Megálltam, kiszálltam az autóból, és hatalmasat szippantottam a levegőből. Nagyon tiszta, kissé dohos illata volt, ami a helyet régimódi, családias érzelmekkel töltötte meg. Otthon vagyok! – gondoltam magamban. Életemben először éreztem teljesen mélyen, őszintén, minden porcikámban, hogy otthon vagyok. Az út, szinte átölelte azt a helyet, ahová a házat álmodtam meg. Ezzel elválasztott egymástól két erdőt. A köves erdei út egyik felén rendezetlen, vadregényes, bozótos erdő volt. A kis patak vonalát követve kanyargott az út az erdő mélyébe, határt szabva ezzel a bozótos terjeszkedésének. A másik oldalt magas, egyenes, gyönyörű szép vörös fenyők ékesítették. Sűrű, mégis barátságos erdő látszatát keltve. Mikor fordult a tavaszi fuvallat, és felém hozta a fenyő illatát, szerelmes lettem ebbe a tájba. Becsuktam a szemem, és tisztán láttam magam előtt a láthatatlant, a remélt valóságot. Egy ház állott az erdőszélen. Sarka a patak partjáig húzódott, de maradt még hely bőven a part, és a ház között. Az út és az erdő háromszögletű területet határolt, melyet a barlangból hömpölygő patakvíz szelt ketté. Itt volt a Ház. Közepén a bejárat előtt, egy fahíd szelte át a patak vizét. A hídon muskátlik lógtak, kissé himbálóztak a gyenge szellőtől, és fanyar illatukkal körbevettek mindent, és mindenkit, aki a közelükben volt. A híd egy apró füves udvarszerű, lejtős részhez vezetett. Néhány öreg, megfeketedett diófa álldogált itt, mint őrzői e festői helynek. A lejtő alján, a háromszög csúcsánál épp virágzott a cseresznyefa. Hatalmas lombja pompázott a rengeteg rózsaszín virágtól. Halk döngicséléssel szorgoskodtak a fáradhatatlan méhecskék, begyűjtve fontos élelmüket. A házat jól lehetett látni, már messziről is, hiszen ennek az enyhe dombnak, épp a közepén volt. Fehér terméskövek tartották, szinte mosolyogva ragyogtak a szikrázó napsütésben. Sötét barna terhük, melegség érzését keltette az ember szívében. Az egész ház fából volt. Hatalmas ablakok szépítették, díszítették a sötét faházat. A fölső szinten erkély húzódott körben, az egész házat átölelve. Minden szobából ajtó nyílt az erkélyre, így a szobák kívülről is, belülről is megközelíthetőek voltak. Zöld teteje távolról olyan érzést keltett, mintha mohatakaró fedné be az egész házat. Persze csak a cserép színe játszotta ezt a csalfa játékot. Három kéménye közül most csak egy pöfögött a magasba némi halovány, fehér gomolyagot. Pont a középső, mint egy várakozó gőzhajó megszelídült kazánjának utolsó dohogása, csak vékonyan füstölgött. A ház északi felén egy terasz volt, kerti bútorokkal. Karfás fa székek, hatalmas asztal, amit akár tízen is körbe ülhettek volna.  A teraszon egy lassú mozgású alak állt, kezében egy csészével, és a magas fenyőfákat figyelte. Egy mókus ugrált egyik ágról a másikra, majd hirtelen eltűnt a sűrűben. A patak vize halkan csobogott, és egyenesen a malom gyomrába futott. Olyan volt, mintha egy Óriás, hatalmas szomját próbálta volna oltani. De a malom nem telt el vele. Csak itta bőséges, tiszta, csörgedező vizét. Most nem forgott a kereke. Tavasszal sokat pihent, csak ázott, és ritkán hagyta a hátán végig csorgó víznek, hogy munkára fogja. Ilyenkor kevés munka volt. Nem kellett segíteni a gazdának semmit. Nem volt fa fűrészelés, gabonaőrlés, semmi, amihez ő kellett volna. Most csendben várakozott. A malom túloldalán szabályos alakú, fehérre meszelt, apróablakos épület állt. Innen szivárogtak ki, a legkülönösebb hangok. Mindenféle állathang kórusa volt. Már várták a gazdát, hogy szorgalmas munkájával szolgáljon nekik. Amit persze bőségesen megháláltak.
Az út mellettük futott a távolba, így a lovak hamar a közeli réthez értek, mikor kora tavasszal először kimehettek végre. Ez a nap volt az ő napjuk, és biztosan érezhették, mert boldog nyerítésükkel verték fel a csöndes környéket. Amikor elhallgattak, újra minden nesz odahallott ahol megálltam. Rigók éneke, egy hinta nyikorgása, a fenyves susogása, a méhek döngicséje, a patak lubickolása, ágak ropogása, békák kuruttyolása.
A gazda az udvari kútnál mosta el a csészéjét. Visszatért a házba, s én vissza a valóságba. Mélyet szippantottam az életadó erdei levegőből, végig mértem a természetet, mely előbb volt itt, mint mi, mégis megajándékozott minket. Mindent jól szemügyre vettem, hogy lássam, hogyan alkot mindez otthont. Megláttam, mitől lesz sziklákból, barlangpatakból, fákból, állatokból egy hely, ahol otthon vagyok. Mitől lett ez az egyetlen, talpalatnyi terület a Földön az, ahol örökké szeretnék élni. . .