránk?
- Biztos! Különben miért éltünk volna? Mi értelme, célja lenne, ennek a csodás szépségnek, ha senki sem veszi észre? Értelmetlen dolgok nincsenek, hiszen mi is milyen gondosan lettünk megalkotva. Milyen nagy szükség volt ránk eddig is! Ha elfelednek, és többé nem számítunk, az igazságtalan, az . . . lehetetlen. – mondta ezt már alig hallhatóan.
- Nem fog fájni? – kérdezte egy apró hang mögötte.
- Csak csendben elalszol, és nyugodt szívvel, békésen lesz vége. Bízz benne, hogy lesz valaki, akinek így fogsz örömet okozni.
- Most jobb, hogy meghallgattalak! Már nem félek. Szép volt ez a nyár! Ettől lettünk mi is gyönyörűek. Igazad van.
- Gyertek utánam, és ne féljetek! – ezt mondta utoljára.
Aztán a lágy őszi szellőbe kapaszkodva, elszakadva az ágtól, elrepült a mélybe, egy vidám pillangó látványát keltette. A többiek úgy látták, mintha integetett volna nekik. Aztán csend lett. Csak a szellő susogott közöttük, szelíden hívogatva őket is. Ágak ropogtak valahol a távolban. Elmosódott hangok hallatszottak a fák között, az erdő mélyéről. . .

A kislánynak mindkét keze tele volt már. Alig tudta cipelni drága kincseit, féltett, gondosan gyűjtött szerzeményeit. Leveleit rendezgetve nem figyelt maga elé, és csak azt vette észre, amikor nekisodródott édesapának.
- Apa, miért álltál meg itt? – kérdezte csodálkozva.
- Nézd, itt milyen csodás levelek vannak a fa alatt! – mutatott körbe a kislány apukája.
- Ez gyönyörű! – kiáltott a kislány. – Anya gyere gyorsan, nézd apa milyen csodaszépeket talált!
Gyorsan anya kezébe nyomta a sok színes levelet és azonnal elkezdte válogatni a földön levőket. Egyszer csak megállt, mintha a földbe gyökerezett volna a lába.
-  Édesapa, ezt nézd meg! Ilyen gyönyörűséget még soha, de soha nem láttam. Ez a levél olyan, mintha élne még, mintha mosolyogna rám!
Felemelt egy különösen szép, hatalmas levelet. A világon létező összes színben pompázott. Piros, lila, kék, sárga, bordó, szinte felsorolhatatlan és még egy pici zöld is volt benne. Fényesen csillogott az erdőbe beszivárgó délutáni napfényben. A kislány óvatosan kisimogatta, és a kabátkája gombjaival kezdett bajlódni, amikor apuka odaért.
- Ez tényleg gyönyörű, de mit szeretnél csinálni a kabátoddal?
- Apa segíts picit, nem akarnak engedelmeskedni ezek a gombok! Kigombolom a kabátom, mert ezt a csodás levélkét ide teszem belülre. Itt biztos nem fog félni, és jól érzi majd magát. Olyan szép, hogy megérdemli, rá sokkal jobban vigyázzak, mint a többire.
 Apa segített, és a kislány elrejtette az általa biztonságosnak vélt helyre, a levélkét. Egy pillanatra egy hatalmas, jóleső, néma sóhajtás „hallatszott”. A kislány begombolta a kabátkáját és boldogan ugrott egyet örömében. A következő pillanatban gyenge fuvallat járta körbe a fát, és hirtelen a fa összes levele elkezdett szállingózni.
- Apa, anya! Gyorsan, ezt nézzétek!- kiáltotta széttárt karokkal, körbe-körbe forogva. - Az össze levél idehullik hozzám! Nézzétek, milyen vidáman táncolnak a levegőben. Biztos velem akarnak jönni mindannyian!
 Sokáig szedegették még a sok szép levelet, míg már anya és apa keze is teljesen megtelt velük. De minél többet szedtek, annál boldogabban folytatták a gyűjtögetést. Szinte nem lehetett abbahagyni, mintha a levelek kérték volna, hogy vigyék haza őket. Kicsit már sötétedett is, mire elindultak, megtöltve kezeiket, ruhájukat, amit csak tudtak, a sok szép „virággal”, amivé ezek a szorgalmas munkások változtak. . .

Először csak egy kis virág volt. Nagyon szép, és kellemes illatú kis virág. Emlékszem erre a kis virágra, pedig soha egyetlen pillanatra sem láttam. De benne élt, mélyen a legbelső rejtekén, ott volt. Egyszerű pici, vidám kis virágként élt, a többiekkel együtt fent a fán. Már virágként sok nehézség érte. Egyszer egy nagy vihar tépázta meg, szaggatta el gyönyörű szirmait. Sok kis virágtársa összes szirmát elvesztette, bennük lassan elhalt minden, ami szép. Ő túlélte, mert erősen ragaszkodott a szépséghez. Később egy kora nyári reggelen arra ébredt, hogy minden szirma elgémberedett. Nagyon hideg volt, gyenge jégkristályok pihentek a vállán, enyhe fagy volt, ami neki akár végzetes is lehetett volna. Akik túlélték a vihart, most megfagytak. A kis virág állta a próbát, és várta kitartóan a felkelő napot. Mikor megenyhült a dermesztő hideg, leolvadtak a jégkristályok róla, és bár eggyel kevesebb szirmocskája maradt, de vidám volt, mert ezt is túlélte. Később, mikor elmúltak a hideg reggelek, szárazság jött néhány napig. Perzselt a nap tüze. Csak páran maradtak a fán, a legerősebbek, de ezt a megpróbáltatást már senki sem bírta ki. Csak ő egyedül. Megpöndörödött, barnára égett viráglevelei fájdalmasan jelezték a kínok sokaságát. Amikor jöttek a méhek, elkerülték ezt a fát, hiszen nem vonzotta őket a szépség és az illat, mert az mind elveszett. A kisvirág magányosan lengedezett a szélben, és vágyott egy apró méhecskére, egy pillanatra, ami elég ahhoz, hogy beteljesítse vágyát, és gyümölcsé váljon.
A nem létező erejét szedte össze, és ki tudja hogyan, milyen elképesztő küzdelemmel, de virágillatot termelt. Egy hazafelé tartó méh érezte meg feltűnően különleges illatát. Nem tétovázott az illat irányába ment, szinte megigézve. Szippantott a nektárból, észrevétlen betöltve a kisvirág vágyát, tovaröppent. 
Pár nap múltán ijedten ébred a virág. Valami megváltozott, elvesztette féltve őrzött szirmait, és valahol belül érezte, hogy más lett. A változás bent, a legmélyén történt. Minden külső szépséget elvesztett, de érezte bent valami nagydolog történik. El kezdett figyelni a változásra, és egyre jobban élvezte, ahogy felfedezett minden nap valami újat magában. Egyre tartalmasabb lett az élete, az egyénisége. Egyre édesebb, egyre mosolygósabb lett. Azon tűnődött, vajon miért élt túl mindent, vajon mire lesz jó az élete? Kinek fog örömet okozni, és vajon ki lesz az, aki egyszer felfigyel rá?


Sokáig állt a fa előtt, és gyönyörködött benne. Milyen szép és milyen különleges gyümölcs. Egy megfáradt, gyenge fa, elhagyott gyümölcsét figyelve a saját élete jutott eszébe. Min mehetett keresztül ez kis mosolygós gyümölcs, ennek a fiatal kis körtefának egyetlen termése. Aztán továbbhaladt, elment, hogy folytassa amit elkezdett, tette a dolgát. 
Egy másik ember, egy másik szív állt meg ugyanott, és ugyanarra gondolt, miközben gyönyörködött az életet akaró, próbákkal elszántan küszködő körtében. Lefényképezte, hogy megmutassa barátjának, annak, akit másképp szeretett, mint a többi embert.
- Te is láttad, a körtefát? Te is megálltál és gyönyörködtél benne? Láttad egyetlen gyümölcsét?
- Igen és látod lefényképeztem, hogy mindig meglegyen neked, mert ő olyan, mint te.
Csak mosoly volt a válasz. Mindketten hasonlókat éreztek. Nem kellet szó, sem kép, vagy rajz. Nem kellett semmi, hogy értsék azt a hangot, amit a szívük szólt. Csak a mosoly, és a szomorúság egyben, ami az élet gyötrelmeit idézte. De mindkettőből gyümölcs lett. Igazi érett gyümölcs. Emberi gyümölcs. Megérte mindent megtenni, mert ha ritkán is, de azért időnként megcsodálják kitartásukat.

Reggel harmatban fürdött, és csillogott a napfényben. Szépen megpirult, azon a felén ahol a délutáni nap melegen érlelte. Egészséges kis körte volt. Magányos, de nagyon szép. Nem tudta miért született, és azt sem, jelent-e ez valakinek valamit. Csak vidáman hintázott a reggeli szellőben. Önfeledten dúdolt, és várta, mit hoz a mai nap.
Egy meleg, puha, gyengéd kéz érintette meg. Hirtelen minden érzékével figyelt. Talán kellek valakinek? Ha leszakítanak vége, és nem tudom meg soha, hogy mire használtak fel. De ha itt maradok, magányosan ér a vég. Minden küzdelmem hiábavaló lesz. Hát legyen! Azzal elengedte a fa apró szárát, amibe eddig kapaszkodott, szinte magától pottyant a gyengéd kézbe. Soha sem tudta meg mi lett a sorsa. Soha sem tudta meg, milyen ajándék lett belőle, hogy amikor búcsúzáskor átadták, könnyeket csalt ki egy szerető szempárból. Élete beteljesedett, mert az lett belőle, amire vágyott. Másoknak adott mosolya, örömé lett. Feláldozott élete örök emlékké.

 Nini, egy csendes háttérszereplő, egy Márai Sándor regényben. "A gyertyák csonkig égnek" egy rendkívüli alkotás. Több olyan emberi kapcsolatról is ír, melyeken jó elgondolkodni. Most két ember egymás iránti érzéseit szeretném kiemelni ebből a műből. Kicsit tovább gondoltam a leírt szavakat, saját nézőpontból szeretném megvilágítani. Ahogy rám voltak hatással az érzések, a ki nem mondott gondolatok. 

Nini akkor érkezett a kastélyba, mikor Henrik megszületett. Keveset tudni a múltjáról, csak azt hogy iszonyat volt. 16 elmúlt mikor idekerült, ő lett Henrik dajkája. Az ő fia meghalt. A neki készült anyatej Henriket táplálta. A különleges kapcsolatuk ekkor vette kezdetét. Nini víg kedélyű, mindig mosolygós, élettel téli, rendkívül erős nő volt. A kastély tőle vált élővé. Már a neve is vidáman csengett, mint egy kiáltás, ami az életre hív. A neve azt kiáltotta "nagyra becsült". Henrik felnőtt, tábornok lett és egyre többet jelentett neki a mindig háttérben szorgoskodó, életerőt, támaszt adó Nini. Egyszer az életét mentette meg a szeretetével. Amikor még kisfiú volt, Franciaországba utaztak az anyukájával. Az ottani hideg, szeretet nélküli, álarc mögé bújtatott, érzéketlen emberek majdnem megölték Henriket. Olyan fájdalmas volt a szeretet hiány, hogy úgy döntött inkább nem akar élni. Ninit hívta, aki jött a messzi országból és életre hívta őt. Igen, neki csak Nini volt. Tisztelt, becsült másokat, a szüleit, a barátját, a katona társait. De ilyen mély szeretettel csak őt szerette. A történet végén a tábornok és Nini megcsókolják egymást. A szerző sem beszél az érzéseikről. Nem azért mert titkos, inkább az az oka, hogy szavakkal nem lehet kimondani, amit ez a csók jelent.
Nini 16 évvel idősebb volt, mint ő. A kapcsolat köztük teljesen egyedi volt. Nagyon szerették egymást, és egymásban találták meg azt, ami hiányzott az életükből. Ez nem egy romantikus kapcsolat volt, de olyan mélyen gyökerező szeretetről szól, hogy talán hajlunk arra, hogy ezt érezzük. A tábornok nem tudott, nem akart Nini nélkül élni, de közben megnősült, majd fájdalmas körülmények közt elvesztette a feleségét. Nini tudta, hogy helye van Henrik szívében, de nyilván nem gondolt ennél többre soha. A köztük lévő korkülönbség még különösebbé tette a kapcsolatukat. Ahhoz kevés volt, hogy Henrik anyai érzelmeket érezzen a dajka iránt, viszont elég volt ahhoz, hogy a szeretet és mélységes megbecsülés nemes ötvözete oly erővel jelenjen meg a férfi szívében, ami egész életében elkísérte. A mű végén egy rövid, de őszinte, sokat mondó csók jelzi, hogy ez a kapcsolat számukra a mindent, az életet jelentette.
Soha sem mérgezte meg a testiség, a vágyak viharos hullámai, melyek úgy mosnak el egy homokba írt vallomást, mintha egyáltalán nem is létezett volna. Férfi és nő kapcsolatáról beszélünk, mégis itt ember és egy másik ember szerepel. Nem számítanak a nemek, illetve nem úgy, nem olyan értelemben számítanak. A belső lény női és férfi mivolta szerepet kap, jelentőséggel bír, ragaszkodást, az emberi érzésekben való elmélyülést eredményezi.
Henrik nyugodt Nini mellett, biztonságban van, érzelmileg stabil. Kevés embernek adatik meg hasonló. Nini kapaszkodik a tábornokba, mert adni akar. Adni magából, adni az érzéseiből, mert ő erre született. A gyermekkora megsebezte, de ettől vált azzá, aki lett. Csendes szelíd, mégis nagyon erős asszonnyá. Mint egy szárnya tört madár, már nem repülhetett az égen, de a szabadság szeretete, a szárnyalás öröme, benne maradt. Nini oly csodás asszony, akinek kell a közelsége, egyszerűen kell. Mindig tudja mit csinál, mindig mások érdekeit nézi, életben tart, mert az életből táplálkozik. Érzelmi emberek mindketten, de kiegyensúlyozottan.

Elgondolkodtam, miért fogott meg ez kapcsolat a regényből. Picit mindig másképp figyelem a körülöttem zajló eseményeket, más szemmel olvasok egy regényt, vagy nézek egy filmet. Nekem ez a kapcsolat nagyon sokat jelent. Megszerettem azt, amiről a szerző nem is ír. Megszerettem az érzéseiket. Pedig nem lehet látni, csak sejteni lehet. Ninit aki tudja, mikor mit kell tenni, hogy a szeretet soha ne hűljön ki. Aki családtag, akiről gondoskodni lehet, aki elfogadja azt a szeretetet és megbecsülést, amit adnak neki. Igen mindenkinek kell egy Nini.

 Az mindegy, hogy mi inspirált arra, hogy megírjam ezt a cikket, de valahogy fontosnak tartottam. Sokan küzdenek a depresszió valamely formájával. A depresszió egy nagyon aljas, kegyetlen betegség. Lehúz a földre, mindig a legváratlanabb időben, és rád tapos, beléd térdel, szorít, nyom és várja, hogy kibírod-e. Azt figyeli, meddig tudsz kitartani. Nem hagy el soha, csak egy kis időre, egy alkalmasabb időre. Aztán váratlanul újra támad. A cyklothymia valami olyan jellegű betegség, mint a bipoláris zavar, csak kicsit enyhébb. Enyhébb, de változatosabb, és ráadásul olyan tünetekkel, amik miatt gyakran felismerhetetlen, ezért sokan nem is foglalkoznak vele.

Minden embernek van egy természetes bioritmusa. Ebben néha lehangolt, olykor fáradt, vagy épp pörgős, aktív feldobott. A Cyklothymia egy ilyen természetes bioritmus köré épül, csak sokkal jobban kiélezi a hangulatváltozásokat, és mélyebben érezteti azokat. Saját maga irányít, nem engedi az egyénnek az érzései feletti szabadságot. Néha teljesen szabályos kiszámítható, másoknál rapszodikus, váratlan fordulatokkal tarkított. 
Ebben a betegségben az a szörnyű, hogy amikor aktív periódusban él a beteg, akkor nagyon kreatív, a teljesítő képessége átlagon felüli. Ilyenkor vicces, vidám, könnyen veszi az akadályokat, viszont mélyről jövő belső energiákat használ el. A lehangolt periódus ennek a mellékhatása. Az aktivitás büntetése, vagy következménye. Az erő egyik reggelre kifogy, és hirtelen már az élethez sincs ereje. Míg aktívan szinte még éjjel is pörög, ezért aludni sem tud, addig lehangoltan egész nap ezt tenné. A fáradságot mély lehangoltság követi, amit egy erős depresszív állapot. Ilyenkor gyakori az önértékelés hiánya, az élethez való ragaszkodás teljes mértékben kialszik. Az érzelemvilág racionálissá válik, vagyis szinte csak az elme működik a szív egyáltalán. Van aki képtelen együtt érezni ilyenkor, vagy bármilyen pozitív dologra hangolódni. 
A Cyklothymia egy különleges betegség, sokan észre sem veszik, hogy ebben szenvednek. Ha mégis felismerik, akkor szinte mindig a gyógyszeres kezelést választják, melynek köszönhetően a hullámok kiegyenesíthetőek. Persze ez azzal jár, hogy az érzelmeinket, az érzésvilágunkat kemikáliák irányítják. Könnyebb az élet, de nem teljes. Nincs fájdalom, de nincs megértés, könyörület, együttérzés sem. Vagyis a kimagasló emberi érzések tompítva vannak. A központi idegrendszerre ható gyógyszerek ráadásul olyan mellékhatásokkal járnak, amik más nem várt nehézségeket okoznak. Pl. lehetnek fizikai tünetek, erős izzadás, kézremegés, súlygyarapodás, vagy akár potenciál csökkenés. De lelki, vagy érzelmi tünetek is kialakulnak, közömbösség, enyhe érzéketlenség, könnyen fontos dolgokat félvállról vehetnek.
Vannak akik azt választják, hogy gyógyszerek nélkül küzdenek meg a betegséggel. Ez csak nagyon óvatos,megfontolt, orvos által jóváhagyott módszerekkel ajánlható. Persze ez lenne a legjobb megoldás, de ehhez sok mindent meg kell tanulni, és nagyon erősnek kell lenni. Először is tudomásul kell venni, ha kinyitjuk az érzelmek ajtaját, akkor nem csak szeretet, öröm, béke fog besétálni rajta, hanem a nem kívánatos érzések is. Lesz mély fájdalom, elviselhetetlen feszültségek sorozata, öngyilkossági késztetések. Viszont meg lehet velük birkózni. Meg kell tanulni, hogy milyen periódusok váltogatják egymást. Ezt feljegyezve néhány hónap múlva kialakul egy érzelmi tükör, mely elég szabályos ahhoz, hogy fel lehessen készülni a következő hét szakaszára. Felkészülve az elménket késztetni tudjuk arra, hogy elfogadja az állapotot amiben élni kell. Tudatosan tudjuk hangolni magunkat az ellenkező irányba. Például szándékosan lehet lassítani a mániás időszakot. Illetve tudatosan szenvedjük el a depressziós napokat, mikor nem ér meglepetés reggel egy fájdalmas ébredésnél. Tudjuk, csak pár nap és vége lesz. Nincs baj, csak megint támad. Ez segít, hogy ne magunkba keressük a hibát, így kevésbé fogunk kimerülni attól, hogy önmagunkkal birkózunk. Ezen kívül segít még az örvény elmélet is. Miszerint ha örvénybe kerülünk és próbálunk ellenállni, akkor csak idő kérdése, hogy kifogyjon az erőnk, és magával rántson a víz. Ugyan ezt kell alkalmazni ilyenkor. Nem szabad erőnk felett küzdeni olyan helyzetben, amin úgy sem tudunk változtatni. Kimerít, nem győzhetünk, és akár a kudarcélmény, még az életünket is követelheti. Igen egy ilyen irreális gondolkozás, valótlan érzelmekkel megölhet. Viszont amikor hagyjuk magunkat, nem harcolunk, csak várjuk a végét, akkor szépen kisodródunk az árral, és a napok végén fel tudunk állni. 
Segíthet még egy kis makacsság is. A depressziós embereknél megfigyelhető egy fajta hajthatatlanság. Sokszor nehéz rávenni, hogy orvoshoz menjen, hogy mozogjon, hogy valamit másképp tegyen, mint ahogy megszokta. Ez így természetes, sőt ez a hajthatatlanság segíteni is tud. Ha munkába állítjuk, pont ez a bent lakó erő tud abban segíteni, hogy akkor se hagyja magát legyőzni, amikor gyógyszerek nélkül, támasz nélkül kell állva maradni. Olyan mint egy hisztis kisgyerek, aki a földön fekve is azt kiabálja, de akarom! Ezzel a betegséggel is segít ez a belső erő, a hajthatatlanság megbirkózni. Mikor a földre teper, fojtogat, a szívet markolássza, és közben kinevet, akkor is tudjuk azt kiabálni, hogy DE ÉN AKAROM! Igen akarok teljes életet élni, erős akarok maradni, és akkor is megcsinálom a rám bízott feladatokat. Akkor is élek, és akkor sem adom fel. 
Szóval ez is egy a sok csúnya betegség közül. Lehet vele élni. Lehet gyógyszerek nélkül élni, teljes életet, emberi életet. Nem egy programozott irányított életet, hanem szabadon, igaz fájdalmakkal. Nekem már négy éve sikerül. . .

 Mozdulatlan hevert a földön a régi ingaóra. Megálltam egy pillanatra, és megpróbáltam megérteni, megfejteni a sorsát. Csend volt, és csak a szél zenélt kicsit, alig hallhatóan a törött doboz repedéseit zengette. Átfújt az óra dobozán és fájdalmas dallamot játszott az üres utcán.

- Miért nézel így? - szólalt meg váratlanul az óra. - Miért érdekel az én életem? Te miért nem mentél el mellettem, mint a többiek?
Nem tudtam válaszolni a meglepettségtől. Hirtelen azt hittem képzelődök, hogy valami biztos megártott. Talán a sok egyedüllét ment az agyamra, és már képzelődöm is. Aztán folytatta az öreg ingaóra. Legalább is én úgy hallottam, mintha ő mondaná.

" Sokáig csak fa voltam, meg vas, réz és egyéb fémek. Egy gondos kéz készített belőlem faliórát. Sokat, nagyon sokat dolgozott rajtam. Csiszolgatott, pácolgatott, belülre beszerelt egy különleges szerkezetet, ami pontosan, megbízhatóan ütemesen járt, mutatva az időt. Sok öröme volt bennem, mert folyamatosan lettem egyre jobb, szebb és hasznosabb. Egyszerű feladatom volt, csak forogtak bennem a fogaskerekek, szépen lassan jártak körbe-körbe a mutatóim, és óránként lágy, kellemes hangon jeleztem az idő múlását. Szerettem Nála lenni, a falon himbálózni, kapaszkodni a percekbe, várni a pillanatot, amikor zenélhetek. Nagyon fontosnak éreztem magam, mert sokszor néztek rám, gyakran figyeltek a hangomra, szerették, mikor zenéltem, és azt mondták, otthont teremtek a jelenlétemmel. 
Aztán a boldog és csendes évek múltán, egyszer csak egy ismeretlen hangtól lett zajos a környezetem. Az ismeretlen hang bár ember hangja volt, mégis nekem sercegett, csikorgott, csattogott, mint valami nagyon kemény ijesztő szerszám, félelmet keltő hangja. Durva volt, és mindig becsmérlően beszélt rólam. Kigúnyolt, és utálattal vigyorgott rám. Láttam a szemében, hogy meg akar szabadulni tőlem. Félni kezdtem, de bíztam a gazdám szeretetében. Nem tudtam ki ez a hívatlan vendég, de kiderült, nem is vendég, hanem ettől kezdve velünk lakott. Éreztem a megvetését akkor is, amikor nem is nézett rám. Hallottam, mikor rólam beszélt, és tudtam, hogy egyszer véghezviszi a szándékát. Sokat veszekedtek, vitatkoztak miattam, és már nagyon fájt, hogy létezem. Éreztem gazdám kedves, törődő szívében a fájdalmat, amit ilyenkor érzett. Azt hittem azért szenved, mert szeret engem, és nehéz Neki mindennap, minden órában elviselni a hideg szavakat, a veszekedéseket. 
Bíztam benne, mert elhittem, hogy fontos vagyok Neki. Csendben tettem a dolgom, hogy ne zavarjak. Többet nem zenéltem. Csak had legyek itt, csak had lássam szerető tekintetét.

Egy reggel arra ébredtem, hogy lassan felemel valaki és halk motyogással nyugtatja magát, vagy talán engem. "Jobb a békesség. Így könnyebb lesz mindenkinek. Majd megszokom a hiányt valahogy."
Aztán úsztam a levegőben, az eget néztem, amit még soha sem láttam, utoljára fogott a kezében. Letett a földre, és akkor a szemébe néztem. Csendes, fájdalmakkal viaskodó szemeiben elégedettség volt. Megtette. Neki megkönnyebbülés volt, nekem mindennek a vége."

Befejezte a szavakat. Újra csend lett, csak a szél zengette a doboz repedéseit. Nincs tovább a története. Hiszen a többit én is tudtam, láttam. Miért a szó, mikor minden egyértelmű? 
Megsajnáltam, ahogy ott feküdt összetörve, eldobottan. Mit tegyek, hiszen haza én sem vihetem. De azt mondta senki sem állt meg mellette. Mi van, ha én vagyok az egyetlen. Megemeltem, leporoltam, közelebb hajoltam hozzá. Hirtelen, talán a mozgástól elindult az óraszerkezet. Megszólalt a zene. Megszerettem, ott abban a pillanatban. Hazavittem, mert már nem akartam letenni oda, arra a helyre, ahol véget ért a története. Elvittem, mert akartam szép befejezést, vidám véget a történetének.

Ő késve érkezett, már nem volt ott a fali óra. Engem nem látott, nem tudott utánam szólni. Megbánta, hiányzott neki a régi megbízható társ, de már nem volt visszaút. Zokogva görnyedt a földre, és nem tudta mit tegyen. Csak sírt térdeire rogyva, és bánta, amit végleg elveszített.

 Már egy jó ideje egyedül éltem, az erdő szélén. A kis falú utolsó házát, ezt a régi parasztházat évekkel ez előtt láttam meg és azonnal beleszerettem. Kisé romos volt, de felújítottam, és otthonná alakítottam. Beletörődtem a magányba, már nem harcoltam vele, nem menekültem előle, részemmé vált, társam lett. Soha senki sem járt erre, "ott az utolsó házban csak az a csodabogár lakik", mondták a falubeliek. Állataim sem voltak, csak a tárgyakkal beszélgettem. Reggel a kávéfőzővel, és a csészémmel, nappal a kaszával, télen a fejszével, meg ezekhez hasonlókkal.

A monoton napok, a fárasztó munka, a hideg éjjelek váltakozva teremtették meg a kihívásokat. Mindig mindenben megelégedést kerestem és persze meg is találtam.
Öreg barátommal, egy sokat szolgált veteránautóval jártam dolgozni, néha nagyon hosszú napokat töltve a fárasztó munkával. Egy éjszaka, mikor könyörtelen álmossággal küzdve, hazafelé tartottam, hirtelen kiugrott elém valami az erdőből. Egy pillanat alatt tértem magamhoz, és az árokpartot elérve sikerült megállnom. A fényszóró fényében egy reszkető őz állt, lihegve rémülten, mereven nézett az erős fénybe. Kiszálltam, hogy megnézzem, hiszen egy ilyen félénk állatot még soha sem volt lehetőségem közelről látni. Csendben mentem felé, egészen közel engedett magához, aztán lépet egyet felém és összecsuklott a lába. Elterülve feküdt le a földre, pont a lábam előtt. Megijedtem, és szinte lefagytam a tudattól, hogy ez a gyönyörű, szelíd jószág pont az én lábamnál fog elpusztulni. Letérdelve hozzá, éreztem, hogy még él, és nagyon furcsán szaporán vette a levegőt. Felnyaláboltam és betuszkoltam az autóba. Pár perc múlva már otthon voltunk. A szobába vittem, betakartam halkan beszélgettem vele, nyugtatgattam, simogattam. Próbáltam szeretgetni, életet lehelni megfáradt lelkébe. Aztán elaludtam mellette, én is kimerültem.
Hajnalban egyenletes szuszogásra ébredtem. Nem álmodtam, tényleg hazahoztam egy őzit. Még pihent, mikor a kávémat kortyoltam a konyhában. Egész nap nem kelt fel, nem mozdult, csak nézett a nagy szomorú barna szemeivel, és mintha . . . nem az nem lehet. Képtelen voltam levenni róla a szemeimet, hála ült ebben a szép barna szempárban. Köszönetet mondott, egészen biztos voltam benne. Megetettem, megitattam, a kezemből vette el az első falatokat, nyugodt volt, már nem éreztem, hogy félne.
Egész télen együtt voltunk, nem sokat mozgott, inkább aludt a kandalló előtt, vagy figyelt rám, csak hallgatott, mikor beszéltem hozzá. Szépen megvoltunk együtt, nem gondoltam, hogy egyszer egy élőlénnyel is megosztom majd, az otthonom. Gyorsan teltek a hetek, a hónapok, és egyszer csak elkezdett olvadni a hó. Őzi kicsit élénkebb lett. Néha ugrándozott a házban, amit én természetesen nem kedveltem, ezért kicsit morogtam is vele. A tavasz közeledte teljesen felélénkítette, nem lehetett bírni vele. Már az udvarban ugrándozott, és mindig az erdő felé nézett. Egy délután a kertben pihentem le, mikor Őzi kiosont utánam. Oda bújt a karom alá, orrával az oldalamat bökdöste, majd a fejét a vállamra tette. Könnyes volt a szeme, és fogalmam sem volt mit szeretne. Aztán felállt, megfordult, és futtában lenyűgöző szép ugrással átugrott a kerítésen. Mielőtt felfoghattam volna mitörtént, eltűnt az erdőben. Elköszönt előtte, tudta, hogy nem jön vissza többet. Hiányzott neki az erdő, a szabadság, a többi őz, a futkározás, ugra-bugrálás. Hiányzott az az élet, amit régebben is élt. . . 
Nem túl férfias dolog, de egész éjjel sírtam utána. Napokig beszéltem még hozzá, minden hajnalban rá gondoltam, féltettem, szerettem, így távolról is. Aztán kezdtem megszokni, hogy megint csak magam vagyok.
Titokban reménykedtem benne, hogy talán egyszer még visszajön, de üresen teltek a napok. 
Késő ősszel volt már, mikor a sötét hajnalban, ahogy a munkába botorkáltam át az udvaron, a kertkapu előtt valami megmozdult. Talán a szomszéd kutyája, gondoltam magamban, mindig kiszökik a kerítésük alatt. Közelebb érve kirajzolódtak körvonalai, és hirtelen megremegtek a lábaim, összeszorult a szívem. Őzi volt. Lehajtott fejjel, vérző sebekkel lépdelt közelebb hozzám, és ismét a lábamnál rogyott össze. Bevittem a szobába, elláttam a sebeit, és igyekeztem a munkába. Este már egész jól volt, egy pillanatra sem vette le rólam a szemét. Bánatos volt, és félt. Mellettem sosem félt, most nem is értettem miért. Nem nehezteltem rá, megértettem őt, megnyugtattam, csendben álomba simogattam.
Gyorsan gyógyult, és felerősödött. Nem nézett többet az erdő felé, nem akart visszatérni többet. Bár a kert végébe felszereltem egy kis kaput, amit mindennap reggel kinyitottam, mégsem ment ki soha. Nem ment az erdőbe, nem hagyott el soha többet. Csendben, békében, nyugalomban, biztonságban élt velem. Nem tudtam megadni neki azt, amire vágyott, nem tudtam vele szaladgálni a fák között, ugrálni a patakparton, nem tudtam igazi őznek való életet biztosítani neki. De már nem is akarta. Elfogadta mindezt így, jobb volt neki velem, biztonságban, mint bárhogy másképp. Amit nem kaphatott meg, arról lemondott, fontosabb volt neki, hogy szeressem, hogy mellette legyek. Úgy láttam jobb így neki. Szerettem egyedül lenni, de örülők, hogy egy kis őzi engem választott. Este, mikor leülök a fotelembe, mindig odabújik az ölembe, csak néz ártatlanul azokkal a szép, nagy barna szemeivel. Már nem szomorú soha. Szabad akart lenni, és meg is találta a szabadságát. Itt tényleg az, mert minden félelmétől megszabadult. Már tudom, nem fog itt hagyni soha.

 Élt egyszer egy ember, aki valami miatt mindig egyedül volt. Már ő maga sem emlékezett rá, hogy miért, de valahogy így alakult az élete.

A ház, amiben élt nagyon egyszerű volt, de belül tele volt az általa megszerzett, összegyűjtött és igen értékesnek vélt kincsekkel. Viszont soha sem érzett magában annyi erőt, hogy bárki másnak megmutassa a kincseit. Mindig arra gondolt, hogy ami számára érték, különösen fontos, az másnak biztosan csak hiábavaló kacat.
Valahol mélyen legbelül azért mégis csak vágyott arra, hogy egyszer majd megosztja egy másik emberrel a kincseit.
Időnként akadtak olyanok akiknek (talán a kíváncsiság miatt, ki tudja miért) felkeltette az érdeklődését ennek az embernek a gyűjteménye, de ők inkább csak tessék-lássék megcsodáltak ezt-azt, vagy addig könyörögtek, míg elvihettek valamit a házból.
Ezek a "lelkes érdeklődők" szinte soha sem jöttek vissza, vagy ha igen, már nem is tartották fontosnak a kincseket. Néhányan inkább csak viccelődtek, hogy milyen bogaras ez az ember. Talán azért mert nem értékelték, amit a házában őrzött, vagy mert igazán "nem is vették észre" azokat. Végül is mindegy, az emberünk nem is foglalkozott velük. Inkább nem mutatta meg senki másnak a házát.
Az emberi természet sajnos nagyon kíváncsi! Mindig azt szeretné látni, tudni, amit nem lehet.
Így történt, hogy valaki, aki nagyon kitartó volt elhitette az vele, hogy ő tényleg értékeli a kincseit. Persze egy sokat csalódott, bizalmatlan embert nehéz meggyőzni. Most már sokkal óvatosabb volt a kincseivel. Soha senkit sem engedett be a házba, de ennek a "valakinek" néha-néha kihozott egy-egy szebb darabot a gyűjteményéből. Mindig minden darabhoz egy másik emberi élet, egy sors, vagy egy történet kötődött, ettől vált értékessé, különlegessé.
Már úgy tűnt, hogy végre megtalálta azt, akiben megbízhat, akivel megoszthatja mindenét, azt a valakit, akit a legszebb szóval öltöztethet fel. Azt, akit úgy hívhat majd, hogy BARÁT. Igen a barát az, aki szívesen hallgatja a történeteket, akinek el lehet mesélni, hogy mihez milyen élmény tartozik, aki örül annak is, ha nem kap mást, csak egy kedves mesét. Pont ezért úgy érezte a kis kincsgyűjtő, hogy vele bármit szívesen megoszthat.
Egy nap viszont minden megváltozott! Volt egy doboz a házban, amiben különlegességek voltak. Ezt szerette volna megosztani a jó baráttal. A dobozban érzések voltak. Nemcsak szépek, hanem szenvedések is, törvénytelen érzések, félelmek, aggódások, vívódások, néma hallgatások, lángoló szeretet, kihűlt és sivár érzelmek, minden ami eddig el volt zárva. 
Ekkor derült ki, hogy a gyűjtögető nem is olyan csodabogár. Ő is csak egy tökéletlen emberi lény, olyan mint mindenki más. 
Az érzésektől megijedt, vagy féltékeny lett a barát? Nem tudni, és talán soha sem derül ki, de összetörte a dobozt, és elmenekült. Néha még eljött, hogy megdobálja az ablakát, vagy valami mással éreztesse a megvetést, de aztán soha nem tűnt fel többet. . . 
Az ember csak sírt, kesergett napokig, hónapokig, nem tudta miért van ez az egész.
Majd kinyitotta az ajtót, az ablakokat és szélnek eresztett mindent, amije csak volt. Aki arra járt mindig kapott valamit tőle. Elkezdte osztogatni a holmiját, a kincseit. Az idő múlásával egyre többen kedvelték meg a társaságát, és az értékeit. Sőt a dobozt - amit később megragasztott - igen a dobozt is elajándékozta. Volt egyszer nála egy szelíd szemű kedves asszony, és őrá bízta a dobozát. Neki tetszett, és megszerette a dobozkát. Néha kinyitja, de csak ritkán, hogy ne vesszenek el a féltve őrzött érzések, és ilyenkor szívesen gondol arra, akitől kapta. 

Most azt gondolod, semmije sincs ennek az embernek? Tévedsz, nem fér be a házába! Mindenki (aki értékelte) hozott neki valami kincset, viszonzásul. Rengeteg új kincset kapott, mindegyiket egy-egy szép történettel. Most az egész háza tele van felbecsülhetetlen értékekkel, érzésekkel teli dobozkákkal. Most lett belőle igazán ember. Most érti meg igazán a többieket. Most várja a jövőt igazán. Most él igazán.

Néha a legkeserűbb tapasztalat, a legnehezebb helyzet, a legnagyobb csalódás idézi elő, hogy végre a legjobb döntést hozzuk az életünkben. Ez bárkinek sikerülhet! És ehhez bárki kaphat elég erőt, csak kérnie kell.

 Már kislány korában is gyakran volt egyedül. Anya és apa azt hitték, hogy szeretik őt. Apa büszke volt rá mindig. Határozott, ügyes, okos kislány volt, és gyönyörű szép. Apa mindig ezeket látta benne, és a kedvességét, a szeretetét. Mégsem tudta, hogyan kell jól szeretnie. Pedig akarta, csak nem ment jól. Ezért sokat volt egyedül, már kislányként is. A világtól egy ablak választotta el, amin gyakran nézett ki a semmibe, és álmodott arról, hogy egyszer látni fog majd ott valakit, aki szeretni fogja, önmagáért és úgy ahogy az neki is jó. 

Bár nem jött senki, mégis mindig az ablakban ült. Figyelt és várt. Az évek gyorsan teltek és sok mindent hoztak magukkal. Ürességet, fájdalmat leginkább. Az ablak más otthonból nézett már a világra, néha más országban, néha itthon. Soha senki sem nézett vissza, és a beszűrődő fények egyre halványabbak lettek. Ablak nélkül sehova sem ment. Az ő saját ablakát mindig mindenhova elvitte. Így érezte biztonságban magát. Ezen keresztül mindenkit látott és mindenki láthatta, viszont nem érték el, nem tudták megérinteni. Azok sem akik egészen közel álltak hozzá. 
Egy fázós, októberi hajnalon, mikor már virágszínű pompát öltöttek a falevelek, és ezek gyönyörűségét figyelte, a megkopott, homályos ablakon keresztül, feltűnt valaki neki. Egy távoli nyugodt mozgású alak rajzolódott ki a homályos ablakon keresztül. Nem mozdult, nem ment sehova, csak figyelt. Őt figyelte! Lassan, de különös izgalommal törölte meg az ablak átláthatatlan üvegét. Már rég nem csinált ilyet. Nem érdekelte már a külvilág, hiszen oly sok csalódás égette egészen csontig a hiábavalóság biztos érzését. Most viszont valami különös erő kényszerítette arra, hogy ő is figyeljen a furcsa alakra. Kíváncsi lett, és ennek a kíváncsiságnak óvatosan engedni kezdett. Nem hallotta a külvilágot a csukott ablakon keresztül, de az alak - ez a fiú - valamit mintha folyamatosan beszélt volna hozzá. Nem hallotta, mégis értette. Érezte, a szívében érzékelte, amit mondott neki. Némán, a valódi szavak nélkül is értették egymást. 
Aztán hirtelen olyan erővel, mint még soha, azt érezte muszáj kinyitnia az ablakot. Recsegve ropogva nyílt meg, a régóta bezárt ablak. Friss levegő, tiszta hangok, megnyugtató énekszó hangja szállt be a nyitott ablakon. Felderült, ujjongott a szíve! Szívesen ugrott volna át az ablakon, de nem volt rá szükség. A fiú közelebb lépett, és beszélgetni kezdtek. Csak beszéltek, és mosolyogtak egymásra. Két megfáradt lélek találta meg egymást. Együtt zenélt a szívük, és együtt örültek mindennek, ami szép. A fiú soha sem lépett be az ablakon, és ő is letett arról, hogy kimenjen hozzá. De mindennap találkoztak, és neki mindig kinyitotta az ablakot, már könnyen szinte magától nyílt ki. Mikor a fiú közeledett, már messziről megérezte, meghallotta hangját és rögtön ragyogó színbe öltöztetve szívét, szaladt az ablakhoz. 
Az ablak, ami az álmok kapuja volt, az ablak, ami a védelem volt, az ablak, ami elválasztotta a hideg érzéketlen világtól, naponta tárul ki, és így ez az ablak lett szívének kedves, megnyugtató helyszíne is. Ahol jó kinézni, várni valakire, akiről biztosan tudhatja, hogy mindig el fog jönni.

Szívemnek torz fénye,
Mint a nap fénytörése.

Csak egyetlen színe,
Az jut oly messzire.

Csak egy szín. Az, az egy
Gyenge, sérült szeretet.

Mégis van szív, amit ez,
A fáradt fény tart melegen.

Megtörve már nem maradt,
Ami erő, vagy erős akarat.

Belülről szikrázva kifakadt,
Mit egy lemenő nap fénye ad.

Éjhideg sötét magány!
Elűzöm, de újra megtalál.

 Vilmos egy átlagosnak tűnő családapa volt. Nem szeretett kitűnni a többi ember közül. Azt szerette, ha észre sem veszik. Csak egy volt a sok lakótelepi lakó közül. Vilmos egyszerű munkát végzett, egyszerű ember volt, nem kívánt már semmit az élettől. Majdnem mindene meg volt. Úgy érezte ő maga is, hogy csak egy átlagos ember, mint bárki más. Nem fedezett fel semmit, nem mentett meg senkit, nem volt nélkülözhetetlen munkaerő, nem alkotott semmi maradandót. Nem emelték ki, nem értékelték külön az ő munkáját, nem nézett fel rá senki. Vilmos mégis érezte, hogy nem tud átlagos ember lenni. Valahogy kilógott a sorból, más volt, mint a többiek. Ez az a másféleség, amit nem lehet pontosan megfogalmazni. Másféle volt, de nem volt rá magyarázat, hogy miben más. De belül, benne valami nem úgy működött, mint az átlagos emberekben. Ezért mindig félre értették, vagy kinevették, vagy kihasználták, vagy semmibe vették. A világ, amiben élt, a környezete nem tudta befogadni. Nem értették meg. Mert másféle volt, valamiben más. Ritkán tudják elfogadni ezt a másféleséget az emberek. Főleg azt a fajtát, ami nem látszik, csak érezni lehet. Olyankor nem tudják mitől, de idegenkednek, talán félnek is. A világ kiveti azt, aki más. A Világ, az emberi társadalmak teljes önátadást követelnek. Aki nem illeszkedik bele ebbe az öntőformába, mert nem olyan, mint az átlag, azt kiveti a világ. Arra az emberre nincs szüksége. Ezt érezte Vilmos is mindig, mindennap.

Vilmos magányos volt. Mivel másféle volt, nem talált senkit, akivel jól el tudott volna beszélgetni, akit nem a felszínes dolgok, hanem a belső, mögöttes értékek, mély érzések érdekelték volna. Mint a kis hercegben, amikor az író megmutatja a fölnőtteknek az óriáskígyót, és ők rendre kalapnak nézik. Utána tudja, hogy csak felszínes beszélgetésre számíthat. Vilmos ezt óriáskígyó nélkül is megérezte. Már-már elhitte, hogy mindenki ugyan olyan, és ő sajnos ilyen félre sikeredett, kívülálló, csak valami véletlen következtében mégis a földre született. Beégett, csontig hatolt, teljesen átjárta mindenét az a felismerés, hogy ő idegen, kívülálló, talán sérült, vagy beteg.
Arra gondolt, ha holnaptól nem lenne többet, vajon mennyi idő múlva vennék észre a környezetében, mikor tűnne fel, ha feltűnne egyáltalán valakinek, hogy ő nincs. Ez talán be is következett volna, hiszen nem könnyű úgy élni, hogy senki nem ért, hogy "azok" az érzések senkiben sincsenek meg. És senkit nem érdekel, ki vagy valójában. De egyszer megfordult a világ. Vilmos egyszer meghallott egy hangot. Bár egy kedves hang volt, de akkor épp keserűség, indulat, fájdalom, feladás volt ebben a hangban. A hang mégis megfogta Vilmost. Valami azt éreztette vele, hogy bár a hang és a tulajdonosa nem tett rá jó benyomást, de valamiben ez a hang más volt. Ez a hang olyan mélyről szólt, olyan érzéseket tartalmazott, amit ő eddig még nem hallott, nem érzékelt. Mintha álmodna, és álmában épp egy vágya teljesedne. Még nem hitt az érzésnek, de figyelt a hangra, és az emberre is.
A hang tulajdonosa egyre jobban érdekelte Vilmost. Idővel, már kereste a társaságát, érzékei teljességével szívta magába azt, amit hallott tőle, amit mondott, és ahogy mondta. Persze a hirtelen jött és egyre őszintébb érzések megzavarták, kicsit felkavarták, de egyben megnyugtató is volt, hogy nincs egyedül. Vilmos nem hitt saját magának sem, ragaszkodni kezdett, sőt ami még különösebb volt, szeretni. A hang, az ember, a földi teremtmény belsőjében, egy olyan szív dobogott, amit ő már el sem tudott képzelni. Szavak nélkül beszéltek, tekintetből értették egymást. Álmodott olyanról, hogy egyszer valaki majd érteni fogja őt, de arról nem mert álmodni, hogy így szavak nélkül is megtörténik. Vilmos kivirult, életre kelt, önbizalmat kapott ettől az érzéstől. Már nem zavarta a másság, hiszen nem volt egyedül. Már nem érezte azt, hogy a saját dallamára táncol. Büszke lett erre a másféleségre, erőt kapott ahhoz, hogy éljen. Életet kapott, élni akarást Tőle, attól a hangtól. Most már ragaszkodik az élethez, tudja már, ha nem lenne, azonnal hiányozna. Érzi, tudja azt is, amikor csak gondol rá az a kedves szív. Meghallja akkor is, amikor némán kiált valahol. Talán Ő soha nem fogja megtudni, talán csak sejteni fogja mit adott, talán egyszer elhiszi, megérti, hogy megmentett egy életet. Azzal, hogy Ő mert más lenni. Bátrabb és erősebb volt, mint Vilmos bármikor. Ő, akinek a hangjára és arra a múltbéli pillanatra mindig emlékezni fog.

A másféleség csak akkor előny, ha felismerjük az értékét. Akkor, amikor találkozunk valakivel, aki úgy másféle, mint mi. De ehhez a felismeréshez hosszú, fájdalmas út vezet. Meg kell érteni, a világ csak akkor fogad el, ha eladjuk a lelkünket neki. Ha másfélék akarunk maradni, akkor nem kellünk. Akkor csak kihasznál, és eldob, mint egy papír zsebkendőt. Viszont, ha nem megyünk át mindezeken, nem ismerjük fel az igazi értékeinket, és akkor nem jövünk rá, hogy vannak még másfélék és nem vagyunk egyedül. Soha sem szabad szégyellni azt, ha (ahogy egy kedves barátom írta) valaki még meghallja a madárcsicsergést.

 Van úgy, hogy nem tudjuk, mit lenne jó tenni. Értetlenül állunk, és kicsinek, gyengének, tanácstalannak érezzük magunkat. Az élet egyre több ilyen helyzettel lep meg. Olykor nagyon nehéz embernek maradni. Persze az is emberi lény, akit mindez nem hat meg, nem érdekel. Én arra gondolok, hogy az ember genetikailag rendelkezik pozitív tulajdonságokkal, az egyetlen földi lény akinek érzései vannak. (Nem csak az, hogy éhes! Persze az is egy érzés!) Tehát nem rántunk vállat egyszerűen, és nem rázzuk le magunkról a terheket. Akkor különösen nehéz a helyzet, amikor az ember vágyai, és az elvei ütköznek. Ha a vágyainak enged, feladja az elveit, ha az elveihez ragaszkodik, akkor szenved. 
Sokszor érzékelem, hogy az emberek nem értenek meg. A ragaszkodás, mármint az elvekhez, olyan csodabogárrá tesz. Érzik, hogy nem vagy közülük való. Néha félnek, néha kóstolgatnak. Közben furcsán figyelnek, vajon tényleg nem lehet kimozdítani? Ha azt mondanám egy emberről, akit a természet női testbe csomagolt, hogy szeretem a benne rejlő embert, akkor azt úgy értenék, ágyba akarom vinni. Persze, mert ők csak akkor mondanak ilyent, ha a testi vágyak felerősödnek bennük. De mi köze is van a testi vágynak, a szeretethez? Az égvilágon semmi. Sajnos az történt velük, hogy hagyták magukat átprogramozni. A könnyebb utat választották, a test szem előtt van, érinthető, egyszerűen megérthető, stb. A szív nagyon bonyolult. Mélyreható érzésekkel lehet elérni, megérinteni, simogatni, átölelni. Ezzel nem szeretnek "vacakolni", inkább a könnyebb utat választják.

Szeretek mélyreható, emberi kapcsolatokat kiépíteni, bár ez nagyon sokáig tart. Sok esetben hosszú évekig. Kicsit szomorú a helyzet, amikor valakinél mélyre ásol, aztán csak egy sötét hideg, nyirkos üreget találsz. Régebben megpróbáltam feltölteni, ha találkoztam ilyennel, de mindhiába. Amit beletöltesz felül, kifolyik alul. De van úgy, hogy az ember egy igazi kincses bányát talál. Csak úgy hömpölyögnek ki a drágábbnál, drágább kincsek. Ha beviszel valamit még több lesz, ha kihozol valamit nem lesz kevesebb. Ritka az ilyen szív, de amikor megtalálod, többet nem akarod elengedni.
Már nem érdekel a "csomagolás", hogy férfi, vagy nő. Lehet idős, fiatal, szép, csúnya. A kisugárzás, a szívdobbanás hangjai, a finom tekintet, dallamos hang, természetes illatú bőr, csak az számít, hogy minden érzékszerveddel átéld a jelenlétét. Azért vonzó, mert ember, mert természetes. Így vagyunk megalkotva, így működünk jól, erre van szükségünk. Az ember társas lény, hogy közhelyeket is használjak. Nagy Tervezőnk értékes és csodás munkát végzett. Megérdemli a dicsőséget! Akkor is így jó, ha senki sem ért meg...

 Kint hideg van, az ablak párásan játszik az érzékeinkkel. Homályos, felismerhetetlen a táj, mint ködben, úgy figyelek, erőlködve. De a párás ablakot nem törlöm le, így szép. Eszembe jut gyermekkorom, amikor a buszon ülve rajzoltam a párás ablakra. Napot, házat, fákat, amiről álmodtam, ami hiányzott. Most értem, üzentem akkor a világnak. Persze nem figyelt mindenki, és akik figyeltek nem mind üzentek vissza.

Vajon most mit rajzolnék, ha a kedvem úgy tartaná? Amit szeretnék, ami hiányzik, amire vágyom, azt nem lehet egy párás ablakra lerajzolni. Ma már bonyolultabb az élet. Nem elég a napocska, kisház, fenyőfa. Viszont ha végig élem ezt az érzést, ma is arra vágyom, amit mindezek jelképeznek.
Marad a párás ablak. Nem üzenek semmit. Ma sem. Úgy is leszáradna, eltűnne nyomtalanul. Csak az érzékeimmel játszana. Ha nagyon hideg lenne, akkor maga a Teremtő rajzolna helyettem. Amikor jégvirág borítja az üveget, akkor Ő üzen vissza. Virágot, fenyőfát, tavaszt, magát a paradicsomot. Mindazt, amire vágyom, csak Ő szebben játszik a párás ablakon, az érzékeinkkel. Szebben és szelíden, úgy, hogy nem fáj nem bánt, tényleg csak üzen, valami nagyon megnyugtatót. Az Ő "ujjai" csodás játékot játszanak, az üveg mögötti fények élővé, szinte valóságossá teszik a képet. Megszólal az üzenet. Ez a jövőd, az életed, a reményed. Mindig Velem, soha egyedül. Együtt rajzolhatunk, te kisházat, Én pálmafákat. Mindent együtt, hiszen az Apukád vagyok, szeretek veled lenni. Szeretem, ha Velem vagy...

 A világ levegője megfojt, elveszi mindenünket. Megmérgezi a szívünket, az elménket. Csontig hatol, minden részünket átjárja a lényünk legparányibb eleméig. Hideg, érzelmileg hideg, felszínes, sablonos gondolkodásra kényszerít. Amikor csak tudok, próbálok elmenekülni. Bár a világot nem lehet megállítani, így kiszállni sem tudok, de kevésbé száguldó, csendesebb, békésebb helyet azért lehet találni. Nekünk Orfű ilyen. Amikor megérkezek, azt érzem, hogy hazajöttem. Megnyitja a lelkemet körülzáró, védelmezni hivatott kővárat. Ahogy belépek a tiszta helyre, úgy lép be Ő is az életembe. Egy egyszerű kölcsönhatás, tiszteljük, megbecsüljük egymást, adunk magunkból. Mindig megérint, megsimogat, szinte szeret ez a táj, ez a hely.

Hideg volt ezen az estén. Nem nagyon hideg, de elég volt ahhoz, hogy fájjon. Megálltunk a malomnál, kiszálltunk, és lelkesen beszéltünk, az "élet nagy dolgairól", amikor hirtelen csend lett. Sötét volt, hideg és mivel mindketten elhallgattunk, csend. Olyan csend, amit hallani lehet. "Te jó ég!" Csak ez jött ki belőlem. Tiszta volt az ég, szinte meg lehetett érinteni a csillagokat. Fölöttünk vibráltak ragyogtak a csillagok, hol fehéren, hol narancsos sárgán, vagy itt-ott, kékes fénnyel játszottak. Elindult! Kezdett tisztulni, a szív és az elme. Hirtelen elhomályosult a látvány, könnyek maszatolták el az ég sötétjét. Csak a hideg széltől, csak attól van, hazudtam magamnak, de tudtam, hogy kicsit fájva, nyikorogva kinyílt az ajtó. A lelkem kővára védtelen, de egyben befogadó képes lett. 
Illatos levegő suhant körénk, és ahogy ránk tekeredett, megborzongtam. Megint a hideg! Ilyen illat nincs, ilyent csak a Teremtő éreztethet velünk. Bársonyos, párás, víz, erdő, vad, fa és avar keveréke. Frissen, szinte nekünk előkészítve. Úgy szívtam be, mint egy fuldokló, aki végre a felszínre érve reményt érezhet a túlélésre. Akartam, az egészet erősen, vágyva, elszántan. Ott lenni, élni, álmodni. Örökké. Megosztani azzal, akit szeretsz. Ott akkor ketten velem voltak. Ketten is, amikor már elhiszed, hogy senki sincs, vagy nem lehet, vagy nem érti, vagy nem érdekli. Akkor ott állsz, Velük. 
Beszívom az élet illatát, és visszatérek a valóságba. Igen itt vagyok, mutatom a csillagokat, beszélek, magyarázok, próbálok az lenni, amiért jöttem. Barát. Aki veled van akkor is, amikor jó. 
Előkerül a tea, nagyon jó, már csak erre volt szükség. Nincs nagy igényünk, nem kell sok minden, az csak eltereli a figyelmet. Egy tea a kezünkben, ami lassan kortyolgatva felmelegíti a szívünket. Előkészít a nagy beszélgetésre. Nyitva van az ajtó, érzünk, érzékelünk, átadunk és fogadunk egyszerre. Mehetünk. És elindulunk a szokott úton, vidáman, boldogan, tisztán, nyugodtan. Reménnyel, vágyakkal, örömökkel teli szívvel. Nesze neked világ!

 Mindig ellenkezünk mindennel. Általában az emberek nem elégedettek. Aki alacsony magas szeretne lenni, aki göndör hajú az egyenes hajat szeretne. Ha fehér valami feketére vágyunk és fordítva. Nem tudjuk elfogadni azt, ami van. Persze néha nem is könnyű. De attól, hogy nem fogadjuk el, attól még van, és nem igen akar változni a világ. Szóval nem marad más meg kell tanulni együtt élni a rosszal is. A fájdalommal, a "nem akarom dolgok" hosszú szenvedéseket okozó tényszerű létével. De mit tegyünk, a fájdalmat nem lehet szeretni. Vagy mégis meg lehet tanulni, ezt a titkos, rejtélyes, emberi mivoltunk lényeges részét képző érzést elfogadni? Sőt talán lehet kedvelni, szeretni?

Nos, bátran állíthatom, hogy lehet. Ez a titok a belsőben van elrejtve. A húsban, csontban, a szív mélyén, az elmében. A fizikai fájdalom egyrészt védelem a testnek, másrészt megerősít, levezet indulatokat, feszültségeket. Amikor túlélünk egy nagyon komoly, fájdalmas testi jellegű megpróbáltatást mindig megváltozunk. Megváltozik az értékrendünk, a gondolkodásunk. Az érzelmi fájdalmak elviseléséhez szükségünk van arra, hogy tudjuk, miért történik velünk az, ami megtörténik. Például ha megvetnek, gúnyolnak, gyűlölnek, vagy kihasználnak, becsapnak, rászednek, esetleg cserbenhagynak, megaláznak, értéktelennek tartanak, és nem tudjuk miért, akkor az megtör, erőtlenné tesz, legyőzhet. De ha mondjuk tudjuk, hogy aki ezt teszi így szabadul meg az indulataitól, és ettől másokat nem bánt, akiket talán szeretünk, akkor emelt fővel visszük ezt a terhet. Boldogan büszkén, mert tudjuk, másoknak adunk ilyenkor. Amikor így hárítunk el villámokat a világból, és magunk világát békés és biztonságos menedékké tesszük mások számára, akkor nem fáj, hanem felemel, örömet ad az ilyen tettek sorozata is. Tapasztalatból tudom.

Egyszer gyalog mentem haza, mert néha szükséges gyalogolni, magunk mögött hagyva a méterekkel együtt a gondok sokaságát is. Hideg volt, és zord, irgalmatlan szél fújta könyörtelen jégkristályait szerteszét. Az arcomba érve apró üvegszilánkokként hasítottak bele. Fájdalommal, és az elnyomottság biztos tudatával érzékeltem az erőtlenség minden formáját. De mégis! Mégis vágytam rá, hogy még, újra és újra csapjon a szél az arcomba. Beteges érzés? Nem hiszem, széttárva a karom boldogan érzékeltem, hogy vagyok, érzek, létezek. Örültem a hidegnek, a jégnek, és annak is, amikor az arcomon nem könnyek, hanem az olvadt jég cseppjei folytak végig. Mindig lehet rosszabb is. Jobb volt így hálát adni a reggelért, a napért, hogy úgy döntöttem az életet választom. Boldog és szabad voltam. Honnan ez az erő? Ki tudja? De van, és mindenkinek van. Szeretni is lehet, ha fáj valami. Gyakran érzem ezt érzelmileg is.
Megnyugodni, megkapaszkodni, elfogadni, beletörődni. Ezt tehetjük a világban, mert mást úgy sem tudunk. Nem a jégkristályokról szól ez a gondolat, hanem arról, hogy ha a bajokat a visszájára fordítjuk, akkor a betegségből a gyógyulás öröme marad meg, a megbántásból a kibékülés, a bánatból a vigasz, és így tovább. Így lesz a mélabús síró szívből, örömtől gazdag, adakozó, pezsgő, lüktető szív.

Mert "Mindenre megvan az erőm annak köszönhetően, aki erőt ad nekem." (Filippi4:13)

 A reggeleket bearanyozza, széppé teszi a felkelő nap fénye. A fény több, mint fontos része az életünknek. Meghatározza, változtatja a hangulatunkat, az érzéseinket, még a vágyainkra is hat. A reggeli pillanatoktól, az est hanyatló, fáradt tündökléséig, elbűvölő szépséget jelent látni, amint a fény életre kelt mindent körülöttünk.

Gyermekkorom óta félek a sötétben. Mert nincs támpont, nincs kapaszkodó, nem látható, nem érzékelhető a körülöttünk létező világ. Persze tudom, hogy nem így van, érzékelhető, tapintható, és szinte a teljes valójában meghatározható minden, ami körbe vesz minket. Még azok számára is, akik örök sötétségben vannak. Mégis félek. Fény nélkül néhol üres, néhol rejtelmes az az élettér, aminek a közepén felnőttként erősnek, határozottnak kell lenni. Ezért mindig keresek egy kis fényt. Akkor könnyebb. Ma eszembe jutott, az amikor gyermekként a sötét szobában feküdtünk az ágyban. Nem volt világítás, gyertyával világítottunk. Nagyon féltem. Féltem, hogy mindig így marad, hogy soha sem lesz annyi pénzünk, hogy fizessünk a világításért. Megpróbáltam abba a kis fénybe kapaszkodni, ami volt. A gyertya gyönyörű, barátságos, halványan vibráló csodájába. Pillangóként röpdöső, árnyakat mozgató, megnyugtató fénye, fel-fel villant a tv képernyőjén. Meséket gondoltunk ki, és elképzeltük, mit látunk most a csendes, élettelen készüléken. Mesévé vált a szomorú valóság. Csak egy mese, amit a gyertyafény vetített nekünk, már szinte romantikus élvezettel figyeltem. A boldogság, az öntudatlanság, a létezés pillanata volt ez. Ajándék, amit a fény, vagyis az egyetlen érzelmi kapaszkodó nyújtott. Egy ilyen kis lángnyelv, azóta többet jelent, mint fényt az éjszakában. Melegséget, bátorságot, a fájó dolgok múlását. 
Szeretem a fény játékát. Kicsiben és nagyban egyformán. A színek csodás változatosságát, ahogy a visszatükröződő fények átadják az eredeti másolatának, élvezetes valódiságát. Egy tó felszínén, egy patak, fodrozó hullámain, vagy akár egyetlen vízcsepp szabályos gömbtükrén. A fény nem csak azért jelent életet, mert biológiai szükségletünk. Azért is, mert érzelmi szükséglet. Mert a szívnek is kell a gyönyörűség, mit ezáltal kaphat meg.
Mégis a legszebb fény a szellemi fény, a szellemi világosság. A tudat, az ismeret a felettünk állókról. Mert sötét világban kell élnünk, és kell a kapaszkodó. Kell egy kis fény. Egy gyertyafény, egy kis lángnyelv, ami eloszlatja a fájó valóságot. Ami megmutatja azt is, ami másképp nem látható. Azt a jövőt, amikor vakító tisztasággal minden világossá válik, amikor minden ember ragaszkodni fog, az igazi világosság Forrásához. De addig is vigasztal, segít elképzelni a biztonságos, megnyugtató valódi élet áldásos beteljesülését.

 A csend érdekes fogalom. Bár úgy tűnik ez egy fehér- fekete kifejezés. Akkor van csend, amikor nincs hang, nincs zaj, nincs semmi nesz. Azért ez nagyon nem így van. A földön sehol sincs teljesen csend. Mindenhol élet van, mindenhol mozog valami, mert éreznünk kell, hogy nem vagyunk egyedül. Különleges, ahogy az elménk reagál a hangokra. Amikor a város zajait hallgatjuk, akkor nem halljuk a természet hangjait. Ezért amikor otthonunk biztonságában vagyunk, azt hisszük csend van. Amikor kimegyünk a természetbe szintén azt hisszük, megnyugtató csend van.

Dehogy van csend! Megálltam egy pillanatra, és koncentráltam, rendkívül szép hangokat hallottam. Ahogy egy gyenge szellő téblábol a kopasz fák között. Rigók próbálnak sírva meggyőzni arról, hogy ők éhesek ám, pedig szép gömbölyded alakjuk ezt meghazudtolja. Már minden érzékszervemmel figyelek. Hallani, ahogy egy távoli eb lelkesen végzi a rábízott feladatot, hangosan őrzi a házat. Valahol valami ütemesen csöpög. De milyen szépen, milyen kellemesen csilingel, ahogy földet ér és szaporán terül el a társai által feláztatott talajon. Ahogy átadom magam a hangok elemzésének, már hallani vélem a rovarok lépteit, a csigák szelíden, óvatosan csúszó nyikorgó, megfontolt haladását.

Talán csak képzelgés, talán csak játék, talán csak magam megnyugtatása, de élmény a csend. Tudom, határozottan állítom, hogy mindenki azt hallja meg amire figyel. Istenem szépen megtanított hallani a hallhatatlant is. Érzéseket, érzelmeket, a szívek hangját. A legszebb hangokat. Ehhez is meg-megállok, becsukom a szemem, és azt hallgatom, ami nem szó, ami nem hang. Megdöbbent milyen beszédes az emberi szív. Ajándék az ilyen hallás, olyan kincs, amit nem szeretnék elveszteni soha. A hallás ajándékát elveszthetjük, de a szíveket akkor is érteni kell. Ezért, soha sincs csend a földön. Hogy érezzük, nem vagyunk egyedül.

 Ez egy szomorú történet. De nem csak kellemes, örömteli, boldog pillanatok vannak az életben. Sőt sajnos inkább abból van sok, ami megemészt, erőtlenné tesz, mérgez és terhel. A pillanatok tartanak életben, és amikor valakinek már nincsenek pillanatok az életében, akkor kialszik a fény a szemében. 

A magány képes megölni minden pillanatot, ami valamit jelenthet egy ember belső ereje szempontjából. A magány az Ördög aljas, irgalmatlan és saját magán jól kipróbált fegyvere. A magány nem egyedüllét. Ismerek egy kedves megható történetet, amikor egy kislány odamegy egy emberhez, aki egyedül ül egy padon. "Te így vagy mindig, így egyedül?" kérdi. "Tudod, van ennél rosszabb is." Jön a válasz. "Rosszabb? Az hogy lehet?" Csodálkozik a kislány. "Úgy, hogy amikor nem vagy egyedül, akkor is egyedül vagy." 
A történet folytatódik, de most itt a lényeg. A magány belül van. Bentről kezdi ki, még a legerősebbeket is. Rettenetes alapossággal, lassan, mint aki tudja, hogy van ideje, a munkájának lesz eredménye. Idővel, már nincs semminek jelentősége. Nincs élet, csak gépies rutin. Ösztön és kedvtelen feladat-végrehajtás. A magány elhiteti, hogy nincs miért, kiért bármit is csinálni, vagy jól csinálni. Ilyenkor kezdünk megfulladni, feladni, kapkodni, gondolkodás nélkül beszélni, vagy tenni valamit. A magány hihetetlen gyorsasággal égeti az élet szövetét. Felőröl minden érzést, mindent, amitől ember egy ember. 
Miért fontos téma a magány? Mert elhiteti velünk, hogy önhibánkból nem kellünk senkinek, és végül már olyan viselkedésre kényszerít néma erővel, ami előidézi, hogy tényleg így is legyen. 
Pedig soha sem vagyunk egyedül. Valakinek mindig fontosak vagyunk. Igen én is sokszor mondtam elhamarkodottan: "ugyan kinek?". Pedig fontosak vagyunk. Semmi sem létezik, ami nem fontos. Semmi nem él, aminek ne lenne szerepe. Senki sem lesz magányos, csak aki értékes. Igen, mert ez egy ördögi cselszövés. Ha nem lennél fontos, nem taszítana ebbe, borzalmas rabságba. Aki nem számít Neki, azt hagyja szabadon rombolni, garázdálkodni. De TE építeni akartál, NEKED terveid voltak másokkal, értéket képviseltél. De a magány, mindezt bezárja, megemészti, szétmarja.
Van Valaki, aki szeret, akinek valóban fontos és értékes vagy. Nem hiszed el? Én sem hittem. De aki az életet adta, aki megteremtett, akitől értékes tulajdonságokat kaptál, akinek a képmása lettél, törődik veled. Igen az Alkotónk, Isten az, aki mellett soha sem leszünk értéktelenek. Ő a legjobb társ, aki soha egy pillanatra sem hagy el. Ő az, aki teljesen megért, aki olyannak szeret, amilyen vagy. Ő az, aki belát az álarc mögé és azt az embert szereti, aki Te vagy, aki valóságban vagy.
Ha nem így lenne, akkor már sokan nem is léteznénk. Akkor már rég elfogyott volna a tenni akarás, a színes pillanatok, csillogó tekintetek már csak múltbéli emlékek lennének. De itt vagyunk, tudunk szeretni, érezni, törődni egymással, megérteni, elfogadni, időnként könnyezni, sírni. 
Fontos vagy, nagyon.' Ha könny lennél soha sem sírnék, nehogy elveszítselek.'

 Oly sok idézetet olvastam már barátsággal kapcsolatban. Szépek, nagy érzésekről beszélnek, lángolnak, vagy csak csendesen örülnek. Két ember barátsága egy rendkívüli csoda. Az nem csak érzelem, harc a felsőbb erők ellen, küzdelem önmagunkkal, felelősség, és némi birtoklás. Erősebb kapocs, mint gondolnánk.

Ott álltak a fa alatt mindketten. Még arról szólt a komoly társalgás, hogy a barátság nehéz. Meg hogy felelősség, és csak akkor jó, ha igazi. Aztán a csalódás veszélyéről beszéltek, arról is, miért kell várni még vele. De már eldöntött, visszafordíthatatlan tény volt a barátságuk. Az első pillanattól kezdve együtt voltak. Érzelmileg, gondolatban, szinte, mint az ikrek az anyaméhben. Ehhez nem kellett "barátságot kötni". Némán, szótlanul, nagyon komolyan köttetett a barátságuk, mint minden, ami mögött mély, életre szóló érzések vannak. Lassan, szemérmesen, némi bűntudattal, mert "az ember nem vehet el büntetlenül egy embert a többiektől."
Mégis táplálták a vágyat. A vágyat, hogy az ember megmutassa valakinek az érzéseit. Valakinek, aki érti, aki megérti, és szereti érte. Nem bánták, hogy egyre mélyebb lett ez a kapcsolat, egyre görcsösebb, egyre fontosabb. Jól esett dicsekedni a másikkal. Szívesen megmutatták volna mindenkinek a másikat, mint egy alkotást. De csak félve, nehogy elvegye valaki tőlük, amit szeretnek.
"Ez már szerelem", mondták rájuk néha kicsit élcelődve, de rátapintva a lényegre. Igen az emberek semmire sem vágynak annyira, mint az önzetlen barátságra. Ragaszkodóbb, mint egy testvér, jobb az asszonyok szerelménél, így ír róla a Biblia is.

Ez a barátság úgy dereng ebben a világi zűrzavarban, mint egy csendes, szelíd gyertya fénye, egy sivár dohos pince mélyén. Semmi nem olyan ritka, mint ez a vonzalom, mely önzetlen, és nem akar a másiktól áldozatot. Az élet egyik névtelen, csodálatos, különleges, kiváltságos állapotában élnek, akik megízlelik az emberi érzések ilyen kiválóságát. Amikor őszinte gondolatokat osztanak meg egymással, valami történik, megváltozik közöttük. Mintha az egyik tartozna a másiknak valamivel.
Nem lehet ezt szavakkal elmondani, csak érezni. Csak érezni...