Már kislány korában is gyakran volt egyedül. Anya és apa azt hitték, hogy szeretik őt. Apa büszke volt rá mindig. Határozott, ügyes, okos kislány volt, és gyönyörű szép. Apa mindig ezeket látta benne, és a kedvességét, a szeretetét. Mégsem tudta, hogyan kell jól szeretnie. Pedig akarta, csak nem ment jól. Ezért sokat volt egyedül, már kislányként is. A világtól egy ablak választotta el, amin gyakran nézett ki a semmibe, és álmodott arról, hogy egyszer látni fog majd ott valakit, aki szeretni fogja, önmagáért és úgy ahogy az neki is jó.
Bár nem jött senki, mégis mindig az ablakban ült. Figyelt és várt. Az évek gyorsan teltek és sok mindent hoztak magukkal. Ürességet, fájdalmat leginkább. Az ablak más otthonból nézett már a világra, néha más országban, néha itthon. Soha senki sem nézett vissza, és a beszűrődő fények egyre halványabbak lettek. Ablak nélkül sehova sem ment. Az ő saját ablakát mindig mindenhova elvitte. Így érezte biztonságban magát. Ezen keresztül mindenkit látott és mindenki láthatta, viszont nem érték el, nem tudták megérinteni. Azok sem akik egészen közel álltak hozzá.
Egy fázós, októberi hajnalon, mikor már virágszínű pompát öltöttek a falevelek, és ezek gyönyörűségét figyelte, a megkopott, homályos ablakon keresztül, feltűnt valaki neki. Egy távoli nyugodt mozgású alak rajzolódott ki a homályos ablakon keresztül. Nem mozdult, nem ment sehova, csak figyelt. Őt figyelte! Lassan, de különös izgalommal törölte meg az ablak átláthatatlan üvegét. Már rég nem csinált ilyet. Nem érdekelte már a külvilág, hiszen oly sok csalódás égette egészen csontig a hiábavalóság biztos érzését. Most viszont valami különös erő kényszerítette arra, hogy ő is figyeljen a furcsa alakra. Kíváncsi lett, és ennek a kíváncsiságnak óvatosan engedni kezdett. Nem hallotta a külvilágot a csukott ablakon keresztül, de az alak - ez a fiú - valamit mintha folyamatosan beszélt volna hozzá. Nem hallotta, mégis értette. Érezte, a szívében érzékelte, amit mondott neki. Némán, a valódi szavak nélkül is értették egymást.
Aztán hirtelen olyan erővel, mint még soha, azt érezte muszáj kinyitnia az ablakot. Recsegve ropogva nyílt meg, a régóta bezárt ablak. Friss levegő, tiszta hangok, megnyugtató énekszó hangja szállt be a nyitott ablakon. Felderült, ujjongott a szíve! Szívesen ugrott volna át az ablakon, de nem volt rá szükség. A fiú közelebb lépett, és beszélgetni kezdtek. Csak beszéltek, és mosolyogtak egymásra. Két megfáradt lélek találta meg egymást. Együtt zenélt a szívük, és együtt örültek mindennek, ami szép. A fiú soha sem lépett be az ablakon, és ő is letett arról, hogy kimenjen hozzá. De mindennap találkoztak, és neki mindig kinyitotta az ablakot, már könnyen szinte magától nyílt ki. Mikor a fiú közeledett, már messziről megérezte, meghallotta hangját és rögtön ragyogó színbe öltöztetve szívét, szaladt az ablakhoz.
Az ablak, ami az álmok kapuja volt, az ablak, ami a védelem volt, az ablak, ami elválasztotta a hideg érzéketlen világtól, naponta tárul ki, és így ez az ablak lett szívének kedves, megnyugtató helyszíne is. Ahol jó kinézni, várni valakire, akiről biztosan tudhatja, hogy mindig el fog jönni.
Utolsó kommentek