Írásaim

 Vilmos egy átlagosnak tűnő családapa volt. Nem szeretett kitűnni a többi ember közül. Azt szerette, ha észre sem veszik. Csak egy volt a sok lakótelepi lakó közül. Vilmos egyszerű munkát végzett, egyszerű ember volt, nem kívánt már semmit az élettől. Majdnem mindene meg volt. Úgy érezte ő maga is, hogy csak egy átlagos ember, mint bárki más. Nem fedezett fel semmit, nem mentett meg senkit, nem volt nélkülözhetetlen munkaerő, nem alkotott semmi maradandót. Nem emelték ki, nem értékelték külön az ő munkáját, nem nézett fel rá senki. Vilmos mégis érezte, hogy nem tud átlagos ember lenni. Valahogy kilógott a sorból, más volt, mint a többiek. Ez az a másféleség, amit nem lehet pontosan megfogalmazni. Másféle volt, de nem volt rá magyarázat, hogy miben más. De belül, benne valami nem úgy működött, mint az átlagos emberekben. Ezért mindig félre értették, vagy kinevették, vagy kihasználták, vagy semmibe vették. A világ, amiben élt, a környezete nem tudta befogadni. Nem értették meg. Mert másféle volt, valamiben más. Ritkán tudják elfogadni ezt a másféleséget az emberek. Főleg azt a fajtát, ami nem látszik, csak érezni lehet. Olyankor nem tudják mitől, de idegenkednek, talán félnek is. A világ kiveti azt, aki más. A Világ, az emberi társadalmak teljes önátadást követelnek. Aki nem illeszkedik bele ebbe az öntőformába, mert nem olyan, mint az átlag, azt kiveti a világ. Arra az emberre nincs szüksége. Ezt érezte Vilmos is mindig, mindennap.

Vilmos magányos volt. Mivel másféle volt, nem talált senkit, akivel jól el tudott volna beszélgetni, akit nem a felszínes dolgok, hanem a belső, mögöttes értékek, mély érzések érdekelték volna. Mint a kis hercegben, amikor az író megmutatja a fölnőtteknek az óriáskígyót, és ők rendre kalapnak nézik. Utána tudja, hogy csak felszínes beszélgetésre számíthat. Vilmos ezt óriáskígyó nélkül is megérezte. Már-már elhitte, hogy mindenki ugyan olyan, és ő sajnos ilyen félre sikeredett, kívülálló, csak valami véletlen következtében mégis a földre született. Beégett, csontig hatolt, teljesen átjárta mindenét az a felismerés, hogy ő idegen, kívülálló, talán sérült, vagy beteg.
Arra gondolt, ha holnaptól nem lenne többet, vajon mennyi idő múlva vennék észre a környezetében, mikor tűnne fel, ha feltűnne egyáltalán valakinek, hogy ő nincs. Ez talán be is következett volna, hiszen nem könnyű úgy élni, hogy senki nem ért, hogy "azok" az érzések senkiben sincsenek meg. És senkit nem érdekel, ki vagy valójában. De egyszer megfordult a világ. Vilmos egyszer meghallott egy hangot. Bár egy kedves hang volt, de akkor épp keserűség, indulat, fájdalom, feladás volt ebben a hangban. A hang mégis megfogta Vilmost. Valami azt éreztette vele, hogy bár a hang és a tulajdonosa nem tett rá jó benyomást, de valamiben ez a hang más volt. Ez a hang olyan mélyről szólt, olyan érzéseket tartalmazott, amit ő eddig még nem hallott, nem érzékelt. Mintha álmodna, és álmában épp egy vágya teljesedne. Még nem hitt az érzésnek, de figyelt a hangra, és az emberre is.
A hang tulajdonosa egyre jobban érdekelte Vilmost. Idővel, már kereste a társaságát, érzékei teljességével szívta magába azt, amit hallott tőle, amit mondott, és ahogy mondta. Persze a hirtelen jött és egyre őszintébb érzések megzavarták, kicsit felkavarták, de egyben megnyugtató is volt, hogy nincs egyedül. Vilmos nem hitt saját magának sem, ragaszkodni kezdett, sőt ami még különösebb volt, szeretni. A hang, az ember, a földi teremtmény belsőjében, egy olyan szív dobogott, amit ő már el sem tudott képzelni. Szavak nélkül beszéltek, tekintetből értették egymást. Álmodott olyanról, hogy egyszer valaki majd érteni fogja őt, de arról nem mert álmodni, hogy így szavak nélkül is megtörténik. Vilmos kivirult, életre kelt, önbizalmat kapott ettől az érzéstől. Már nem zavarta a másság, hiszen nem volt egyedül. Már nem érezte azt, hogy a saját dallamára táncol. Büszke lett erre a másféleségre, erőt kapott ahhoz, hogy éljen. Életet kapott, élni akarást Tőle, attól a hangtól. Most már ragaszkodik az élethez, tudja már, ha nem lenne, azonnal hiányozna. Érzi, tudja azt is, amikor csak gondol rá az a kedves szív. Meghallja akkor is, amikor némán kiált valahol. Talán Ő soha nem fogja megtudni, talán csak sejteni fogja mit adott, talán egyszer elhiszi, megérti, hogy megmentett egy életet. Azzal, hogy Ő mert más lenni. Bátrabb és erősebb volt, mint Vilmos bármikor. Ő, akinek a hangjára és arra a múltbéli pillanatra mindig emlékezni fog.

A másféleség csak akkor előny, ha felismerjük az értékét. Akkor, amikor találkozunk valakivel, aki úgy másféle, mint mi. De ehhez a felismeréshez hosszú, fájdalmas út vezet. Meg kell érteni, a világ csak akkor fogad el, ha eladjuk a lelkünket neki. Ha másfélék akarunk maradni, akkor nem kellünk. Akkor csak kihasznál, és eldob, mint egy papír zsebkendőt. Viszont, ha nem megyünk át mindezeken, nem ismerjük fel az igazi értékeinket, és akkor nem jövünk rá, hogy vannak még másfélék és nem vagyunk egyedül. Soha sem szabad szégyellni azt, ha (ahogy egy kedves barátom írta) valaki még meghallja a madárcsicsergést.