Írásaim

 Már nem emlékszem, mikor ismertem meg Johannát. Az első kávézásra emlékszem és arra, milyen sokat vártam rá. . . Azt hittem ő sem fog eljönni a randinkra . . . Nagyon izgatott voltam, és teljes szívemből vágytam arra, hogy megismerjem. Nagyon lassan engedett közel magához. Sok éven át udvaroltam neki, és mélyen tiszteltem a tartásáért. Nem volt hajthatatlan, de ragaszkodott az elveihez. Vele képzeltem el az életemet örökre. Annyira megszerettem, amennyire ez emberileg lehetséges. Számtalan felejthetetlen pillanatot éltünk át együtt. . . Ő lett a jobbik részem. . .
Mindig együtt voltunk, úgy éreztem beteljesült az életem, mindent megkaptam, amit az élet adhat.

 Egy évig voltam kórházban a halála után. Most több év távlatában sem tudom elfelejteni. Egyszerűen csak vége lett! Egyik napról a másikra, szertefoszlott minden, amiért éltem. Az életemből, a személyiségemből, a lelkemből is hiányoznak azóta darabok. A feldolgozhatatlan veszteséggel egy kiváló professzor kezelt. Ő segített nekem új életet kezdeni a belőlem hiányzó szilánkok nélkül. Olyan lettem, mint egy kirakós játék, egy marék elvesztett darabbal. Mindenhol valami lyuk éktelenkedik az elmémben. De most újrakezdtem és nem akarom feladni. . . A professzor szerint meggyógyultam, és ha szedem a gyógyszereimet, teljes értékű életet élhetek. De én mondtam neki, hogy már sosem leszek boldog, és ez az élet nekem nem élet. Nagyon sokat segített, de Johannát még ő sem tudja visszahozni. Mikor ezt mondtam végtelen szomorúság ült ki az arcára. Csak annyit mondott: "talán mégis jobb boldogan álmodni, mint szomorúan felébredni." Ezt nem értettem teljesen, de elfogadtam az útmutatásait, és már évek óta egész jó életet élek. Johannán kívül semmi sem hiányzik az életemből. Próbálok keveset gondolni rá, így tudok dolgozni, létezni, néha még örülni is. Bár az örömömet már nem tudom megosztani senkivel, így az már nem is igazi öröm. . .

 A szobában félhomály volt. Egy ember üldögélt a szoba egyik sarkában. Egy üres Whisky-s üveg hevert a földön, a lábai előtt. Egymást vádló és mentegető gondolatai fogságában küzdött az erkölcsi dilemma megnyugtató válaszáért.
- Megöltem egy embert, akiért nem fognak elítélni soha. . . Megmentettem egy másikat, akiért kitüntettek. . . Meggyógyítottam valakit, aki betegen volt boldog, most gyógyult és boldogtalan. Emberek gyógyítására esküdtem fel, de vajon ezt megtehetem akkor is, ha ezzel rosszabbá teszem az életüket? Megölhetek valakit, ha senki sem veszi észre az eltűnését, és ezzel elérem a célomat? Betegen kell hagynom azt az embert, aki betegen boldog? Vagy keserű életre kell ítélnem, a gyógyítás szellemében? Ha valakinek tönkreteszem az életét, az attól etikus lesz, ha orvosilag ez így helyes? És mi értelme van valakinek segíteni, ha az élete élhetetlen lesz utána?

Az utolsó pohár ital a földön heverő elismerő okiratra folyt. Feloldva a tintát, elmosta a professzor nevét. Végigáztatta az iratot, így már csak nehezen lehetett elolvasni: „ … elismerés az áttörő kutatási eredményekért . . . a Nobel díjas professzor . . . végleges gyógyulást hozva ezzel a skizofrén betegeknek . . . a készítménnyel teljesen tünetmentes, maradandó állapot érhető el . . .”
Az ital úgy mosta egybe a papíron a mondatokat, mint a professzor fejében az ellentmondó gondolatokat. . .

Nem vagyok szomorú. Éppen feldolgozom a negatív élményeimet.
Nem szoktam kiborulni. Csak nagyobb érzelmi energiával reagálok az adott helyzetre.
Nem esem kétségbe. A bizonytalanságot elhanyagolható stabilitással viselem.
Nem szoktam feladni semmit. Mindössze erőt gyűjtök, és egy másik lehetőséggel próbálkozom.
Nem idegeskedem. Mások ostobaságainak hagyom, hogy formálják az érzéseimet.
Nem veszítek. Csak tanulok az élet adta nehézségekből is.
Nem vagyok gyenge. Néha hagyom, hogy mások is erősnek érezhessék magukat.
Nem vagyok magányos. Szeretem távolról figyelni az embereket.
Sosem hazudok. De gyakran más oldaláról mutatom meg az igazságot. . .

A múlt csak egy hosszú pillanat,
Lehet, lassan szörnyethalok ma.
A jövőt már lélekszakadva várom,
Mindig a szemed előtt bujkálok.

Arcomon örökre szomorú a mosoly,
Mert torkom szakadtából hallgatok.
Egy kortalan öregember lettem,
Elillantak már a spontán tervek.

Mikor megfogott egy biztos lehetőség,
Felvillant nekem a láthatatlan szépség.
Lopott tulajdonból építettem váram,
Fakón tündöklött az átlátszó homályban.

Magányos társaságom, neked keserédes.
A kételyben hittem, kínos büszkeséggel.
Őszinte színjátékká lett az egész élet,
A jókat, szelíd erőszakkal győzhették le.

Égig érő mélységbe húz, egy tökéletes hiba,
Ki ébren álmodik, annak a szabadság is iga.
Filléres ritkaság minden buta bölcsességem,
Egyedi klisék szerint élem, előhalott létem.

Forró jégtől ázik át, a szomjazó mocsár.
Sírva mulat a magyar, mások ezt mondják.
Józan mámorban úszik a vidám szomorúság,
Színes sötétségben, ez a vélt valóság!

„Egy olyan világban élünk, amit dédapáink hagytak ránk. Nekik köszönhetjük a mesterséges intelligenciát. A kikezdhetetlen logikát, az érzelmektől mentes, gépekkel irányított életet. Nekik lett elegük a szabad érzelmekből. Ők tették áruvá, kereskedelmi eszközökké, csempészek és hatóságok titkos tárgyaivá az emberi érzelmeket. Érzelmekért dolgozunk, érzelmekkel fizetünk, érzelmekkel fegyelmeznek és jutalmaznak minket. Érzelmekkel ölnek meg és érzelmekkel tartanak életben. Mikor, kinek, mi az érdeke. A szabad akarat eltűnt, mert visszaéltek vele dédapáink, mert nem tudták használni ezt a kincset, ezért ma képtelenek vagyunk magunktól dönteni, nem választhatunk jó és rossz között. Meghatározzák az életünket, mert ez lett a rend és a gazdasági stabilitás ára. Ráadásul azt gondoljuk, hogy ez így teljesen normális. Talán tényleg az is.
Mikor megszületik valaki, kap egy chipet a fejébe. Ez blokkolja az érzelmeit élete első napjától kezdve. Érzünk hideget, meleget, éhséget, ízeket, fáradtságot, fájdalmat, mindent, ami fizikai érzés. De az érzelmek csak akkor elérhetőek, ha megdolgoztunk értük, vagy ha a hatóság úgy akarja, esetleg amikor valakitől kapunk. Nincs düh, félelem, szomorúság, aggodalom, féltékenység, csalódás, neheztelés, elégedetlenség, gyász. De nincs kedvesség, szelídség, önzetlenség, együttérzés, öröm, szeretet, boldogság sem. Csak ha veszel magadnak. Vagy ha ad valaki. Ha egy anya jól él, és vehet szeretetet, akkor tud adni a gyermekének is. Ha nem, a gyermek szeretet nélkül nő fel. A társadalom stabil, átlátható, problémamentes. Ha illegálisan dühöt, vagy lázadást adnak el tömegeknek, a hatóság, amikor észreveszi, csak kikapcsolja, és helyette szelídséggel tölti fel a chipeket. Így nincsenek háborúk, forradalmak, mert azonnal megváltoznak az emberek, és hazamennek.

De a szegényeknek nagyon sivár életük van. Sokat dolgoznak egy kis örömért. Vagy éveken át spórolnak, hogy egyszer egy picit boldogok legyenek. Az emberek többségének nem éri meg a drága érzelmeket beszerezni, így nem tudnak örülni, együttérezni, szeretni. A gazdagok boldogok csak. Érzelmi széfjeikben óriási boldogság készleteket halmoznak fel, és ezzel kereskednek. A boldogság lett az arany. A keserűség, a fájdalom, a gyűlölet lett a fegyver, a méreg.

Ismertem egy újságírót, akit a kilátástalanság érzésével öltek meg. Cikket írt a rendszerről, ami az uralkodó testületnek nem tetszett. Óriási adag kilátástalanságot töltöttek a chipjébe. Két napig gyötrődött otthona bezárt ajtaja mögött. Aztán kiugrott az ablakon. Hallottam egy leszámolásról, ahol a gyűlölettel öltek meg valakit. Kiszemeltek egy átlagos embert a munkások zónájából. Gyűlölettel töltötték meg, és a célszemélyhez vitték. Azonnal megölte áldozatát. Mire lebomlott, elillant a düh belőle, már börtönben is volt. Fogalma sem volt róla, hogy miért tette, amit tett.
Az utcán koldusok kéregetnek örömöt, megelégedettséget. A dealerek eufóriát árulnak. Alapítványok gyűjtenek boldog pillanatokra, meghatódásra, békére.

Az érzelmek működtetnek egy érzelmetlen világot. Az intelligencia, ami irányít kikezdhetetlen. Ezért már azt sem tudjuk meghatározni, hogy ez így jó, vagy rossz nekünk. Amikor azt éreznénk, hogy rossz, akkor jó érzésekkel töltenek fel. De másnap elveszik, hogy a munkateljesítményünket ne befolyásolja. Talán ez, a mesterséges világ a jó, de már senki sem él, aki megmondhatná, milyen szabad érzésekkel élni. Mi már nem vágyunk a szabadságra, csak tudjuk, hogy olyan is volt valamikor. Összemosódik már, hogy manipulálnak, vagy csak megóvnak minket. Kihasználnak vagy segítenek? Adnak vagy elvesznek tőlünk? Értékesek az érzelmek vagy csak eszközei a létünknek? Már nem tudjuk, de biztonságos az életünk, stabil a gazdaság és nem történik semmi rossz . . .
Vagy inkább nem történik semmi, csak nem érezzük unalmasnak.
Én is ide születtem. . . megtanultam úgy gondolkodni, hogy ne legyen érzelmi üzenete a gondolataimnak. Engem nem látnak a gépek, nem érzékelik a vívódásomat. A gondolatra nem figyelnek, csak az érzésekre. Ha egyszer rájövök, melyik a jobb élet, megtalálom a módját, hogy magam határozzak az életemről. Addig csak jelentéktelen, arc nélküli tagja vagyok ennek az érzelmetlen világnak.” (monológ egy másik világból)

Egy helyben állok. Hol a saját döntésem, hol a körülmények áldozataként, néha pedig mások miatt. De bármit teszek is, csak egy helyben maradok. Ott állok, ahol tegnap, tegnapelőtt, előtte, és így tovább. Csapkodok, küzdök, úgy teszek, mintha mennék, de hiába. Csak állok, és nem tudok arrébb lépni, egyetlen egyet sem. Persze rossz irányba menni sem ötletes, de minden erőfeszítés ellenére is csak állni, az elkeserítő.
Aztán ma eszembe jutott egy film. A kémek hídja. Van egy részlet, ahol az orosz kém beszámol egy gyermekkori élményéről, apja barátjáról, az „Álló Emberről”. Aki annyira kitartó volt, annyira erős, hogy nem tudták megtörni, ha verték is felállt mindig. Nem csinált az semmit, csak állt.
Majd elgondolkodtam ezen, és másképp láttam önmagamat. Mondjuk igaz, nem csúszok lefelé, hanem állok, nem adtam fel, mert állok, akárhányszor rúgták ki a lábam, felálltam, és azóta is állok. Megaláztak, elvettek tőlem értékes dolgokat, ha kértem sem nyújtottak segítő kezet, esett kelt körülöttem sok mindenki, de én csak álltam. Aztán egy pillanatra büszke lettem magamra, nem szégyelltem, hogy csak állok, hanem büszkeség töltött el. Míg mások elestek, én egy helyben álltam. Látszólag nem nagy eredmény, de a legvégén számítani fog. Mert ugye a játék neve igazából az, hogy ki nevet a végén. Nem az nyer, aki ügyes, aki fut, aki erős vagy okos, az sem aki csal vagy szerencsés éppen. Csak az, aki játékban marad a végéig. Jó volt ezt végiggondolni, így talán most sem fog kifogyni az erőm. Állok, amíg kell, ha másképp nem megy, így tartok ki végig!

• Rajzold le, mire vágysz a legjobban!
• Őőő, nem tudok rajzolni.
• Mindenki tud. Csak van, aki jól, és van, aki jobban. Rajzolni mindenki tud, csak húzod a vonalakat egy papírlapra.
• Jó, értem, de nem lehet felismerni majd, hogy mit rajzoltam.
• Láttál már Picasso képet? Vagy esetleg Dalit? Szerintem azokat sem lehet felismerni. Ettől még van, akinek tetszik. Nem ez számít. Csak rajzolj!
• Na jó! De annyi mindent szeretnék másképp! Egy másik otthont. Egy egészséges életet. Szeretnék egy lovat, egy tehenet, két kecskét és két bárányt. Meg rózsákat és egy rókát! Ez csak vicc a Kis Herceg miatt, tudod! Rózsákat tényleg. Gyümölcsöket és őzikét, patakot és rétet, cicát meg zongorát, kandallót és vendégeket, meg egy hatalmas akváriumot is. . .

Mosolyogva hallgattam, ahogy sorolja a sok szépet, amit ma nem adhat meg az életünk. Csendben elé tettem a rajztáblát, beletűzve egy papírlappal. Meg színes ceruzákat egy pohárban. Figyeltem, ahogy elkezd rajzolni. Lelkesen, aprólékosan rajzolta meg a vonalakat. Talán egy óra is eltelt, és én olyan boldogan, csodálattal figyeltem, ahogy dolgozik.

• Kész! Minden megvan! Megmutassam?
• Szeretném.
• Ez a nagy ház az! – mutatta büszkén.
• Hú, ez szép lett! De hol van a ló, a két kecske, meg a rózsák?
• Nézd, a rózsa hátul van, a ház mögött. Az állatok az ólban vannak a ház mellett. A zongora és az akvárium bent van, ahogyan a vendégek is. A patak itt előttünk folyik, csak a hídról rajzoltam a házat, onnan néztem. Ahogy lóbáltam a lábam a hídon majdnem belepottyantam a vízbe. A cica az ölemben volt, az őzike pedig már reggel elment az erdőbe.
• Csodaszép lett a rajzod! Mondtam, hogy tudsz rajzolni!
• Rajzolni továbbra sem tudok. . . De álmodni igen! Még nincs vége, hazafelé elmesélem, hogy mi mindent láttam még rajzolás közben.
• Rendben, akkor kapaszkodj, mert indulunk!

Nehéz volt a füvön megmozdítani a kocsit, de nekifeszültem, hogy gyorsan induljunk el. Ilyenkor mindig hátravetette magát a székben és kacagott. Ma is kaptunk egy boldog napot! Bár rettenetesen fáradt voltam már, de ilyenkor mindig erőt adott, a siker érzése! Sikerült megnevettetnem, boldoggá tennem egy picit. Ma is látott valami szépet, és nem gondolt a fájdalmaira. Hazáig nevetgéltünk, ahogy a történeteket mesélte az állatokról, a vidám társaságról, akik hamisan énekeltek amikor ő zongorázott nekik, arról, hogy beleesett a ceruzája az akváriumba és még a hasa is vizes lett mire ki tudta venni.

Otthon a szomszéd Peti várt minket az ajtóban ülve.

• Merre voltatok ma? – kérdezte.
• Elmentünk megnézni a házunkat. Nagyon vidám napunk volt.
• Nem rossz neked így? – kérdezte Peti a kerekesszékre mutatva.
• Tudod, nem ezen múlik, hogy boldogok vagyunk-e! – majd hátranézett rám, és huncutul összekacsintottunk.
• Gyere be Peti, bent elmeséljük merre jártunk. – mondtam szelíden, elégedettséggel a hangomban.

Hiányzol.
Mert távol vagy.
A szakadék, amely elválaszt bennünket, egyre szélesedik.
Már csak álmomban látlak úgy, mint rég.
Ha behunyom a szemem, akkor te állsz ott.
Ott messze. 
Csöppnyi kis tündérként. 
Minden megváltozott körülöttünk, csak ez az álom ugyanaz. 
Minden olyan, mint rég. 
A levegő illata, a ház, a kert, a cseresznyefa az udvaron, a kislány hangja. 
Mindig minden ugyanolyan. 
Ez az álom nem változik.
De minden más megváltozott. 
Most távol vagy.
Hallod-e még, ha sóhajtok? 
Megérzed, ha könny csillog a szememben? 
Megemeled a fejed, mikor némán kiáltok valahol, messze tőled? 
Csak néha látlak, de látom, ahogy a fájdalom átrajzolta az arcodat. 
Ilyenkor keserűség marja szét a szívem. 
Ritkán vagy igazán boldog. 
Nehéz így mosolyogni. 
Pedig neked adnám mindenem, ha tudnám, hogy segít. 
Én vinném a fájdalmaid terhét, elvenném a múltad gyötrő pillanatait. 
Tudom.
Nem lehet. 
De egyszer, egyszer együtt leszünk! 
Elhiszed? 
Együtt sétálunk és megfogom a kezed. 
Megérzed majd, mikor kell megállni egy utcazenésznél. 
Együtt hallgatjuk, s én átölellek. 
Egyszer majd nem fogsz többet hiányozni, mert mindig velem leszel.
Mindig velem leszel.
Ma véget ért az álom.
Ma még hiányzol. 
Nagyon hiányzol. 

Ragadd meg a napod, hogy életed legyen.
Lepereg a homok, s a napok vészterhesek.
Szívd ki az életből a velőt, de ne légy túl mohó,
Ha megakad a csont, nem lesz több mondandód!

Tedd azt, ami jó! Bízz, tarts ki, küzdj, ne ad fel!
Ha Te vesztesz, mindenki veszít, ezt ne feledd el!
Kell, hogy legyen erőd, nincs más opciód!
Végig kell csinálni, és számít, kiben bízol!
 

Nem az a tesó, akit te annak hívsz,
Hanem aki, ha kell, meghal érted is!
Élvezd az életed, rengeteg a csoda.
Ne félj a holnaptól, most még a ma van!
 

Úgy élj a mának, hogy legyen holnapod!
Jövőd kulcsa nálad van, kérhetsz új lapot.
Mindig szabadon élj, de ne légy túl világi,
Ideköt az élet, a boldogság nem túlvilági!
 

Józanész, érzés, elme-szív ötvözet adja,
Szellemét a nyomnak, mit hátrahagysz majd.
Magad körül mindent tarts a legtisztábban,
Így lesz édes álmod, a sötét éjszakában.
 

Megmondták, hogy harc ez, ne higgy el semmi mást,
De győzni fogsz te is! Tudom jól, ez nem vitás . . .

https://www.youtube.com/watch?v=D7ghIuf0V-o

Le akarok menni az esőbe!
De nem enged az anyukám.
Azt mondja, beteg leszek tőle
Pedig olyan nagyon vágyok rá!

Szép ahogy esik, és jó az illata,
Meggyógyítja a lelkem, ha látom.
Hideg csöppje az arcomon kacag,
Ha bőrig ázom, azt sem bánom.

A legszebb dolog a világban ez,
Anya egyszer csak megérti!
Csak esőkabát, gumicsizma kell,
Mókás a pocsojákba belelépni . . .

Le akarok menni az esőbe,
De most a feleségem nem enged.
Szerinte is beteg leszek tőle.
Azt hittem, ő megért engem. . . 

Az a baj az élettél, hogy mindig csak egy irányba tudsz haladni. Mármint úgy értem, hogy az időben. Szóval az életút olyan, mint egy rendes út, csak nem tudsz visszafordulni. Ha az életidődben valamit hátrahagytál, akkor az ott marad már örökre. Mivel tökéletlenek vagyunk, meg minden, ezt nehéz feldolgozni. Mindig akarunk javítani, bánkódunk a múlt miatt, aggódunk a jövőnkért, ilyenek. Ezért találták ki az időutazás elméletét. Hiú ábránd. Olyan remény, mint a „majd lesz valahogy”. Na, ezzel aztán kint vagyok a vízből! Szóval időutazás nincs, nem is lesz, mert az élet egy irányú, vagy ahogyan azt a LIDL sörösüvegekre írják: egyutas. Ja, nem tudod kétszer lejátszani az életet. Ha dönteni kell, fogalmad sincs, hogy minek mi lesz a következménye. Csak utólag derül ki mindig. Vagyis megtanulhatunk néhány szabályt. Van útmutató az élethez, életvezetési tanácsadó, de még így is sokszor mellényúlunk. Aztán a múlt tágul, távolodik, egyre messzebbre kerülünk a hibától, és egyre reménytelenebbnek látszik a javítás lehetősége. Majd feladva, cipelhetjük a múlt súlyát, mert bizony az ott marad az életünk történetében, meghatározva a jelenünket, és a jövőnket egyaránt. Szóval rossz ez így, de valahol megnyugtató is. Ha lehetne újrajátszani, ha nem csak egyutas lenne, akkor többet hibáznánk (pillangóhatás). Akinek több lehetősége van lejátszani az életét, az visszaélve ezzel többet érne el, vagy több kárt okozna. Esetleg bűntelenül követhetne el aljasságokat, hiszen visszatérve elkendőzhetné azokat. Na, de ez csak a prológ volt.

Szeretem az életet, az életutat a valódi, fizikai úttal jelképezni, néha szemléltetni. Mert tényleg kicsit olyan. Azzal a különbséggel ugye, hogy nem lehet visszafordulni. Igen az életutunk olyan, mintha fizikailag haladnánk valamerre. Változó a táj, változó a sebességünk, útelágazások hoznak döntéshelyzetbe, illetve változhat a társaságunk is, akikkel együtt haladunk. Talán néha elhagyunk valakit, néha pedig utolérünk másokat. Találkozunk emberekkel, és elveszítünk néhány útitársat. Szóval olyan, mint egy igazi út, csak a negyedik dimenzióban. Az is érdekes számomra, hogy a tájat meg tudjuk változtatni a döntéseinkkel, illetve a táj változása döntések elé állít időnként. Tetszik, hogy a személyiségünk változik az életutunkon, és az életutunkat megváltoztatja a személyiségünk. Szóval izgalmas ez az utazás, csak tudni kell élvezni.
Most értünk el a lényeghez! Nagyon szeretem a személyiség teszteket, mert kicsit visszajeleznek, hogy merre is tartunk ezen a negyedik dimenziós egyutas túrán. A kedvencem az erdő teszt, amire most eljöhetsz velem, ha szívesen csatlakozol hozzám. Kicsit legyél óvatos, mert szembe kell nézned önmagaddal! Olyan, mintha egy pillanatra látnád az életed kívülről egy filmen. Az meg nem mindig kellemes.
Akkor legyen? Íme:
A kérdésekre válaszolj magadban, vagy írd le őket. Képzelj el mindent, lassan haladj, elmélkedj, és élj át mindent, amit csak látsz, érzel, vagy éppen gondolsz.

Az utad egy erdőn át vezet. Milyen erdőt látsz? Milyen napszakban vagy, milyen évszakban? Milyen illatokat érzel? Hogyan érzed magad az erdőben? Jól vagy, félsz, esetleg aggódsz, hogy eltévedtél, fáradt vagy, sietsz valahová, stb.?
Hogy haladsz az erdőben? Úton, vagy csak az erdő közepén? Ha úton, akkor az milyen? Széles, keskeny, kavicsos, kitaposott? Ha csak az erdő közepén, akkor ott milyen? Emelkedő, lejtő, dimbes-dombos, ágak, gyökerek közt, esetleg sziklás, ilyeneket fontos észrevenni. Ahogy haladsz az erdőben, egyszer egy kidőlt fa kerül eléd. Milyen ez a fa? Milyen vastag? Mikor kerülhetett oda? Mit csinálsz most? Hogyan haladsz tovább? Mit csinálsz a fával? Oké, ahogy továbbra is az erdőben haladsz (valamerre), elérkezel egy házhoz. Milyen ez a ház? Mindent „nézz” végig! A méretét, az ablakait, a korát, a stílusát, a fényeket, ki lakja, lakik-e ott valaki, mindent! Aztán menj oda a ház ajtaja elé! Találsz a földön egy kulcsot. Milyen ez a kulcs? Minden fontos lehet. Méret, szín, stílus kor, darabszám. Ezzel kapcsolatban már nagyon sokféle verziót hallottam, szinte mindenkitől mást.
Na jó, megvan a kulcs! A ház ajtaja egyébként nyitva van, ezért benézel. Mit látsz bent, milyen a ház belülről? Akármit is láttál, mondjuk egy asztalt, mindenképpen látsz, amin van egy váza. Írd le milyen a váza. Külseje, mérete, anyaga. Mire használják, van benne valami? Aztán becsukod az ajtót, és tovább mész. Ahogy haladsz az erdőben, látsz egy tisztást. Kimész a tisztásra, és ott látsz egy őzet. Mit gondolsz, mit érzel, mit csinálsz, milyen hatással van rád az őz? Ezután tovább mész a tisztáson, és egyszer csak látsz egy medvét. Ugyan az a kérdés, mint az előbb. Elmegy a medve, te pedig a tisztás végében látsz valamilyen természetes vizet. Nevezd meg milyen víz ez! Ugye sokféle természetes víz létezik. Álló víz, folyó víz, forrás, vízesés, bármi.
Mekkora, mit csinálsz vele, mit érzel?
Végül az erdőben haladsz tovább, és egy hatalmas fehér fal állja el az utadat.  Bármerre nézel, szinte végtelen hosszú, és nagyon magas fal. Hogyan tovább? Mit csinálsz most?
Nos, ezzel a végére is értünk az utazásnak. Végül is megvan az életutad. Az út, amin jársz, ami kialakult benned, mióta itt élsz ezen a földön.
Érdekes lehet felírni, és néha újra végig járni, hátha változik. Bár nekem nem szokott. Már évek óta ugyanazt az utat járom. Esetleg a tempóm . . . mintha lassabban, megfontoltabban haladnék. Mintha jobban élvezném, és többet figyelnék a környezetemre. De az út nem változott. Hogy ez jó, vagy sem, nem tudhatom. Majd utólag fog kiderülni, mint mindig. Jó utazást mindenkinek, ehhez az egyutas élethez!

(humornak szánva)

Egy gondolat bánt engemet:
Ágyban, párnák közt halni meg!
Lassan hervadni el, mint a virág,
Amelyen titkos féreg foga rág,
Létem ha végleg lemerült,
ki rettenti a keselyűt?
S ki viszi át fogában tartva
a Szerelmet a túlsó partra?
Mert benne élsz te minden félrecsúszott 
Nyakkendőmben és elvétett szavamban, 
És minden eltévesztett köszönésben 
És minden összetépett levelemben. 
Igen, még nyílnak a völgyben a kerti virágok,
Még zöldel a nyárfa az ablak előtt,
Ég a napmelegtől a kopár szík sarja,
Tikkadt szöcskenyájak legelésznek rajta;

Nincs egy árva fűszál a tors közt kelőben,
Nincs tenyérnyi zöld hely nagy határ mezőben.
De nem tudhatom, hogy másnak e tájék mit jelent,
nekem szülőhazám itt e lángoktól ölelt
kis ország, messzeringó gyerekkorom világa.
Belőle nőttem én, mint fatörzsből gyönge ága.
Legyek fa, melyen villám fut keresztül,
Vagy melyet szélvész csavar ki tövestül;
Legyek kőszirt, mit a hegyről a völgybe
Eget-földet rázó mennydörgés dönt le... –
A nagy világon e kivûl
Nincsen számomra hely;

Áldjon vagy verjen sors keze:
Itt élnem, halnom kell.
Hányszor támadt tenfiad
Szép hazám, kebledre,
Két karodban nem ijeszt majd 
a halál nagy csöndje sem.
Nem tudom, miért, meddig
Maradok meg még neked,
De a kezedet fogom
S őrizem a szemedet.
Harmadnapja nem eszek,
se sokat, se keveset.
Húsz esztendőm hatalom,
húsz esztendőm eladom.
Csak földiekkel játszó
Égi tünemény,
Istenségnek látszó
Csalfa, vak Remény!

Én Góg és Magóg fia vagyok,
Hiába döngetek kaput, falat
S mégis megkérdem tőletek:
Szabad-e sírni a Kárpátok alatt?
Ott folyjon az ifjui vér ki szivembül,
S ha ajkam örömteli végszava zendül:
"Levágva népünk ezrei,
Halomba, mint kereszt,
Hogy sírva tallóz aki él:
Király, te tetted ezt!”
Ki most fejedet kebelemre tevéd le,
Holnap nem omolsz-e sírom fölibe?
Égve hagytad a folyosón a villanyt. 
Ma ontják véremet. . .
Nem nyafognék, de most már késő,
most látom, milyen óriás ő —
szürke haja lebben az égen,
És egész elhibázott életemben 
Élsz és uralkodol örökkön, Ámen.

Szemedbe néztem, magamba láttam, magamban látlak.

Mond, miért pont szemedbe lettem szerelmes?

Kicsiny kezed, hatalmas érzés volt szívemnek!

Picurka, édes, meghitt, lágy, végtelen, pillanat.

Bármi lesz, holnap felkel a nap!

Ne félj! A félelem megöl téged!

Ha eljön a holnap, ma lesz. . .

Elvisz a hajó? Csak ha jó.

Téged ki választott? Igen az vagyok.

Anyuék két vállra fektettek! Közöttük alszom.

Érzelmes, szellemes és kicsit testes vagyok.

Az erőműben nagy Volt a feszültség.

Te nem fázol? Nem, én füvezek.

Értem vagy érted? Nem, nem értem.

Sietnem kellett. Autóba ültem. Most kerekesszékben.

Szabad akartam lenni. De magányos lettem.

Utolsó emberként kiugrott. Megcsörrent egy telefon.

Kinézett, legyintett, kigúnyolt, nevetett, rettegett, eltűnt.

Szauna verseny volt. A harmadik győzött.

Melyik hajóra szálljunk? Legyen a Titanic!

Rám nézett, hallgattam. Útra kelt, sirattam.

Már nem bántanak. Szívem sem ver.

Nem írtam, nem sírtam. Szomorú maradtam.

 - Olyan jól éreztem magam veled ma! Nagyon szeretem, ha együtt vagyunk! Igazából mást sem akarok. Kicsit olyan, mintha élni sem akarnék nélküled – mondta szelíden Myra.
 - Az nagy baj. Akkor megint elszúrtam – Marshal keserű hangja szétmorzsolta a szelíd szavakat.
Feszült csend lett, amiben hallani lehetett, ahogy Myra remegve veszi a levegőt.
 - Miért?! – kérdezte végül elhaló hangon.
Marshal nagyot sóhajtott.
 - Myra, én nem vagyok jó ember. Csak hatottak rád az érzelmeim. De azok sem jók. Sajnálom nagyon! De sosem tudom teljesen . . .
 - Megijedtél! Igaz!? Félsz a saját érzéseidtől! Nem mered felvállalni.
 - Nem Myra, nem magamat féltem, hanem téged. Én nem vagyok jó ember, és az érzelmeim sem azok. . .

Újra csönd lett. Hosszan kattogott a falióra, ami végül úgy törte meg a csendet újra meg újra, mintha kalapáccsal ütöttek volna valamire. Myra a szomorúságában fulladozott. Összetört, mert még nem értette Marshal szavait.
Végül Marshal kezdett beszélni. Összeszedte magát, nagy levegőt vett, és kicsit kelletlenül, de elkezdte a magyarázatot. . . újra.
Már sokaknak próbálta elmondani, de eddig még soha senki sem értette meg. Félt, hogy Myra sem fogja, és ezzel végleg elveszti őt is. De belekezdett szokásos beszédébe.
 - Ittál már alkoholt, kóstoltad már, igaz? Valamikor valamilyen formában.
 - Hogy jön ez most ide? Egyébként meg igen, ittam.
 - Akkor tudod milyen – folytatta Marshal, nem engedve, hogy kizökkenjen a beszédből.
Az alkoholos italok ízletesek tudnak lenni, jól esik fogyasztani belőlük. Néha egy fáradt, vagy feszült nap végén kikapcsol, felüdít, vagy megvidámít. Feloldja a feszültséget, elveszi a gátlásokat, megnyitja a bensődet, feltárja a titkaidat. Mikor megvidámít, elhomályosodnak az aggodalmaid. Van, aki éppen ezért gyakran fogyasztja. A jó érzés, a gondtalan, felszabadult, könnyed pillanathoz, hozzá lehet szokni. Sokan később függővé lesznek, és már nem akarják a józan világot. Az alkoholhoz járnak kijózanodni, és a valódi világot érzik alternatívnak, valótlannak. Néha már nem tudnak alkohol nélkül élni. Majd alkoholistaként, lassan mindenüket elveszítik, mert ennek a gyilkos méregnek a rabjává válnak . . .
 - Még mindig nem értem Marshal! Mi köze van ennek a mai csodás naphoz!?
 - Bennem van, egy hasonló gyilkos méreg. . . én vagyok az, az érzelmeim, az egyéniségem, a teljes lényem. Mérgező vagyok másokra nézve, és most megmérgeztelek téged is. Ma még azt hiszed jó velem, de függővé válsz, és . . . a végén, elveszíted önmagad, majd mindent, mert az én érzelmeim megmérgeznek. Aztán elveszítelek téged is. . .
 - De ez nem így van Marshal! Te tényleg jó ember vagy, és azt hiszem . . . én tényleg megszerettelek. Pedig én . . . olyat nem szoktam. Ez nálam nagydolog, mert nem bízom senkiben, és nem szoktam szeretni.
Még hogy méreg! Pfh . . .
 - Myra! Sajnálom. Nem tudom, mi legyen most. Olyan vagyok belül, mint az alkohol. Hidd el! Most felvidultál, de ez csak a méregtől van. Az igazság az, hogy az érzéseim kárt okoznak másokban. Megnyílsz, mert nem tudsz mást tenni, mert kényszert érzel erre. Aztán szégyelled magad utána, mert nem is akartad, hogy igazából lássalak.
Jól érzed magad velem, de ha épp nem vagyok, nem tudsz majd mit kezdeni önmagaddal. Kétségbe esel, dühös leszel, ha nem vagyok veled, vagy mikor veled vagyok ugyan, viszont épp legyengültem és nem érzed azt, amit megszoktál. Nem engem szeretsz, hanem az érzést, amit mellettem érzel belül. Aztán felismered mindezt, de akkor már nem tudod elengedni ezt az egészet. Ezért majd önzőnek tartod magadat, bűntudatod lesz, hogy csak kihasználsz. A végén már azt sem tudod igazán, mit is akarsz, hogy velem jobb, vagy nélkülem.
Myra hidd el, mindenkit megmérgezek. Próbáltam vigyázni, távolságot tartani, keveset adni magamból, de elrontottam, veled is elrontottam . . .
 - És ha nekem ez pont így jó? Ha egyáltalán nem zavar, hogy függő leszek?
 - Önként, tudatosan, szántszándékkal senki sem akar alkoholista lenni. Ez egy folyamat, aminek az eleje még jónak tetszik. Nem tudod előre, hogy mi lesz a vége, és nem azt akarod az elején, amivé válik az egész. Csak sodródsz, és megtörténik.
Nem tudom, most mi tévő legyek. . .
 - Most már én sem – szomorodott el Myra.
 - És ha csak keveset „innék belőled”? – hirtelen visszatért arcára a mosoly. Csak keveset és ritkán! Akkor néha megvidámítanád a lelkem, de egyikünknek sem lenne bűntudata. Igaz, csak néha érezném ilyen jól magamat, de néha legalább igen. . .
 - Viszont te többet, és nálam jobbat érdemelsz. Sokkal jobbat. Nem lehetek önző, és nem engedhetek neked ekkora áldozatot. Fiatal vagy, és még sok minden vár rád.
 - Nekem jó lenne így is. . .csak néha, csak picit, csak alkalmanként szeretni. . .jobb lenne úgy, mint sehogy . . .
 - Nagyszerű lány vagy Myra! Még nem láttam hozzád hasonlót! Egy csoda, hogy te megértettél! Pedig eddig még senki. Megbízol bennem, pedig senkiben sem szoktál. Feltennéd rám az életedet? Nem félsz, hogy tönkreteszlek?
 - Marshal! Már tönkre tettek mások. Megfirkált az élet, megkeserítettek a gondok, fojtogat a múlt. Ma elfelejtettem mindezt egy napra. Igen, felteszem rád az életemet. Én leszek az, akinek így is jó vagy. Igen felfogtam, amit mondtál. Szeretnélek szeretni, kinyitni néha a páncélt, amivel véded magad, és a környezetedben élőket. Szeretném, mert megértettelek és elfogadtalak . . .

Éltem én, csak mindig csendesen.
Szerettem is, bár kicsit keveset.
Tettem sok jót, de nem látta senki,
Voltam már boldog is, egy-egy percig.

Van szép jövőm, viszont múltam is,
Értékes életem, megfirkálva kicsit.
Csodás Atyám, aki így is kedvel engem,
Örömet ad nekem, csendes perceimben.

Kapaszkodnék még, de nem lehet,
Mindenki elengedte már a kezem.
Megfordult, bezárt, fejét lehajtotta,
Így, nincs gondja az én bajomra.

Ritkán kérek, vagy már nem is,
Csak némán várom, amíg letelik.
De mégis jó lenne most egy barát,
Ki nem retten, ha a szívembe lát.

Egyszer, most én dőlnék karjaiba,
Vigasztalna, s szívem megnyugodna.
Szólna hozzám pár szót kedvesen,
Visszatérne a lelkem, csendesen.

Egy emberre vágyom, földi barátra,
Aki lelkét adja értem, csak egy órára.
Kinek hallom a hangját, kit láthatok,
Aki megérint, s a vállán sírhatok.

De elment mindenki, én maradtam. . .
Gyengék, erőtlenek, kétarcúak voltak.
S akiket elvettek, még ma is siratom,
Nincsenek sehol, hiába akarom.

Ha megtörök egyszer, ne jöjjön senki,
Vigasztalni, szánni, újra felemelni.
Síromon ne sírjatok, most kell könnyetek!
Nekem fájdalom az, amin ti nevettek.

Nem vagyok vidám, erős és jó sem,
Mosolyommal, kicselezlek ügyesen.
Igazából félek, mert elment mindenki,
Nem értem, 'mért' lettem . . . ez a senki.

 - Miért zártál be ide? Nekem is jogom van a szabadsághoz! Én is élek, létezem, jogaim és érzéseim vannak! Én is ember vagyok, nem egy tárgy, amit kedvedre tehetsz oda, ahová csak akarsz! Élek, lélegzek, és . . .
 - Én lélegzek! Érted!? Én! Ezért döntöm el én, hogy kit hova teszek! Kit engedek ki, vagy kit nem. Sajnálom, hogy te is létezel. . . De lélegezni, csak én tudok, ezért én mondom meg, hogy ki beszélhet, ki szerepelhet, kinek fogadom el a műsorát. Mert én, nem akarok olyat, mint te!
 Ezzel a vita lezárult, a hatalmas páncélozott ajtó rettenetes csapódással záródott be. Az üres terem még egy pillanatra visszhangzott a fémek csattanásától. Aztán néma csend lett. Vége! Lezárult egy korszak, nem játszik többé, nem fog bántani, félrevezetni senkit, soha már. . .

Nem értettem magam soha, néha kibogozhatatlanul bonyolultnak, néha puritán egyszerűnek láttam magamat. Soha semmi érdekeset sem találtam önmagamban. Nehezen értettem meg a világot, és ezért engem is nehezen, vagy sehogy sem értett meg a világ. Sokat bajlódtam vágyakkal, melyek nem teljesültek, szükségletekkel, amik csak nekem voltak meg, elképzelésekkel, de ezek meg irracionálisak voltak. Persze, álmokkal is. . .
amik túl szépek voltak ahhoz, hogy igazak legyenek, de túl erősek ahhoz, hogy lehessen nélkülük élni.
Eljöttek az évek, amikor adni kellet magamból, valaki másnak is. Magamból, pedig pont ezzel a dologgal nem voltam tisztában. De a kis élet, aki mosolyogva tekintett a világra, várta a magáét, az övét, személyisége építőkockáit. Várta, és nekem adnom kellett valamit. Akkor még nem értettem azt, amit most már igen: magadból, csak magadat adhatod.

 Többen is tülekedtek a teremben, várták a meghallgatást. Egy ilyen casting mindenkinek izgalmas. Jönnek a feladatok, spontán helyzetgyakorlatok, és valahogy ki kell találni a megoldást, el kell magyarázni valamit, szórakoztatni kell, vagy épp egy drámát kell eljátszani. A szereplők még sohasem találkoztak olyan feladattal előtte, mint amit kapnak. De valahogy meg kell oldaniuk. Azt díjazza a Zsűri, ha hiteles, valóságos, gyakorlatias, vagy kellően szórakoztató a megoldás. A Manager feladata a szereplők felhasználása, a gyakorlatok kiosztása, az értékelés, elismerés, vagy épp kiigazítás, felelősségre vonás. A casting során többen is jól teljesítettek. Volt, aki azzal, hogy hitelesen, volt aki azzal, hogy meggyőzően játszott. Néhányan különösen sok szerepet kaptak meg. Például a Drámás. Ő volt az érzelmek nagymestere. A romantikus, a hős, a jószívű, a figyelmes, a türelmes. Ő volt, aki sírásra, vagy épp nevetésre tudta változtatni a Zsűri arcát. A nagy nevettető, vagy épp komoly meghitt pillanatok megalkotója.
Meggyőző műsora árnyalta a valóságot és a tanult szerepet. Jó volt őt gyakran látni.
 Aztán a Mérnök. Mindig mindenre talált megoldást. Mindent jól elmagyarázott, hogy mindenki értse. A feladatokat inkább racionálisan oldotta meg, de ettől vált érdekessé. A megoldások embere volt, a lehetetlen feladatokkal is elbíbelődött, mígnem előállt a megoldással. Még a visszaadott senki által sem vállalt feladatokat is vállalta, és a megoldásait öröm volt hallgatni.
 Ott volt még a Bölcs. Filozofikus alkatával, meggyőzően tudott érvelni mindennel kapcsolatban. A Zsűri tátott szájjal hallgatta, és minden szavát úgy itta, mintha tényleg minden szó bizonyított, egyértelmű igazság lett volna. Egy percre sem gondolta volna senki, hogy nem jó életvezetési tanácsok, magyarázatok a szájából elhangzó szavak. Különös figura volt. Nem úgy, mint a Harcos. Ő kiszámítható, erős, karizmatikus egyéniség volt. Mindig lehetett tudni mit fog mondani. Következetes megjelenése, határozottságot sugárzott, és adott át a hallgatóinak. Az egész világot is le tudná győzni, olyan erő van benne – gondolhatták ezt a kívülállók.
 Jött még egy szelíd Mesemondó, egy Tanár, egy Barát, a gyengéd Gondoskodó, megértő Oltalmazó, és . . . volt egy Bajkeverő.
A Bajkeverő öntörvényű volt. Sosem követte a szabályokat. Nem figyelt a feladatra, nem érdekelték az érzelmek. Őszinte és nyílt volt, de hideg és szeretetlen. Önző szereplőként sokszor csinált olyat, amit a többiek nem mertek. De figyeltek rá is. Mivel nyílt volt, érdekelte a Zsűrit. „Mit játsszátok magatokat, csak azt tudjátok átadni, amitek van!” Mindig ezt mondogatta. Szabad játéka, rögtönzései, egyenes beszéde, figyelemfelkeltő, és felháborító volt egyszerre. De bent maradt.
A Manager figyelt, és próbált értékelni. Azt figyelte, hogy mit tudnak adni a közönségnek, mit tanulnak mások majd a szereplésből, a feladatok megoldásából. Figyelt és értékelt.

Amikor megszületett a gyermekem, azt akartam, hogy más legyen, mint én. Nekem rossz volt szeretet nélkül felnőni. Rossz volt, hogy a valódi életet nem ismertem meg, és nem tanították meg, hogyan kell élni, érezni, viselkedni. Nem voltak minták az életemben. Nem akartam, hogy ő is így járjon. Ki kellett dolgozni valamit, amit csak a nincsből próbálhattam megalkotni. Azt akartam, hogy a gyermekem megkapja azt, amit én nem kaptam meg. De benne volt a homok a gépezetben. A gyermekünk nem azt figyeli, amit mondunk, csinálunk, vagy eljátszunk neki. Hanem azt, amik valójában vagyunk. Ő a valóság mintáit követi, mert az következetes. A „homok” az a tény, hogy nem olyanok vagyunk, amilyennek mi látjuk magunkat, hanem olyanok, amilyennek a gyermekünk lát. Ő a Zsűri, és ő dönti el, hogy mire figyel igazán. Ő dönti el, hogy mi tetszik neki, és mi nem. És sajnos igazak a szavak, „ . . . csak azt tudjátok átadni, amitek van!” Vagyis, magadból csak magadat adhatod. Semmi egyebet. Azt nem adhatod, amid nincs, és amid van, azt mindenképpen át fogod adni. A többi színészkedés, játék, hiábavaló szélkergetés. Viszont ennek felismerése segített döntést hozni! Az egyéniségünk csak akkor megfelelő, ha önmagunkat adjuk.

A teremben ülők feszülten várták az eredményhirdetést. Mindenki izgult, hogy vajon ki lett a legjobb. A Manager bejött, és akkor néma csend lett. A legjobb színész, a legjobb játékos neve hangzott el, mire Ő nagyot ugrott örömében.
- Ez az! Tudtam, hogy én vagyok a legjobb! Mindig is tudtam!
- Gyere csak velem – hívta magához a Manager. -Te vagy az, akire itt egyáltalán nincs szükség. Te, aki csak eltereled a figyelmet a valóságról. A te léted, csak probléma mindenkinek.
- De, nem én vagyok a legjobb? A legmeggyőzőbb, a legjobb színész, a legjobb előadó?
- De igen, te vagy. Csak mi itt pont ezért nem tartunk rád igényt!
Majd elvezette, és a páncélajtó mögé zárta. Az ajtócsapódás után, még sokáig csend volt a teremben. Majd egy ismert hang szólalt meg flegmán: „Mit csodálkoztok, én megmondtam nektek előre. Csak azt tudjátok adni, amitek van!”
- Te csak vigyázz a szádra! – mondta a Manager. – De ismét igaz, amit mondtál, és ezt jól jegyezze meg mindenki! Magadból, csak magadat adhatod!
- Vagyis akit bezártál, hiába tartozik hozzánk, így megakadályozhatod, hogy szerepeljen.
- De ettől most jobb lett, vagy rosszabb nekünk? – kérdezte valaki a többiek mögött.
- Hogy jobb, vagy rosszabb, majd kiderül idővel.
  De az biztos, hogy más lesz, minden . . .
- És az álmok, amiket csak Ő tudott életre kelteni?
- Nem akarunk olyanok lenni, amilyenek nem vagyunk. Kivárjuk, hogy milyen lesz majd a valóság- ezzel a mondattal zárta le a beszélgetést a Manager, s kiment a teremből.

Hazug a szó, és hazug a csend,
Hazug világ ez, hazug emberekkel!
Hazug az ölelés, hazug a mosoly,
Hazug öröm van a hazug arcokon.
Hazug a barát, hazug a testvér,
Hazug neveli a hazug gyermekét.

Hazudik a beteg, hazudik az orvos,
Hazudik a főnök, hazudik a beosztott.
Hazudik a szép és hazudik a csúnya,
Hazudik mindenki, soha meg nem unja!
Hazugság hazugság hátán, úgy utálom!
Bárcsak látnám már az igazságot!

Igaz szót és igaz csendet,
Igazi világot, valódi életet.
Igazán szépet, igaz emberekkel,
Igaz napokat, az Igaz Istennel!

Gyakran vannak rémálmaim. Mindig is voltak. Gyerekkoromban is, fiatal felnőttként is, és még most sem múltak el. Persze azt gondoltam, hogy ez így oké, mert hát egy beteg világban élünk, mindenféle hatás éri az embert, aztán így védekezik az agy. Üríti a hulladékot, amiből néha elég elképesztő filmeket gyárt éjszaka. Aztán megtudtam, hogy ez nem ám így van. Egy csomó ember van, akik nem szoktak rémes dolgokról álmodni. Meg azt is, hogy ez valami lelki defekt állítólag. Milyen jó, én meg azt hittem mindenki ilyen, csak nem beszél róla. Na, tehát ebben is különleges vagyok, nekem van rendszeresen. Bár mondjuk, nem szeretnék semmiben sem különleges lenni, de ha mégis muszáj lenne, azért ki tudnék találni jobbakat is. Például zseniális fejszámoló is lehetnék, vagy kitűnő emberismerő, esetleg ha jól tudnék zenélni. De ha választékos rémálmokkal tudok csak kitűnni . . .

Igaz régóta vannak ilyen álmaim, azért mégsem sikerült megszokni őket. Kicsit gondoltam rendszerbe szedem, kategorizálom őket. Kezdjük a legkevésbé megterhelővel, aztán haladjunk a mélyvíz felé.
- A vicces rémálmok. Ezek azok, amik humorosan ijesztőek. Kicsit félelmetes, de elég abszurd ahhoz, hogy nevetni lehessen rajta. Ilyen biztos másnak is van gyakran. Például volt egyszer, hogy azt álmodtam, hogy a feleségem helyén az ágyban egy tigris fekszik. Aztán álmomban egy pillanatra elhittem, hogy ő a feleségem. Ahogy a hatalmas mancsaival nyújtózott, nagyon megrémültem. Amikor felébredtem, csak mosolyogtam rajta. Hi-hi, a feleségem egy tigris! Szóval ilyesmire gondolok. Vagy amikor az egyik munkatársam azt álmodta, hogy Hitlerrel bújócskázik.
- Aztán van a közvetett rémálom. Amikor történik valami körülöttem, és ezt beleálmodom az álomba, persze mindig valami sokkoló eseménybe illeszti be az agyam. Ilyen volt, amikor leesett valami éjjel a szekrényben, és tompán puffant egyet. Persze félig ébredtem fel, és a puffanásra azt álmodtam, hogy egy hatalmas óriáskígyó eset be a szellőzőn keresztül, ami valahonnan az egyik lakásból szökött meg. Persze rám tekeredett, meg minden. Küzdelmemben még kapálóztam is, erre riadtam fel.
-  A klasszikus rémálmok, amiken – ezt tudom – sokan átesnek. Ezek nálam elég gyakoriak, és mindig van valami pszichológiai magyarázata, ami engem nem érdekel. Ilyen például a zuhanás. Zuhantam már emeletes ház ablakából, repülőből, fa tetejéről, szakadék széléről, meg csak úgy, amikor nem tudom, honnan zuhanok, csak zuhanok. Na, az ilyen álmokat utálom nagyon. Ez az, amikor arra ébredsz fel, hogy földet értél. Szinte még érzed is a huppanást az ágyban. Én még valami hangot is szoktam kiadni ijedtemben. Rémülten, izzadtan ébredek, szörnyű álom ez.
A másik klasszikus, amikor valami miatt menekülnöd kell, de nem tudsz. Én általában egy nem látható valaki elől szoktam menekülni. A helyszín mindig más, de ugyanaz a történet. Valaki üldöz, majdnem utolér, nagyon kell menekülni, de egyszerűen megáll a film. Nem mozdul a lábam, nem tudom felemelni a kezem, és a valaki – akit persze nem is látok – egy pillanat múlva utolér. Na, itt szoktam felébredni, szerintem arra, hogy a szívem a torkomban dobog. Szakad rólam a víz, és hideg a testem teljesen.
Vagy az, amikor elveszítek valakit, akit szeretek. Esetleg ténylegesen, az életét veszti el, vagy elhagy örökre, nem kíváncsi többé rám, stb. Ilyesmit gyakran álmodom, de tudom, hogy mások is. Ezért klasszikus.
- A fokozatban következő, az amikor kétszer ébredek fel. Van ugye az álom, teljesen mindegy mi. Félelmetes rémisztő, annyira, hogy álmomban is tudom, hogy fel kell ébredni, mert ez annyira szörnyű. Aztán felébredek! Szépen süt a nap, reggel van, megnyugszom. Aztán a következő pillanatban folytatódik az álom szörnyűsége, a képzelt felébredésben is. Utána szoktam másodszor, már ténylegesen felébredni, valamikor az éjszaka közepén természetesen. Ekkor mindig elbizonytalanodom, hogy most már tényleg felébredtem-e. Az az érzés, amikor kételkedem a valóságban is, elég bizarr, félelmetes.
- Számomra a következő szint az, amikor nem vagyok önmagam. Amikor bántok valakit, vagy faragatlanul beszélek valakivel, esetleg átlépem az erkölcsi tartásom határait. Öltem már embert, voltam vad partin, ahol lerészegedtem, szidalmaztam másokat, verekedtem is már, és volt olyan, amikor elloptam valamit, és még örültem is neki. Az ilyen álmok után ébredek nagyon rossz érzésekkel. Kimerít lelkileg, és gyötör, hogy hogyan lehettem ilyen! Néha napokig sem tudom elhinni magamról, hogy ez nem volt valóság, valójában soha sem tennék ilyeneket, én nem vagyok az álomban szereplő ember, csak a képzelet játszott velem.
- És van a legbrutálisabb, amiről nem is nagyon beszélek senkinek. Már hála Istennek kb. 10 éve nem álmodtam ilyet. Az a rémálom, amikor nem emlékszem az álomra, nincs történet, csak az iszonyatos rettegés. Ezt hívom démoni álomnak, és tudom, hogy valami külső hatásra álmodom. Utána már nem tudok, vagyis inkább nem merek elaludni, nehogy folytatódjon az álom. Egész nap elkísér a rettegés érzése, ez a mély félelem képes blokkolni minden lépésemet. Aztán lassan elmúlik, kitisztul.

Ezt most azért írtam le, mert érdekesnek találom, hiszen sokan nem is emlékeznek az álmaikra. Sokan kellemes álmokat álmodnak, és sokan csak zagyvaságokat. Az álom mechanizmusa érthető, logikus dolog. Amióta láttam az agymanók című „dokumentanimációt”, már én is „pontosan” értem. Ez szerintem nekem készült, mert én valahogy így képzeltem el ezt az egészet. Vannak az álomért felelős agymanók, és azok eljátszanak egy színdarabot, majd azt konvertálják valóságos filmé. Amikor megáll a gondolat vonat, bemegy a stúdióba Derű és Bánat, össze-vissza rombolnak mindent, és abból lesz a rémálom, amire felébred a kislány, így tovább tudnak utazni. Na, így már én is értem. Szóval vannak az agymanóim, bemennek mind a stúdióba, és azon versenyeznek, hogy ki tud előbb felébreszteni, hogy tudjanak utazni a gondolat vonattal. Teljesen világos!
Szóval ezért vannak rémálmaim!

 Egy férfi nem sír! Vagy legalábbis erre tanítják a fiúgyermekeket. Nem sír, mert akkor gyenge, és a férfi egyetlen erénye az erő! Ja, az erő, meg a logika, meg a „minden fekete és fehér”. A csudát! Minden ember képes érezni. Ugyanakkor minden ember képes kikapcsolni, legyőzni az érzelmi reakcióit. Függetlenül attól, hogy nő, vagy férfi az illető. Az egy másik kérdés, hogy ki az, aki akarja, és ki az, aki nem. Azért írtam szándékosan, hogy érzelmi reakcióit kapcsolja ki, mert az érzéketlen ember is érez, csak nem reagál rá. Meg tudja csinálni, hogy nem érdekli. De attól még tudja, hogy az egy érzés, csak hátat fordít neki.
Én befelé sírok már egy ideje. Ha valami fáj, akkor azonnal felveszem a pókerarcot, ha kérdezik, hogy hogy vagyok, csak kitérő választ adok. Csak belül ömlik a könnyem, csak a lelkem zokog üvöltve. Nem látszik, ezért senki nem aggódik, azt gondolják, minden rendben van. Sőt, szándékosan kedves, vagy ha lehet, még kedvesebb vagyok azzal, aki bántott. Így nem tűnik fel, hogy befelé viszont sírok. . .

 Hogy ez csak egy színjáték? Nem az egyáltalán. Eleve nem könnyű uralkodni magamon. Nem játszom, csak megvédem magam. Nem álarc ez, hanem páncél. Jobb, ha senki sem tudja, így minden rendben van, nem kell aggódni semmin, szép az élet, vidám minden. Az az igazság, hogy végtelenül sebezhető vagyok. Hiperérzékeny, és nagyon gyenge. Úgy vélem, igenis sírhat egy férfi! Ettől ember, és nem gép. Sírok is, gyakran és néha vigasztalhatatlanul. Sírok, mert fáj, amikor bántanak, mert utálom, amikor senkinek érzem magam. Sírok, mert annyi mindent elrontottam már, és hiába bántam meg ezerszer, nem lehet megjavítani semmit, ami a múltban van. Sírok, amikor valami csodaszépet látok, vagy élek át. Akkor is, amikor sikerül valami, amikor meghatódom, vagy amikor szeret valaki, és ezt érzem is. De mindig csak befelé! Mikor hagytam magam és kiengedtem a könnyeket, lenéztek, kihasználtak, nevettek rajtam, vagy gyengének, értéktelennek tartottak. Most azt hiszik, erős vagyok, akire lehet számítani, aki nem törik meg, nem esik el soha. Pedig csak a páncél miatt van, ami belül már teljesen átázott, rozsdás a sok könnytől. De ha egyszer nincs ember, aki értene, nincs ember, akinek sírhatsz a vállán, nincs hely, ahol kiengedheted bátran sós könnyeidet, ha senki a földön nem tudja, mit kell tenni akkor, amikor sírsz, akkor csak befelé sírhatod könnyeid, Az előtt, Aki látja, érti, Aki átérzi, Aki letörli, megvigasztal és új reményt ad. Ettől szépek a befelé sírt könnyek, hogy csak Ő láthatja őket. . .

Ablakra csöppenő, guruló vízcsepp,
Vidáman csillogó, gyönyörű gyöngyszem.
Egyedül szelíd, félénken bujkáló,
Egy kis melegtől, hamar elillanó.

De ha egybegyűlnek mindahányan,
Hatalmas erővel lesznek felruházva.
Hajókat emelnek fel, vagy nyelnek el,
Folyókat dagasztanak, töltenek fel.

Együtt, néha szörnyen gonoszak lesznek,
A földet feloldva, bármit betemetnek.
Elmosnak várost, házat, álmokat,
Mikor kitörve, ledöntik a gátakat.

Mitől lesz féktelen gonosszá, egy ily csoda?
A gyöngy, mikor lesz a halál vicsorgó foga?
Erejét semmi sem tartja féken,
Ámokfutásának pusztítás a vége.

Pedig milyen ártatlan, így egyedül!
Kedves kis csöpp, ahogy legördül.
Az életünk cseppje, mindennapi szép csoda,
Örökre megszelídül majd, akárki meglássa!

 Nemrég megkerestek egy irodalmi közösség oldalától. Kiadói tevékenységgel is foglalkoznak, meg közösséget szerveznek irodalmi beállítottságú embereknek. Először sokat gondolkodtam, hogy mit tegyek. Jól esne, ha valaki kiadná az írásaimat. Bár azért ezek nem olyan „művek”, amik méltók lennének egy könyv oldalaira. Mégis picit eljátszottam a gondolattal, jó érzés volt. Kértem tanácsot is, hogy mit kezdjek a lehetőséggel, más mindig másképp látja ugyanazt. Gondolkodtam is sokat, próbálva érteni, látni a láthatatlant, a következményeit a döntésemnek. Aztán eszembe jutott, hogy miért is hagytam ott két irodalmi közösséget is régen. Ma pedig megtaláltam azt a levelet, amit az egyiknek írtam. Gondoltam felteszem ide, hogy én is mindig lássam, miért is nem leszek része egyetlen ilyen közösségnek sem. Rájöttem, hogy az én tapasztalatlan szívem nem nagyon viselné már el, ha ilyen, vagy ehhez hasonló élményekben lenne része, mint ami miatt megírtam ezt a levelet.

Akkor jöjjön a levél:

 Az irodalom tágabb értelemben véve írott művek, szövegek összessége. Irodalma lehet nemzeteknek, mint ahogy cégeknek, filozófiai iskoláknak és történelmi koroknak is. Általánosan elfogadott például az, hogy egy nemzet irodalma azon szövegek halmaza, melyek azt nemzetté teszik. A héber - görög Biblia, a görög Iliász és Odüsszeia, a magyar himnusz, vagy a Magyar Köztársaság Alkotmánya, mind az irodalom fenti meghatározásába illik.

Szűkebb értelemben az irodalom olyan történetek, költemények és színdarabok összessége, amelyek művészeti alkotásként határozhatók meg. Az ilyen irodalmat a tudományos és egyéb szövegektől a szépirodalom kifejezéssel különböztethetjük meg.
Irodalom Horatius szerint tanít és gyönyörködtet.

 Elismerve szűklátókörűségem, és sajátos érzelmi beállítottságomat, feltételeznem kell, hogy rosszul gondolkodom. Mégis picit, talán mégsem. Néhány hónapja figyelem az írások és kommentek napvilágát. Úgy érzem néha sikerül elfelejteni, hogy az alkotások mögött emberi lények vannak. Emberek, akik talán céllal, okkal, valamilyen érzelmi indíttatásból írnak. Ez sokszor szinte egy terápia. Ha valaki csak a szívét próbálja kitenni, könnyítve lelke fájdalmain, talán nem pont arra vágyik, hogy mindent félretolva valaki helyreigazítsa. Talán reszkető szívvel megírta egy élményét, talán bátortalanul próbált ő is alkotni, vagy csak élvezte az írás mámoros örömét. Nekem nincs irodalmi rálátásom, és talán nem is ítélem meg jól, egy mű irodalmi értékét.
A magyar nyelv helyesírási szabályait, természetesen fontos értékesnek tartanunk. Nélküle a nyelv nem is létezne, illetve nem nevezhetnénk egy nép, vagy kultúra közlési eszközének. Az írott nyelv szabályainak figyelmen kívül hagyása, óhatatlanul idegesítővé, komikussá tehet írásokat. Mégis az jutott eszembe, hogy talán József Attila értené, mit akarok most kifejezni. Átérezné, milyen valakit pellengérre állítani egy helyesírási hibáért (Tiszta szívvel). Bár az egyetem fura ura ezt meg tette, úgy érzem nem állított követendő példát senki elé. Főleg akkor, mikor helyesen írni oly nehéz. Néha irgalmatlan, érzéketlen kritikusok olyan szarvashibákkal kritizálnak, vagy épp aláznak meg másokat, hogy azt az érzést keltik bennem, mintha két balesetben sérült ember közül az egyik leszólná a másikat, hogy milyen ügyetlen volt, amikor megsérült. Vajon ő különb volt? Aztán azon is sokat vívódtam igazságos-e ha valakinek nyilvánosan beszélünk a hibáiról. Amikor egyszer sok hibát hagytam az egyik írásomban, egy kedves hozzászóló a belső levelezést használva óvatosan hívta fel ezekre a figyelmem.  Csendben kijavítottam, valóban tanultam belőle, hálás voltam érte, és nem kellett szégyenkeznem, ezért kellemes élmény maradt. Mások hibáiról beszélni nem szép dolog nyilvánosan, ilyent csak egy tapintatlan, érzéketlen ember tesz. Irodalmi oldalon Horatius szavait szokták szem előtt tartani, figyelve arra, hogy tanítson és gyönyörködtessen a beszéd írott formája. Aztán ott vannak az olyan gondolatok, amiket nem értünk. Mi van, ha csak mi nem értjük. Ha nem értem a gyermekem szavait, a magyarázatát, akkor nem szoktam leszólni, nehogy ostobának érezze magát. Inkább azt éreztetem vele, hogy velem van a baj, mert nem tudom értelmezni, amit kifejezett a szavaival. Megkérem, hogy segítsen, hogy megértsem. Mondja másképp, vagy beszéljen a hátteréről. Így bátran kifejti a gondolatait, és ezután én is jobban értem azt, amit elsőre mondott. Ha rátámadnék nyersen, hogy ostobaság, amit mondtál, talán soha többet nem nyílna meg előttem.
Minden ember másképp lát mindent. Ezért ha én nem értek valamit, arra a következtetésre jutok, hogy hiányosak az információim, vagy gyenge a képzelőerőm, esetleg kevés a tapasztalatom. Nem arra, hogy ezért egy embert jól le kell hurrogni, hátha soha többet nem lesz önbizalma irodalmi alkotásokhoz. Így legalább megtisztíthatjuk az irodalmi asztalt. Egy furcsán, kissé magyartalanul megszerkesztett mondat, nem biztos, hogy csökkenti az irodalmi értéket. Például mi az a plakátmagány? Vagy mi az a fűszerszámozott teátrum?
Vagy mit jelentenek ezek a sorok:

Majmos, zavaros, perces, hittelen,
Nagy, súlyos álmok kiterítve lenn,
Fenn zűrös, olcsó, kis komédiák.

Nem akárkik írták! Olyan nagy magyar költők, akikre mai napig büszkék vagyunk, és irodalom órán tanulunk róluk.
Következésképpen eljutottam arra a pontra, ahol a szívem azt mondja: „Nekem nem ez az IRODALOM”

Nos, a levél nem talált halló fülekre. Én pedig csalódottan hagytam a hátam mögött azt, amit megszerettem. De gyorsan jött egy gondolat, ami megmentette, életben tartotta az irodalom iránti szeretetemet. Íme, egy saját tárhely, saját oldal, saját kiadás. Itt azt írok, amit akarok, ha javítani kell valamin, csendben kijavítom. Ha jön valaki, örömmel veszem, ha épp senki sem kíváncsi rám, akkor sem búsulok. Szóval ezért jó nekem itt.

Köszönöm szépen a lehetőséget, de maradok magam, és a néhány hűséges olvasóm közösségében, akik kitartottak mellettem akkor is, amikor nehéz volt. Amúgy is szégyellném, ha bármit, amit leírtam valahogy, valamikor, egy szervezet, vagy társaság, esetleg vállalkozás pénzért akarná továbbadni másoknak.

Hát ennyi! Ezt szépen levezettem, és eldöntöttem!

Azt álmodtam, hogy tudok repülni. Repültem az égen álmomban. Oly magasban, hogy az ég kékje már feketének látszott. Rettegek a magasban, de nyugodt volt a szívem. A magasban repülve beláttam a tájat alattam, egészen az égtől az égig. Láttam a földet, és láttam az embereket. Láttam, hogy minden milyen szép, és hogy minden, ami van, okkal létezik. Ilyen magasból, nem láttam az arcokat, és nem láttam senkinek a szemét. Így minden békés volt és igaz. Csak repültem az égen, bele a semmibe céltalanul. Meglepett, mennyire élvezem az egészet. Nem hallottam senki hangját, csak a szél zúgott, ahogy suhantam a világ felett. Talán erre vágytam már rég. Szerettem volna, hogy eltűnjön az, ami zavar a földön. Felszálltam, hogy felülről lássam, az otthonunkat. Az örökségem, a jövőm terült el alattam. Álmomban berepültem a végtelen óceánokat, és beszippantottam a mindenség kékjét. Annyira jó volt szabadnak lenni, suhanni a víz felett. Olyan volt az illata, még a magasban is, hogy meggyógyult tőle a lelkem. Végül visszatértem az ágyamba, magamhoz öleltem a párnám, beletemettem az arcomat, és ébren álmodtam tovább.
Nagyon szép volt az álom, hálás voltam, hogy én álmodhattam. . .

 Fiatal srác voltam még, amikor azt terveztem magamban, hogy tanár leszek. A cél nem volt rossz, csak az indítékom. Azt mondtam magamban: „Nem igaz, hogy senki sem tud jól tanítani! Majd én megmutatom, hogyan is kell ezt csinálni!”.
Talán épp ezért nem lettem tanár. . . Ez nem volt elég hozzá. Ahhoz, hogy valaki jó tanár legyen, sokkal több kell. De hogy mi, azt 25 éven át sem tudtam pontosan megfogalmazni magamnak. Majdnem 43 évesen végre megláttam, hogy milyen egy jó tanár. Milyen érdekes, ha valamit szeretnél tudni, sokszor csak türelmesen várni kell, és az élet szembeállít vele - egyszer csak.
 Mindig alaposan megfigyelem az embereket. Az emberek általában sablonok mentén élik az életüket. Így kiismerem őket, néhány alkalom után. Most nehezebb dolgom volt, de talán sikerült.

Szóval a „Jó Tanár” szerintem ilyen:

- Fontos neki, hogy tényleg közeli kapcsolatban legyen a tanulóival, így láthatja, hogy tényleg adott-e valamit nekik, amivel hozzájárult az életükhöz.
- Mindenkiben meglátja a lehetőséget, és segíti, hogy saját maga tudja megvalósítani a céljait. Így, mikor el kell engednie a kezüket, akkor is meg fognak állni a lábukon.
- Jó hatással van az egyénekre, de a csapatszellemet is erősíti, mivel megérti az embereket, törődik velük, ezért kihozza belőlük a legjobbat.
- Mivel kivételes módon ért az emberekhez, el tudja érni náluk, hogy azt tegyék, ami a legjobb számukra.
- Szinte természetes neki, hogy mások szükségleteit a sajátja elé helyezze, még ha ezzel időnként fel is áldozza magát.
- Nagyon egyenes és őszinte, mégsem nyers, inkább szórakoztató. Rengeteg önbizalmat sugároz magából, amire óriási szükségük van a tanítványainak.
- Képes még a legvisszahúzódóbb személyeket is kicsalogatni a páncéljuk, csigaházuk védelméből.
- Mivel ő maga is globális tanuló, ezért tanít jól. Mindig a teljes képet látja, és láttatja. Mivel az embereket ismeri, ezért elismeri őket.
- Ő maga is hisz az álmaiban, ezért látja saját magát mindig segítőnek, támogatónak, és ettől azzá is válik.
- A jó tanár az, akinek azért járunk az órájára, hogy vele legyünk. Az, aki nyomot hagy bennünk, akire mindig emlékezni fogunk. Ha egyszer megkérdezi valaki:”Ki volt a legjobb tanárod?”, az ő neve ugrik majd be először.

Ha valaki úgy tanít, hogy te közben önmagad tudsz maradni, akkor ő a legjobb tanárod.

 Nem tudok játszani, nekem nem adta meg az élet. Bár szeretem a zenét. Egyszer azt olvastam róla, hogy a zene az, mikor az élet bocsánatot kér azért, amilyen máskor. Fiatalon százszor láttam magam jó zenészként, ahogy körülöttem mindenki ámul a játékomon. Ezek azok az álmok, amik mind elnémultak. Én nem tudok játszani. S nem tudok rajzolni sem. Pedig szép képek laknak a fejemben. Színesek, mosolygósak, vidámak, csendesek. De ezzel a kézzel lehetetlen papírra vetni őket. Remegnek és ügyetlenek mindketten. . . Kicsit sárga vagyok, mikor másokat látok játszi könnyedséggel megtenni azt, amit én képtelen vagyok. Táncolni sem tudok. A lelkemben gyakran vidáman táncolok, vagy épp méltósággal tartom karomban azt, aki erre érdemes. Mint képet a keret, úgy emelem ki szépségét teljes lényemmel, s ennek ő örül. De nem tudok táncolni sem. A képesség, amivel megélni tudom mindezeket, anélkül, hogy valójában bármit is tenni tudnék értük, némileg feledteti hiányukat. Nem sok eszköz maradt számomra. .  .
Extrovertált, külvilágnak élő embernek születtem. Az élet pimaszsága, hogy nem jutott, az oly gyönyörű képességek egyikéből sem, mellyel kiadhatnám magamból a szívem.
Néha megpróbáltam írni arról, ami bent forog a belső mozigépen. De annyira csúf betűket formál a kezem, hogy senki sem olvashatta őket. Évekig nem találtam az én lantom! A lantot, amivel kifejezhetem magam. A szavakat szerettem mindig, de a számból sután hangzottak, általában.
Néhány éve, megindított egy film, a belső mozivásznon. Kamilla volt. . . a kislány, akinek egyszer én leszek az édesapja. Nem lehetett bent tartani! Csilingelő hangjával kikacagott a valódi világba. Nem tudtam ellenállni, le kellett írnom, meg kellett mutatnom őt mindenkinek.
 Ő adta ezt a lantot a kezembe. Ő, aki az életemet úgy segíti, hogy ezt a gyönyörű kislányt egyszer a kezemben tarthassam. Isteni adománynak tartom, hogy le tudtam írni, amit látok, amit érzek belül. Életre keltette a reménységem, megerősítette a hitem, közelebb vonzott magához. Igen, isteni csoda volt. Kaptam a Teremtőmtől egy lantot. Olyat, amin én is tudok játszani. Ja, hogy ez nem zene? Igaz is. De zenésítse meg az, aki tud rá táncolni! Nekem ez zene, kép és tánc! Nekem ez lant! És végtelen hála zendül fel érte nap, mint nap az égbe, mert nagyon vágytam valamire, amivel kivetíthetem a szívem filmjeit, a nagy vászonra is.
Szóval, bár néha letészem a lantot, de sosem örökre. Tartozom vele Annak, akitől kaptam. Használnom kell, mert én így tudok üzenni, nyomot hagyni, bocsánatot kérni, kifejezni önmagam.
Most leporoltam, felhangoltam, és megpróbálok újra játszani rajta! Köszönöm, hogy megvártatok!

 Én nem tudom különválasztani, a szó fizikai és érzelmi jelentését. A fizikai értelme jellemzi jól az érzelmit is. Megérinteni fizikai értelemben csak egy intelligens érző személy tud. Ha egy tárgy, vagy egy állat ér hozzám, arra csak azt tudom mondani, hogy hozzám ért. Aki megérint, az jelez valamit. Közöl velem valami apró jelet, vagy akár egy nagyon fontos üzenetet. Ha megérint, akkor finom, lágy, gyengéd az az érintés. Hiszen nem megfog, hozzámér, vagy megszorít.
Mint amikor egy pihe száll a kezemre, olyan az érintés.
Ez fontos az érzelmi jelentéséhez. Érzelmileg bármi megérinthet, nem kell hozzá érző személy, hiszen ahhoz ott vagyok én magam. Magam keltem az érzést magamban. Ezért megérintheti a szívem a természet csodája, egy épület, egy megható történet, egy emberi sors, vagy egy mosoly is. Ilyenkor a szívem érint meg belülről. Ugyan olyan gyengéden, pihe könnyen. Csak úgy, mint egy hópihe, lassan ér hozzám a saját szívem, és olvad el a belsőmben. Maradandó érzés egy-egy ilyen „érintés”. Szeretem ezt a szót használni rá, hiszen amikor a szív megérint, az tényleg érintés.

Mesélek erről egy történetet:
 
Vendégségben voltunk, barátainknál. Úgy adódott, hogy rokonok jöttek hozzájuk külföldről. Egy család. Férj feleség, két gyermek, egy fiúcska és egy kislány. Egy apró probléma volt velük . . . nem beszéltek magyarul, csak franciául. Vagyis a férj egy icipicit. Én meg ugye, csak magyar tudni jól, vagy még azt se nagyon. 
Elmentünk kirándulni, és én közben folyamatosan próbáltam közeledni a gyermekekhez. Viszont ők egy kukkot sem beszéltek magyarul, én pedig ugyanennyit franciául. De mosolyogtak, mutogattak, játszottak. Folyamatosan fotóztam őket, és mindig megmutattam a viccesre sikeredett képeket nekik is. Egyszer beesett a labdájuk a vízbe, és együtt szedtük ki az apukájukkal, aminek nagyon örültek. Szóval jól éreztük magunkat, pedig ahogy mondtam egyáltalán nem értettük egymást.
Egy kis szökőkúthoz értünk, amiben volt víz is. A gyerekek a kezükkel belepancsikoltak, majd a vizes tenyerüket a szökőkút peremére nyomkodták, így ott maradt annak lenyomata. Erről jutott eszembe, hogy tudnék jelezni nekik, hogy jól érzem magam velük. Szóltam a kislánynak (a nevét nem jegyeztem meg), és a kezemet a vízbe mártva rajzoltam neki két pöttyöt és alá egy ívelt vonalat. Igen egy mosolygós szájat két szemmel. A kislány azonnal odalépet, ő is bevizezte a kezecskéjét, és körberajzolta. Így lett feje. Én rajzoltam neki fület, mire picit ciccegve kijavította, hogy a fejnek hosszú haja legyen. Én rajzoltam nyakat, ő hosszú szempillákat és ruhát szoknyával. Akkor már én is értettem, hogy jó-jó kislányt rajzolunk. Gondoltam biztos valami királylánykát. Aztán végül megrajzoltam a kezeket is. Erre megint ciccegett és a fejét rázta.
Belemártotta mindkét kezét a vízbe, majd odanyomta a lenyomatát a rajzolt kislány kezei helyére. És ebben a pillanatban megértettem! Őt rajzoltuk le. Én azt üzenetem neki a mosollyal, hogy jól érzem magam. Ő pedig lerajzolta belőle saját magát, ahogy tudta, hogy értsem, ő is jól érezte magát velünk. Szóval már az együtt rajzolás is megérintett. Milyen jó volt átlépni a nyelvi akadályon, és csinálni valamit együtt. De amikor elért az üzenete, az mélyen érintett. Belül egészen mélyen a szívemen keresztül az ő szíve érintett meg. Ami még szép ebben, hogy ezt csak én látom ezen a képen. . .

 Ma reggel sűrű köd lepte be a várost, ahol élek. . . Az igazság az, hogy nem igazán kedvelem a ködöt. Nehéz vele, nehéz örülni neki. Persze mindenben van szép, de én nem kedvelem. Mindent belep, és bebújik a bőröm alá is. Nyirkos leheletétől borzong a testem. . .

 „Miért jöttél ma? Nem kapok levegőt, ha körbe fogsz! Fojtogat, ahogy beülsz a tüdőmbe, és nem hagyod kifújni a levegőmet! Ahogy megfogod a karomat, összerándulok. A nyakamon megáll a pára, amit rá szuszogtál, és ettől futkos a hideg rajtam. Miért nem szállsz még fel? Oszlanál már semmivé, hogy lássam a napot, érezzem a lágy meleget! De te csak itt gomolyogsz, pöfögsz, csöpögsz körülöttem!”

 Nem szeretem, ha köd van. Fázom, és egyedül érzem magam. Nem látni semmit, csak a fehér párát, s a fel-fel bukkanó, rejtélyes körvonalait a körülöttem létező világnak. Nem szeretem, ahogy elveszi a testem melegét, ahogy nyomasztja a lelkem, mint egy hatalmas nyálkás ködszörnyeteg.
Nem reagálom túl, tényleg ilyennek látom, amikor itt van. Tényleg hideg, üres és kedvtelen lesz a lelkem. Fullaszt és fáj, ahogy köhögök tőle.

 Nem vagyunk jó barátok, de elviselem, amikor beállít reggelenként. Nem szeretem, de nem hagyom, hogy lekösse a figyelmem. Tudom, hogy egyszer elmúlik, s addig is míg itt pöffeszkedik keresem másban a jót, a szépet. „Nyáron már csak egy rossz emlék leszel!” - gondolom magamban.
Fuldokló testem fájdalma, addigra köddé válik . . .

John és Mary egy városszéli kisházban laktak, pár lépésre az erdőtől. Csendes, békés helyen éltek, és igazán irigylésre méltó környezetben. A legnagyobb „bosszúságot” az őzek okozták, mikor lerágták John babérbokrait éjszaka, és reggelre kelve, már csak a tépett kórók meredeztek az ablak alatt. E kedves bosszankodástól eltekintve semmi sem törte meg felhőtlen napjaikat. John gyerekkori szerelme volt Marynek, és gyakran érezte végtelenül szerencsésnek önmagát, hogy John viszont szerette, és társául választotta.
Egy nap Johnt kinevezték a munkahelyén, az igazgató helyettesévé. Azt sem tudták, hogyan ünnepeljék meg az előléptetését, hiszen annyit dolgozott éveken át, nagyon becsületesen, és nagyon keményen, mire ezt a megbízatást megkapta. A sok komoly erőfeszítés, végre elérte a célját. Elégedetten bontottak fel egy üveg italt. Élvezték a megbecsülést, a kellemes büszkeséget, méltóság érzését.

De alig három hónappal később, Mary már szomorú volt. Egyre többet volt egyedül, John sokszor csak éjszaka ért haza. Megértő volt, de hiányzott a férje, a boldogsága, a felhőtlen hétköznapok nyugalma. Egyre kevesebbet beszélgettek, és egyre többet veszekedtek. Mary sokszor volt rosszul, de John nem volt mellette.
Egyszer, mikor már beesteledett, de John még mindig az irodában dolgozott, megcsörrent a telefonja. Egy női hang volt, kicsit kimért, tárgyilagos hang. A városi kórházból hívták, Mary miatt telefonáltak. Súlyos szívproblémákkal vitte be a mentő. John hagyta a munkát, és rohant a kórházba. A betegirányítónál érdeklődött, amikor meghallotta Mary orvosa, hogy róla kérdezősködik. Miután bemutatkoztak egymásnak, az orvos félrehívta egy kicsit Johnt.
- Szeretném megnyugtatni önt. A feleségének semmi baja sincs.
- Semmi?! De akkor miért hozták be?
- Ő hívott mentőt. Olyan hiteles volt, hogy a mentőorvos behozta.
- Hiteles? Mit ért ez alatt?
- Úgy értem hitelesen játszotta el, hogy beteg. De jól van, mármint, ami a szívműködését illeti. Más baj biztos van. De azt önöknek kell megbeszélni. Én most hazaengedem a feleségét.
- Értem. Figyelni fogok rá. . .

Míg haza nem értek nem mondtak egymásnak semmi érdemlegeset. Otthon John kezdte a beszédet. Veszekedés lett a vége, és Mary alvásba sírta magát.
Ettől a naptól kezdve egyre gyakrabban került valamivel kórházba Mary. Veseelégtelenséggel, fulladással, pánikrohammal, ájulással, mérgezési tünetekkel, stb.
John mindig elvesztette a türelmét, mikor kiderült a „farkas betegség”, és kiabált Maryvel. Megígértette vele, hogy nem fog többet ilyet csinálni. Mary mindent megígért, de aztán újra megtette. Még ez is jobb volt neki, mint egyedül lenni. És John nem értette meg az igazi problémát. Nem változott, nem töltött több időt a feleségével, nem dolgozott kevesebbet.
- Értsd meg, hogy nem tehetem meg! Számítanak rám! Ezért neveztek ki, mert én jó munkaerő vagyok – érvelt logikusan John.
- De nem bírom egyedül! Nem tudok így élni! Érts meg te is engem! Én is számítok rád!
- Mary, nem teheted ezt velem! Nem játszhatsz így velem, az orvosokkal a mentőkkel sem! Nem teheted ezt! Ha nem hagyod abba, ha újra és újra kitalálsz valamit, tönkre fogsz tenni.
- De ígérd meg, hogy többet leszel velem John! – könyörgött már sírva Mary.
- Jó rendben, megígérem. De ha még egyszer kórházba viteted magad, ha még egyszer megteszed, én esküszöm, hogy elhagylak téged!
Mary rémülten ölelte át a férjét! – Nem fogom, ne aggódj, ígérem, hogy soha többé nem fogom. . .
 Csendesen szenderedtek el aznap. Nem veszekedtek többet. John igyekezett haza, ahogy csak tudott. Mary csendesen tűrte a hiányát, és végtelenül boldog volt, mikor együtt lehettek. Finomakat főzött a férjének, és ha kellett ötször is újra melegítette, hogy mire hazaér tudjon enni. Alkalmazkodott az új helyzethez, és jó feleség volt. Békésen éltek évekig, bár már nem úgy, mint az előtt. Már mindketten hozzászoktak a másfajta élethez, a kevesebb együttléthez, a kevesebb beszélgetéshez. John úgy látta, hogy minden rendben van otthon, és ettől kiegyensúlyozottan élt. Mary boldog volt attól, hogy ilyennek látta a férjét. . .

 Megint későre járt, a városi irodaház egyetlen dolgozója épp levette a szemüvegét, megdörzsölte fáradt szemeit, és egy pillanatra megfeledkezve a munkáról a tenyerébe temette az arcát. Pihent egy kicsit. Néma csend volt, talán egy röpke villanásra el is aludhatott, mert hatalmasat rándult a teste az ijedtségtől, amikor megcsörrent a telefon.
Zavartan nézte az ismerős számot. De régen hívták már innen. A kórház volt. – Mary! Megint? – gondolta kicsit elkeseredve John.
A kimért tárgyilagos hang volt újra. Hívták, hogy menjen be. A feleségéhez. . .
 A kórházban várta az orvos, félre hívta, leültette. Mielőtt beszélni kezdett, lehajtotta a fejét. Azelőtt soha sem csinált ilyet. Így mondta el, mi történt Maryvel, mert nem tudott John szemébe nézni. Mary halálos beteg volt. . .

 John oda kuporodott a fura szagú kórházi ágyra, és megfogta felesége erőtlen kezét. Nem tudta mit mondjon neki. Mary csak mosolygott.
- Az orvos azt mondta, hogy . . . – kezdte gyengéden John.
- Nem élem túl? Tudom, nekem is ezt mondta. De ezt majd én eldöntöm.
- Miért mosolyogsz, mikor ilyen nagy baj van? – kérdezte a feleségét.
- Mert itt vagy velem. Pedig kórházba kerültem.
- Ez teljesen más! Miért nem mondtad, hogy nem vagy jól? Azt mondta a doktor, hogy jártál már nála tavaly. Azt mondta, hogy elutasítottad a kezeléseket, mert be kellett volna feküdni. Miért nem szóltál? Tudod, hogy mindent megtettem volna érted! Miért Mary, hát nem tudod, mennyire szeretlek!?
- Én is John. . . én is szeretlek. Ezért nem szóltam. Azt mondtad, ha még egyszer kórházba kerülök . . .
- Elhagylak . . .
- Nem akartam, hogy elhagyj! Nem tudok nélküled élni . . .

Reggel kicsit kialvatlanul ébredtem. Tegnap sokáig fent voltam, mert egy izgalmas felvételt néztem a távollátóban. A legújabb Kötél Jakab mozgóképet adták. Elmúlt már éjfél is, mire elaludtam. . .
 Reggel elég kapkodósan indult a nap. Fürdés közben derült ki, hogy kifogyott a zuhanyfürdőm, ezért hajszappannal kellett megfürdenem. A konyhában kiöntöttem a műanyagpadlóra a kávémat, nem találtam a cipőmet, és háromszor mentem vissza a felvonótól a lakásba, mert valamit otthon felejtettem.
 Végre sikerült kimenni a házból. Gyorsan eldöntöttem, hogy ma nem tömegközlekedő eszközzel, hanem az öreg Nép Autó bogarammal megyek a munkahelyemre. Útközben próbáltam rádiót hallgatni, de az egyik adón egy Vas Szűz szám ment, amitől rosszul voltam, soha sem szerettem a fém zenét. A másikon pedig egy ütemes kő zene szólt. Kicsit ez is idegesített, de kivártam, hátha a következő jobb lesz. Úgy tűnt, kő zene napot tartottak, mert a következő, az Ágyúk és Rózsák egyik száma volt. De ez legalább tetszett. Ahogy beálltam a várakozó helyre, épp az egyik kedvenc Királynő számom szólalt meg, de már nem tudtam végig hallgatni, mennem kellett.
Alig értem be a munkahelyemre, már is megcsörrent a távbeszélőm, a főnököm hívott az irodájába. Most vett egy új Alma számítógépet, és azt kellett beüzemelnem neki. Feltelepítettem az Ablakokat, a teljes Iroda csomagot is, persze feleslegesen, mert leginkább csak a Szó-t és a Kitűnik-et használja. Ja és persze egész nap a világhálón lóg. Beállítottam neki azt is, a levelezését is. Elégedetten ült le dolgozni, aminek örültem. . .

Délelőtt nem történt semmi különös, csak a jegyzetkönyvem előtt ültem és dolgoztam. Aztán a munkatársaim kávézni hívtak. Még mindig elég ügyetlen voltam a kialvatlanságtól. Ahogy a kávémmal leültem kilöttyintettem a gazdálkodó nadrágomra! Remek, most húztam fel tisztán. Ráadásul a mosógépem is tönkre ment! Tényleg fel is kell hívnom a javítószolgálatot! Persze Forgómedence mosógépet csak egyetlen helyen javítanak a városban. Kicsit körülményesen, de sikerült megbeszélnem velük, délután ki is jönnek, megjavítják. Szerencsére nem telt még le a jótállása, így valószínűleg nem kell fizetnem a javításért.

Már nagyon vártam az ebédidőt, alig éltem a fáradtságtól. Az elsők között voltam az ebédlőben, már csak azért is, mert az egyik kedvencem volt az egyik étrend. Pulyka Kékszalag, sült burgonyával! Hmm. Ettől kicsit erőre kaptam, ami meglátszott a délutáni teljesítményemen is. Egy nagyszabású ütemterven dolgozunk, és szinte el is készültünk vele a munkaidő végére.
Hazafelé már sokkal jobb kedvem volt (nem is értem, miért). Ki is használtam, megálltam útközben bevásárolni. Épp egy Egycentes Piac esett útba, hát ott álltam meg vásárolni. Az üzletben jó hűvös volt, egész nap mehetett a levegő-nedvességtartalom szabályzó. Kellemes volt a vásárlás, szinte ki sem akartam menni. Azért sikerült befejezni, még általános férfi bevásárló időn belül. A pénztárnál bedobtam még egy Gyermek szeletet a fiamnak, aztán igyekeztem haza.
Otthon a lépcsőházban futottam össze a szerelővel, akiről persze megfeledkeztem. Még jó, hogy megvárt! Vicces volt, mert teljesen úgy nézett ki, mint a színész, aki a Csillag Háborúkban Égjáró Lukács szerepét játssza. Nem tudtam ettől elvonatkoztatni, és mindig mosolyognom kellet, amikor ránéztem. Arra gondoltam, hogy mindjárt előrántja a fénykardját és miszlikbe aprítja vele a gépet. Adtam is neki borravalót szépen, mikor elkészült, nehogy félreértse, hogy mosolyogtam rajta. Köszönésnél összpontosítanom kellet, hogy nehogy úgy köszönjek el: ”az erő legyen veled!”

A vacsorát együtt készítettük a családommal. Szeretünk együtt főzni. Amióta vettünk egy Forró Karám-ot, mindig abban akarunk sütni valamit. Ma roston sültet készítettünk, amihez a feleségem meglepett egy Kecske sörrel is. Na, ezt nevezem jó életnek!

Este korán feküdtem le, soha többé nem maradok fent ilyen sokáig hétköznap, gondoltam és fáradtan omlottam bele, a kényelmes emlékező habos párnámba.

A tőr vagy gyilok, rövid pengéjű szálfegyver, melyet csak döfésre használnak. Meglévő leletek szerint használatát már a kőkorszakba tehetjük, s minden nemzetnél különféle elnevezésekkel fordul elő. Az északi országokban a tőr, a viaskodásra amúgy is alkalmas késből fejlődött. A középkorban segédfegyverként használták, hogy vele a már más fegyvertől védtelenné tett ellenfélt megöljék. Csak a tőrrel volt lehetséges, hogy a vértezet nyílásai közé hatolhassanak, sőt a páncéling gyűrűit áttörhessék. A XIII. sz. óta kezdték rendszeresen használni, mely időtől kezdve az előkelők a kard mellett a tőrt is viselték. Ekkor rendszeres hadi fegyverré vált és a jobb oldalon, láncon hordták; a láncot a mell jobb oldalán megerősítették, hogy a kézi tusában a tőrt el ne veszítsék. A nyugati országokban a hadseregek rendezésével a tőrt, mint a taktikának meg nem felelő fegyvert elvetették. 
A tőr vékony pengéje általában három, vagy négy irányban is élezve volt. Abból a célból, hogy olyan sebet ejtsen, ami bár nem halálos, de halálos kimenetelű lehet. A tőrrel szúrt seb ettől több irányba kezdett szétrepedni, hatalmas kárt és fájdalmat okozva ezzel. Az áldozat ritkán halt meg azonnal, inkább napokig szenvedett, iszonyatos kínok között. Használtak mérgezett tőröket is, amikor valaki halálában biztosak akartak lenni. Így a legkisebb sebzés által is bekövetkezett a halál, hiszen a méreg, bejutva a szervezetbe elvégezte a piszkos munkát. Emellett a tőr nehezen észrevehető fegyver volt, kis helyen is elfért. A sebzést követően nem vált nyilvánvalóvá azonnal, ki az áldozat, és az sem, hogy ki az elkövető. Ezért tarják a tőrszúrást, igen kegyetlen csapásnak. Etikátlan, irgalmatlan fegyver a tőr, hiszen rendeltetése kizárólag, a lehető legtöbb fájdalommal járó gyilkolás.

Ezért írja a Példabeszédek 12:18: „Van, aki meggondolatlanul olyanokat mond, mint amilyen a tőrszúrás, a bölcsek nyelve viszont gyógyír.”

A „look up” egy angol nyelvű videó, ami megihletett. Mert tényleg nem nézünk fel szinte soha, vagy csak nagyon ritkán, és nagyon kevesen. Nehéz időszaka van most az emberiségnek, soha nem látott tragédiák sorozatait éljük. Eddig talán „csak” szellemileg, érzelmileg, vagyis a bensőkkel, a lelkünkkel nem néztünk „fel”. Sokan nem látják az igazi szépet, és nem hallják a csengő dallamokat, csilingelő hangocskákat. Néha sikerül segíteni, és jelképesen felemelni egy fejet, egy gyengélkedő tekintetet. Ilyenkor újra tűz, újra élet kerül a szemek tükrébe.

A kórság, amiről most szó van ennél sokkal nehezebb. Nem jelképes, nem elképzelt lehajtott fejről szól ez a történet, hanem fizikairól. Fiatalok, idősek, férfiak, nők, egyaránt dugják be a fülüket, valami kütyüvel. Lehajtott fejjel, görnyednek, a vackaik felet, nyomkodva, tologatva az ujjaikkal. Kizárva az egész valódi világot, egy szomorú virtuális világba sodorva önmagukat. Élettelen gépek, halott kommunikációját kedvelve, élőhalott idegenekké teszik önmagukat, teljesen beépülve ebbe a virtuális „valóságba”. Majd néhány halott év elteltével, önsajnálatba burkolózva panaszkodnak, a hiábavaló múltról.

De pillantsunk bele Sándor életébe, aki nagyon maradi, már-már konzervatív ember volt. Sokat piszkálták a barátai, hogy lemarad, elmegy mellette a világ, mert nem tart lépést a technikával. Sándor térképet használt, mikor keresett egy utcát, vagy ha utazott valahová. Kézzel írt levelet a barátainak, és ha valami fontos dolgot kellett megjegyezni, akkor azt egy papírdarabra írta fel. Így történt, hogy amikor látott egy hirdetést, egy eladó házról – pont olyat, amiről már rég álmodott - gyorsan felkapott egy cetlit, kimásolta a címet, és azonnal a helyszínre igyekezett. Csak annyit tudott, hogy az utcát valahol a város másikoldalán találja majd.
A környékre érve, elég tanácstalanul ácsorgott az egyik utcasarkon, kezében a cetlire firkált címmel. Éppen arra jött egy fiatal lány, akit Sándor megszólított, és segítséget kért tőle. A lány nagyon kedves volt, de nem tudta elmagyarázni neki, merre is kell menni, ezért felajánlotta, hogy elkíséri őt. Néhány sarokkal arrébb már látszott a ház, amit Sándor keresett. Megálltak előtte, és a lány megkérdezte, hogy miért jött ehhez a házhoz. Sándor elmondta, hogy szeretné megvenni. A lánynak könnybe lábadt a szeme, és lehajtott fejjel köszönt el Sándortól. Ő kicsit tétovázott, de aztán sietve a lány után szaladt, hogy kiderítse mi történt vele, és vigasztalja, ha sikerül neki. Megálltak egymással szembe, a lány elmondta panaszát, már évek óta erre megy haza, és mindig is nagyon tetszett neki ez a ház, de eddig nem volt eladó. Most, hogy eladják, nem volt elég pénze, talán jövőre tudná megvenni, de jött Sándor, és elviszi előle. Ráadásul még nagyon kedves is, ezért még haragudni sem tud rá. . . Együtt mentek vissza megnézni a házat, és Sándor tényleg megvette. A tulaj végig úgy beszélt velük, mintha férj és feleség lennének, mert annyira egy hullámhosszon voltak, ahogy ezt mondani szokták. Ők meg csak mosolyogtak ezen, nem javították ki a tulajt.
Néhány hónap múlva Sándor megkérte a kezét, és Liza boldogan mondott igent. Beköltözött álmai otthonába, szerető férjével. Itt nőttek fel a gyermekeik, itt öregedtek meg egymás mellett boldogan, és megelégedetten. . .
Itt látták meg először az unokáikat, itt üldögéltek hosszasan a diófa alatt öreg napjaikban, és itt aludt el végleg Liza békésen, csendben, mosollyal az arcán, mikor eljött az ideje. Hosszú és nagyon boldog életet éltek itt együtt, szeretetben. Sándor kedves gondolatokat idézett fel a szívében, mikor Liza elment, és az ágyuk mellett ülve a kezét fogva végig gondolta az életüket. Eszébe jutott a hirdetés, és a papír cetli, ahogy együtt megtalálták a házat, és amikor az eladó azt hitte, hogy már régóta együtt vannak, pedig csak öt perce ismerték egymást. Eszébe jutottak az együtt töltött évek, a gyermekeik születése, aggodalmaik, örömeik. Mosolygott, és elégedett volt az életével. Nem ment el mellette az élet, ahogy azt a barátai mondták egykor, nem ment el, inkább megtalálta őt. . .

Egy másik történet:

Sándor nagyon haladó gondolkodású ember volt, mindig mindenben napra kész. Az élete könnyű volt, és szervezett. Problémamentes, egyszerű, átlátható, köszönhetően a technikai vívmányoknak. Minden egy helyen, egy zsebben. Térkép, óra, naptár, iránytű, fényképező, barátok, ismerősök, játékok, kikapcsolódás, információk, feljegyzések, stb. Épp a reggeli kávéját kortyolgatta, amikor meglátta a hirdetést. Ó milyen szép ház, gondolta magában. Beírta a telefonjába a címet, és elindult. Beállította a GPS-t gyalogos közlekedésre, és ment a hang után. Már nagyon közel volt a házhoz, amikor egy utcasarkon megállt egy pillanatra. A szeme sarkából egy járókelőt látott meg. Elengedte, de fel sem nézett az okos kis kütyüjéből. Liza ment el mellette, még vissza is fordult, ránézett néhány másodpercre. – Segítsek neki? - szaladt át a gondolat Liza fején.
De  egy pillanat múlva úgy döntött, folytatja az útját. . .
Sándor odaért a házhoz, nézegette kívülről, elsétált mellette többször is. „Túl nagy ez a ház nekem egyedül. Csak magányos lennék benne. Inkább keresek egy másikat.”
Sándor egyedül maradt, és egy irodaház emeleti lakásában élt, mert az praktikus volt, és közel volt a munkahelyéhez. Egyedül volt, mikor elérte a vég, nem siratta senki, nem volt senkije. Pedig volt WiFi az otthonában . . .

https://www.youtube.com/watch?v=Z7dLU6fk9QY

Végig járom az utam, bár nincs is vége,
Végtelenbe nyúló remény, öröksége.
Csak megyek, amerre visz a szél,
Soha meg nem állok. Fent ragyog az ég,
Minden nap újra látom. Mosolyogva biztat,
Nem enged csüggedni, csak a lábam fáradt.
De megyek tovább, a múltat hagyom múlni,
Megengedem bárkinek, ki lehet gúnyolni.
Üveges szemekben, még fénylik tévedésem,
Mondhatnak bármit, nem vagyok a vétkem.
Szabadon rabszolga, a szolgálatban szabad,
Reményem rabjaként, éhezem az irgalmat!
Míg mellettem vagy, járom az Utat,
Kérlek, emelj fel, s az irányt Te mutasd!
Ad meg kérlek, hogy adhassak újra.
Igazi boldogság mi másból fakadna?

Egy nap, már nem bírta tovább, és elment az orvoshoz. Nagyon fáradt volt, és sokkal nehezebben tudta elvégezni a rutinfeladatait is. Egyre több aggasztó jele volt valami súlyos betegségnek. Már nagy baj volt, ezt legbelül érezte, és kicsit félt is, hogy vajon mit fog mondani az orvosa.

 Rengeteg vizsgálat, és mindenféle kellemetlen teszt várt rá. Eltökélte, hogy végig csinálja, bár semmi kedve sem volt hozzá. Egyik helyről a másikra járt, és közben végtelen kimerültséggel végezte nap, mint nap ugyanazokat a feladatokat. Teltek a hetek, a hónapok, és minden diagnózissal, egyre szomorúbb, elkeseredettebb lett.
A pontos okát a számtalan bajnak, még mindig nem tudta, de sejtette, hogy mitől vannak ezek a nyomasztó tünetek.

Forró volt, és egyre magasabbra szökött fel a láza. A bőre foltokban kiszáradt, és fájdalmasan szétrepedezett. Keringési zavarai voltak, amik furcsa tüneteket produkáltak. Az érfalai néhol összeszűkültek, néhol elvékonyodtak. Testnedvei sokszor feltöltötték az ereit, és szinte pattanásig feszítették. A veséje is rosszul működött, nem tudta kiválasztani a szennyeződéseket rendesen, ezért folyamatosan pusztultak az éltető sejtek a szervezetében.
Nehezen lélegzett, szinte fájdalmasan lassan. Amikor fulladozott, néha rettenetes rohamokban tört ki belőle a köhögés.
Az ízületei is fájtak, és csak recsegve, ropogva mozogtak. Időnként izomrángások jelezték a fájdalmát. Amikor egy-egy rossz mozdulat következtében belenyilallt a fájdalom, szinte az egész teste beleremegett. A folyamatos láztól, vagy talán az elviselhetetlen fájdalmaktól, sokszor csak folytak a könnyei, megállíthatatlanul. Ömlött, záporozott a sűrű könnyeső ilyenkor, amíg meg nem nyugodott a lelke, és újult erőre nem kapott. Fekélyek árasztották el a testét, néhol hatalmas daganattá növekedve. Ezek a sebek kínozták a legjobban. Fertőző, förtelmes kinövésekké váltak, kellemetlen szagokat árasztva.

 Amikor megtudta, hogy megvan a pontos diagnózis, tudják mi a problémája, izgatottan ment vissza az orvoshoz. Félt egy kicsit attól, hogy mit fog hallani, de reménykedett, hogy nem a legrosszabbat. Remélte, hogy van gyógyír a bajára.
Amikor megjelent az Orvosa, feszülten sietett hozzá.
- Mi a bajom Doktor úr? – kérdezte elhaló hangon.
- Sajnos elég nagy a baj. Tudok magán segíteni, de csak hosszú, elhúzódó kezelések fognak javítani a helyzetén. Hamarosan megkezdem a gyógykezelését, de készüljön fel minden rosszra, mert nem lesz könnyű.
- De mi a bajom?! Kérem, mondja el nekem!
Az Orvos rátette a kezét a Föld vállára, és ezt mondta:
- Az egész teste tele van emberekkel. Ők emésztik, pusztítják minden testrészét, kínzó fájdalmat okozva minden egyes nap. Ezért szenved egyre jobban, egyre elviselhetetlenebbül. . .
Szomorúan sóhajtott fel a Föld:
– Szóval mégis a legrosszabb történt. . . Meg tud menteni engem? – kérdezte remegő hangon.
Az Orvos, csak bólintott, majd szépen lassan, vigasztaló hangon el kezdte magyarázni, hogy mit fog tenni a Föld gyógyulása érdekében. . .

 Az én szervezetem kicsit magasabb hőfokon működik, mint az átlagembereké. Gyors emésztés, állandó hőségérzet, átlagon felüli reakcióidő, gyors teljesítménynövelési képesség jellemez, viszont szinte azonnali kifáradás, ha elfogyott az energiám. A testem több energiát használ fel, mint amennyit jól eső érzéssel szívesen el tudok fogyasztani. Ezért rendszeresen tömöm magam, mert különben folyamatosan csökkenne a testtömegem. Ez egy hétköznapi sajátossága a testemnek, semmi rendkívüli, nem orvosi eset vagyok, már kivizsgáltattam magam.

Nekem egy negatív diétára lenne szükségem, ami persze nem létezik, így mindig nekem kell kitalálnom, hogyan fordítsam meg a diétákat, hogy hasznosítani tudjam az ötleteket. Persze a népszerű diétákról megvan a véleményem, ezért most egy ilyet fogok kissé megváltoztatni. Aki ismer, tudja milyen hatással van rám minden, ami a világban népszerű. Ha mindenki egy bizonyos dologról beszél, mindenki ugyanazt csinálja, máris megszólal a vészcsengő. Gyerekek titeket vezetnek, ráadásul az orrotoknál fogva. Na pontosan ilyen a legmodernebb, a legtudományosabb, a legérthetőbb diéta, a PALEOLIT DIÉTA!
 Alap gondolatában sántít a dolog, hogy az ősember milyen volt. Nos, engem már itt elveszítettek. Az ősember léte egyre meseszerűbb, a régészeti leletek az evolúciót egyre inkább megkérdőjelezik, ráadásul meggyőződéssel hiszek az intelligens ember teremtésében, nem pedig a kifejlődésében. Az ideológia hozzá, hogy a feltételezett ősember nem volt beteg, hát elég gyenge lábakon áll. Szóval miért is gondolják ezt így? Nem találtak diagnosztizált daganatról, szívrohamról, érszűkületről, cukorbetegségről barlangrajzot? Milyen egy cukorbeteg ősember barlangrajza? Miben különbözik az egészséges emberről készült ábrázolástól? Az intelligens ember évezredeken keresztül miért ette ugyanazt, úgy hogy nem volt ennyire elterjedt a sokféle krónikus betegség? Mindegy végül is, nem is erről akarok írni. Inkább a paleolit diéta fordítottjáról, mikor hízásra késztetjük a testet. Hasonlóan meggyőző nevet találtam ki neki: Mikulás diéta!
Az alapgondolat az, hogy a Mikulás évszázadok óta él, és egészséges. Vidám, boldog, fürge, mozgékony, pedig rendesen van súlyfölöslege. Még a rénszarvasai is örökéletűek, és elképesztő teljesítményre képesek. Honnan szerzi a Mikulás, ezt a rendkívüli energiát? Miért nem öregszik, és nem fárad el soha? Mit eszik a Mikulás, amitől túlsúlyosan is egészséges? Ha követjük a táplálkozását, akkor mi is kedvesen telt, mosolygós, boldog pufókká változhatunk, és még az életünket is hatékonyabban élhetjük.
Mit eszik a Mikulás? „A Mikulás a sütiket szereti a legjobban, de bármilyen olyan ételt készítesz ki neki, amit Te szeretsz, annak nagyon fog örülni.” Vagyis a legfontosabb táplálék a süti. Sütit kell enni, de nagyon sokat. Amúgy, amit gyermekek önként, és szívesen megesznek, azt szintén fogyaszthatjuk. Például csipszet, kólát, gumicukrot, dínó fasírtot, hamburgert (kizárólag akkor, ha nem rénszarvasburger, mert az tiltott élelmiszer), sült krumplit. A Mikulás rénszarvasai rénzuzmót, és répát esznek. Ezeket is fogyaszthatjuk, persze csak mértékkel, mert ez mégiscsak állateledel. A Finn családok a Mikulás kedvenc ételeit eszik az érkezése előtti hónapban. Ezek az ünnepi ételek szintén fogyaszthatóak, amelyek hagyományosan a sonka, rakott krumpli, lazac és a rizskása. Aztán ott vannak az egészséges ételek is, dió, piros alma, mogyoró, ezek elegendő antioxidánst tartalmaznak és javítják a vérképet is. Néhány helyen a Mikulásnak tejet is szoktak adni, de azért ezzel óvatosan kell bánni, mert nem minden tej, ami fehér. Ha tényleg tejet iszunk, és még nem vagyunk rá allergiásak, akkor jöhet, amúgy csak okosan a tejjel. Persze a rénszarvastej az más, azt korlátlan mennyiségben ihatunk, de ahhoz meg nehéz hozzájutni. Rudolf a rénszarvas kedvence egyébként a Túró Rudi. Ebből is kedvünkre, és korlátlan mennyiségben fogyaszthatunk.
Összegezve: süti, csoki, husi, mogyi, gumicuki, tejci, hambi, rudi, és effélék.
Ilyen egyszerű az egész. A Mikulás évszázadok óta ezt eszi, és lásd, energikus, jó kedélyű, és mindenki szereti. A Mikulás diéta eredeti, ősi, és még soha senkinek sem okozott csalódást. Az egészséges élet titka: együk azt, amit a Mikulás!

Még csak nagyon gyengén világított be, a hajnali napfény erőtlen sugara. A padláson amúgy is sötétebb volt, még nyáron a legnagyobb napsütésben is. Apa magában üldögélt a hatalmas faládák előtt. Ezekben tartották azokat a holmikat, amiket már nemigen használtak. Szinte semmit sem dobtak ki, csak ami már teljesen elhasználódott, vagy tönkre ment.
Apa szeretett ide feljönni néha. Főleg, amikor egyedül volt. Szerette felidézni a szép emlékeket, amik olyan mélyen a szívében éltek. A gyermekek ládáit rendezgette, és közben mindenről eszébe jutott valami kedves történet. Most a „Kamilla” feliratúhoz ért, és egy pillanatra megállt, mielőtt kinyitotta volna. Nagyon hiányoztak. Csak egy pár napja, hogy anya elment a gyerekekkel a mamáékhoz, de Apa sehogy sem találta a helyét. A nagy erdőszéli ház kihalt volt nélkülük.
Kinyitotta a nyikorgós faládát, és a halvány fényben kitapogatta a benne pihenő tárgyakat. Ki sem kellett venni egyiket sem, hiszen pontosan tudta mi, mikor és miért került a ládába. Aztán egyszer, egy könyvecske akadt a kezébe. Fura volt, aprócska lakat csillogott az oldalán, puha bársonyos kötése ismerős illatot árasztott. „Hát ez vajon mikor került ide?” - nézegette Apa tanácstalanul. Kamilla naplója volt. Emlékezett, hogy egyszer régen, még mikor Kamilla kistestvére született, akkor kapta a kislány, hogy ebbe rajzoljon, később pedig írjon, ha épp nincs kivel megosztani a gondolatait. Látszott milyen sokat használta a kislány. Mégis, apa egyetlen aprócska emléket sem tudott felidézni a naplóval kapcsolatban. Azóta nem is látta, csak amikor odaadta Kamillának. Zsebre dugta a könyvecskét, és lement a csendes, szinte néma ház konyhájába. Már hűvös ősz volt, ezért estére be kellett gyújtani a kandallóban. Gyenge, fáradt melege még érződött hajnalban is. Apa leült mellé és kávét kortyolgatott. Innen messzire el lehetett látni az ablakon át. Egészen a patak hídjáig, ahol a nagy, faragott kapu jelezte, hogy meddig tart szeretett otthonuk. Ma reggelre ígérték, hogy hazajönnek, de apa nem tudta kivárni a reggelt, pirkadattól figyelte a kaput. . .
 Amikor megérkeztek a nap magasan járt már az égen. Persze csak annyira, amennyire ez ősszel megszokott. Apa boldogan szaladt ki eléjük, mindenkit megszorongatott, és Kamillát a hatalmas hátizsákjával együtt felemelte, és megpördült vele, ahogy mindig szokta. Ahogy pörögtek, a bársonyos napló kirepült apa zsebéből, és a fűre huppant. Csend lett hirtelen.
- Apa, hogyhogy nálad van a naplóm? – törte meg a kínos csöndet Kamilla csilingelő hangja.
- Csak a ládában találtam, és . . .
- Odarejtettem, mert nem akartam, hogy valaki elolvassa! – mondta Kamilla durcásan, cseppet sem kedvesen.
Azzal felkapta a kis könyvet, és beszaladt a házba. Apa segített bepakolni, de hiába vigasztalta anya is, Kamilla bátyja is, hiába telt meg a ház újra, Apa kellemetlenül érezte magát. Mintha valami turpisságon kapták volna rajta.
- Lemegyek a tóhoz – mondta ebéd után Apa, és már indult is a terasz felé, amikor egy finom, puha kéz fogta meg a karját.
- Veled megyek én is, jó? – kérdezte Kamilla.
- De nem fogsz bántani, igaz? – kérdezett vissza, már kicsit viccesen Apa.
- Te tanítottál arra, hogy mindig, mindent. . .
- Meg kell beszélni. – fejezte be a mondatot Apa. – Hát jó, már úgyis nagyon hiányzott, hogy beszélgessünk.
Apa átölelte Kamillát, aki így a vállára tudta hajtani a fejét. Elindultak, együtt. Apa a szeme sarkából, Anya mosolygós pillantását még éppen el tudta kapni. Nyugalom áradt a szívébe.
- Apa, azért rejtettem el a naplót, mert már nem akartam, hogy olvass belőle. – kezdte a beszélgetést Kamilla.
- De hiszen soha sem olvastam a naplódat! Nem is emlékeztem már rá. Sőt, a lakatot ki sem tudom nyitni.
- Apa! Kell, hogy legyen kulcsod! Az nem lehet, hogy nem olvastad, akkor honnan tudtál mindig, minden érzésemről, minden vágyamról?
- Kicsim, ehhez nem kell a naplód. A szívedben olvasok. Soha, egyetlen pillanatra sem jutott volna eszembe, hogy elolvassam, megnézzem a rejtett érzéseidet, gondolataidat. Ma megint a padláson voltam, mert már úgy hiányoztatok, hogy kicsit jól esett felidézni a múltat. Néhány szép emléket. Akkor találtam ezt a kedves kis könyvet. Olyan illata van, mint neked, és ezért hoztam magammal.
- Most picit szégyellem magam. . . – szontyolodott el Kamilla. – De én tényleg azt hittem, hogy olvasol belőle. Eleinte még élveztem is. Olyan volt, mint egy üzenő füzet. Leírtam, hogy mit szeretnék, és nem sokkal később megkaptam. Vagy amikor lerajzoltam a tengert, képzeletben, akkor utána nem sokkal elmentünk, és. . .most egy kicsit nem akartam, hogy olvass belőle, mert. . .
- Eddig még ismeretlen érzésekről írsz benne?
- Igen, Apa. – felelte csendesen Kamilla.
- Tudod, aranyos ez a napló. Kedves, hogy azt hitted elolvasom, mégis bíztál bennem. Nagyon jól ismerlek, és soha sem fogok ilyen cselekhez folyamodni, hogy többet tudjak rólad. Nem baj, ha ezt hitted, biztos furcsa volt, hogy mindig mindenről tudok. Közben, már majdnem felnőttél. Nagylány lettél. Az érzéseid is változnak folyamatosan, de ettől nem kell megijedned. Szeretnél erről beszélgetni?
- Most nem apa, anyával sokat beszélgettünk erről, de tudod mit? – Kamilla előhúzta a nyakláncát, és az aranylóan csillogó kulcsforma medállal kinyitotta a napló pirinyó lakatját.
- Neked adom. Talán mégis találsz benne olyat, ami még neked is új lesz. Talán sikerül meglepni kicsit. Azt lehet, hogy tudod, mennyire szeretlek, de nem biztos, hogy azt is tudod, miért. Sokat írtam erről régen is, és mostanában is.
Apa átvette a bársonyos könyvecskét. Lassan az arcához emelte. Jó mélyen beleszippantott, majd kissé könnyezve a zsebébe csúsztatta. – Köszönöm Kamilla!
- Mit gondolsz, elbírlak még nyakiban?! – kérdezte apa, azzal a régi bohókás csillogással a szemében.
- Próbáljuk ki! – csillant fel a szeme Kamillának a huncutság hallatán. – Csak a naplómra vigyázz, nehogy elhagyd útközben!
- Mint a szemem fényére, úgy vigyázok rá! Ja és persze rád is!
- Akkor gyí! – vezényelt Kamilla.
Apa a nyakába kapta Kamillát és szaporán, szinte futva indult vele a házuk felé. Persze csak a kisrétig jutottak, ott lerogytak a fűre, és a környék újra Kamilla kacagásától visszhangzott.

A cikk alapját a brit tudósok által publikált tudományos bejelentések képezik.Ezek szerint a Föld tengely körüli forgása felgyorsult. Már nem csak precíziós műholdas mérésekkel mérhető a változás, hanem az emberi érzékelő képességgel is bizonyítható.A változás oka legfőképp, a tektonikus jelenségek, soha nem látott mértékű jelenléte a bolygón. A rengések következtében a földkéreg egyre közelebb kerül a Föld középpontjához. A Föld egy nagyon pontosan kiegyensúlyozott forgó test. Ha a tömege a középpont felé közeledik, pontosan az történik, ami egy jégtáncossal, amikor pörög, és behúzza a karjait szorosan magához. Ilyenkor a pörgési sebessége megváltozik, szemmel láthatóan felgyorsul. A kritikus változást a Japán közelében történt rengés okozta a közelmúltban, amikor az egyik földkéreg letört, és több millió tonnányi kőzet zuhant száz métert a mag felé. Ettől a pillanattól kezdve már nem lehet eltitkolni tovább a Föld forgási sebességének drasztikus változását. Az elmúlt húsz-harminc évben már érzékelte az amerikai kormány földtani intézete a folyamatos gyorsulást, de politikai okokból ezt titokban tartották. Ugyanis felismerték, hogy a hatalmas mennyiségű olajkitermelés okozza ezt a folyamatot. Mivel tartottak az emberek tiltakozásától, és attól, hogy meg kell állítaniuk az olajkitermelést, inkább egy cselhez folyamodtak. A NASA már rég kifejlesztett egy katonai időmérő eszközt, amivel megoldható volt, hogy minden katonai egységnél mindig azonos időt mutassanak a katonák órái. Így könnyebb volt az egységeket pontosan irányítani. A rádióvezérlésű és atomórákat folyamatosan kezdték piacra dobni. Ma már minden mobiltelefon központi vezérlésű, minden számítógép egy-egy szervertől kapja a pontos időt. A kormányzatok is központi vezérlésű órákat használnak, például a közszolgálati televízió és rádióadásokban. Amikor a végtelenül pontos, svájci karórákon kezdték észrevenni az emberek, hogy késnek, egyre több panasz érkezett a gyártókhoz. Ezért kezdtek foglalkozni a jelenséggel a brit tudósok. Kiderítették, hogy a világon mindenhol manipulálják az időt. Nem a svájci karórák késtek, hanem a befolyásolható időmérőket központilag irányították, ugyanis nem akarták, hogy kiderüljön, már nem 24 óra egy nap. Előbb utóbb mindenki észrevette volna, mert a napszakok eltolódtak volna. Viszont svájci órák nélkül is lebuktak volna az „idő urai”, mert nem számoltak az emberek biológiai órájával. Pontosan tudjuk, érzékeljük, hogy mennyi időnk van egy-egy napon. Az emberek többsége arra panaszkodik, hogy nem elég egy nap a teendőire. Ami nem meglepő, ha már nem csak néhány perc, hanem órák hiányoznak az életünkből. Igen a hétköznapokban érzékelhetjük mindannyian, hogy soha semmire nem elég az időnk. A napok, hetek, hónapok, csak úgy elröppennek észrevétlenül. Persze a biológiai óránk nem csal, és nem is manipulálható. Érzékeljük, hogy valami változott. Aztán az is feltűnő, hogy a hónapok eltolódtak. Ez sem különös, hiszen a Föld pályasebessége nem változott, csak a tengely körüli. Ezért egy év már nem 365 nap, hanem több. Az az évenkénti néhány nap csuszás, folyamatosan összeadódik, úgy, hogy közben a naptárunkon nem változtattunk. Tehát novemberig kora ősz van, és még áprilisban is hideg napok vannak. A nyár csak júliusban kezdődik, de szeptemberben még tart. Az évezred legnagyobb tömegmanipulálásának hívta az említett tudományos folyóirat, és megjegyezte: „talán elgondolkodhatnánk már végre, hogy milyen mértékben akarunk még beleavatkozni az otthonunk életfenntartó rendszereibe.” 
Utaltak arra is, hogy az ilyen mértékű változás, már az éghajlatot, és az időjárást is befolyásolja. Ennek eredményét szintén láthatjuk, de persze ezt is inkább a globális felmelegedésre fogják, hogy ne kelljen elszámolni az emberi tevékenységek ilyen romboló következményeivel, és nyilván a súlyos dollár milliárdokat jelentő olajüzlet is veszélybe kerülne. 
Ami az egészben a legdöbbenetesebb, hogy ez a cikk, az igazi manipuláció. Semmi valós hírt nem tartalmaz, összemossa a Földkörüli jelenségeket, az emberi érzésekkel, szándékos csúsztatásokkal van tele úgy, hogy teljes tudománytalanságát csak az vegye észre, aki figyelmesen olvassa. Szóval kipróbáltam magam áltudományos cikk írásában is. A „Brit tudósok rájöttek” kezdetű kamu cikkek mintájára gondoltam én is írok egy kamu cikket. Ha túl jó lett és valaki elhitte, tőle most kérek bocsánatot, a félrevezetés nem volt célom, inkább azt akartam modellezni milyen könnyű tudományosnak tűnő badarságokat irkálni.

Volt egyszer egy dal, ami valahol fent az égben született. A szerzője jól ismerte az embereket, az emberi természetet. A dal - vagyis inkább ének – nagyon különlegesre sikerült. Olyan egyszerű lett, de mégis olyan szép! Megnyugtatta azt, aki hallgatta, sőt arra késztette a hallgatóját, hogy minél előbb megtanulja és énekelje mindig minden helyzetben.
Ez az ének simogatta az emberek szívét, szeretetet adott át, korlátlan mértékben.
Egyszer csak megjelent a földön, és olyan gyorsan terjedt el, hogy szinte egyik napról a másikra milliókra lett hatással.
Persze a legjobb jót sem szereti mindenki, ezért voltak ellenségei a dalnak. Emberek, akik nem szerettek, és nem kedvelték az egyszerű tiszta érzéseket. Megpróbáltak zajt csapni, kiabálni, vagy valami más érzéketlen zenével elnyomni a szépet, a csendben újra és újra megszólaló dallamot.
Ez a dal Róla szólt és arról, hogy mennyire és miért szereti az embereket. Ezért nem volt szabad elhallgatnia, szólnia kellett minden nap, minden éjjel.
A világban már nagyon nagy volt a zaj, ezért csak az hallotta meg, aki figyelt rá. Az ő szívét elérte ez a különös dallam. Lágyan, halkan de elhallgattathatatlanul terjedt a dal szívről-szívre.
Barátságok, erős érzelmi kapcsolatok alakultak ki lépten-nyomon, amerre szólt az ének.
A világ egyre dühösebben harcolt azok ellen, akik énekelték ezt az éneket. Már gyűlöletet érzet mindenki, aki nem engedte be a szívébe e dalt.
Így történt, hogy a végén már csak azok az emberek voltak boldogok, akiknek a szíve énekelt.
Boldogok és legyőzhetetlenek! Mert a szeretet soha nem vall kudarcot!
A földön nemsokára csak boldog emberek fognak élni, olyanok, akik ismerik a dalt. Viszont most még bárki megtanulhatja, és bárki boldog lehet.

A dallam a szívben van, csak a szöveget kell megtanulni. . .

https://www.youtube.com/watch?v=UXz_JC4WM_4

Nem leszek csillagokkal szikrázó,
Eget nyaldosó, lángoló tűz hamva!
Sem egy, barlangüregben kiáltó,
Idegen vándor, tünékeny visszhangja.

Nem leszek tenger hullámárja,
Mi csendben szelídül, partot érve.
Napfény sem, szikrázó sugárral,
Vöröslő gömbként, eltűnve az éjbe.

Leszek inkább, vízesés örök csobogása,
Lélegző erdő, sűrű, párás illatárja.
Leszek víztükörnek magányos mosolya,
Reménylő szívének, rejtélyes lakója.

- . . . de, ha nem bontod le a falakat, akkor . . . – kezdte újra a gondolatot Emil, viszont megint nem tudta befejezni.
- Értsd már meg, hogy nem Tudom! NEM AKAROM! – emelte fel a hangját Eszter.
- Nem akarom, vagy nem tudom, vagy talán félek attól, ami odakint van. . .
Eszter hangja folyamatosan szelídült meg, mondatról mondatra. Ahogy próbálta tőmondatokban megmagyarázni, értelmezni félelmeit, tehetetlensége szégyenkezésre késztette, és egyre csendesebben beszélt. Falak, mindenütt csak falak vették körül. De megszokta már őket. Hűvös, nyirkos, sötét börtönében, azért biztonságérzete is volt, ami vonzóvá tette számára ezt a helyet. Nem hitt Emilnek, hogy majd jobb lesz, és szép, meg vidám, hogy igazán boldog csak akkor lehet. . . Most vallotta be először, hogy igazából fél. Önmaga is meglepődött, hiszen saját magának sem merte beismerni eddig. Emil olyan hatással volt rá, hogy mindig ki kellett mondania azt, amit gondolt. Ezt nem tudta önmagáról, nem ismerte be, nem gondolt rá, de most úgy érezte, ez a teljes igazság. Félt kimenni. Hatalmas kőfalak védték, elrejtve minden elől, mindenki elől. Kemény, vaskos kőfalak, azt hiszem. . .
- Tudod milyen nélkülük? – próbálkozott Emil újra.
- Akkor bejönnek, elvisznek, kihasználnak, megfosztanak mindenemtől! – hangzott a racionális válasz.
- Kik Eszter? Kik teszik ezt?
- Hát Ők, azok, valaki, aki meglátja, hogy védtelen vagyok. – saját maga sem tudta, hogy kikre gondol. Most olyan ostobán hangzottak a szavak, pedig némán kimondva még hihetőek voltak. Most valahogy elment az ereje minden szónak. Valahol élt benne a természetes vágy, szabadon élni, napfényt látni, meleget érezni, illatokat, szelet beszippantani.
Lehajtotta fejét, és úgy kérdezte szinte vágyva a válaszra. – Miért milyen?
- Leírom valahogy. – felelt Emil. – Van egy rét, ahol magas a fű. Süt a nap, szél szárítja a ruhákat, összekócolja a hosszú hajakat. Van egy kislány, aki a biciklijén ülve, rád mosolyog. Szeret legurulni a dombon, mert olyankor szabadnak érzi magát. Van egy falu, itt nem messze tőled, ahol sokan élnek békében egymással. Együtt dolgoznak, egymást segítik, együtt szórakoznak, vannak barátaik, állataik, és szeretik egymást. . .
- Ő is szereti őket? – hirtelen felemelte a fejét Eszter. – A kislány a biciklivel. Nem fél tőlük? Nem zavarja, hogy kócos lesz a haja, ha fújja a szél? Nem bántják az állatok, például a kutyák? A réten piszkos lehet, ez sem zavarja?
Emil csodálkozva hallgatta a kérdésáradatot. Végre sikerült valahogy a figyelmét a kinti világra fordítani. Végre valami nagyon kicsi előbújt belőle. Mintha felkapaszkodott volna a várfalon, és lábujjhegyen állva kikukucskált volna egy pillanatra. „Csak most ne rontsam el!” Gondolta Emil, miközben a szíve egyre gyorsabban kezdett dobogni.
- Szeretik. Mert kedves velük. Sokat ad magából, megvigasztalja azt, aki szomorú, vagy segít azoknak, akiknek nehéz valamit megcsinálni. Okos és ügyes kislány, és persze nagyon közvetlen.
- Hát ez az! – huppant le a földre Eszter a lábujjhegyen állásból. – Aztán majd a végén neki nem lesz semmije. Egyszer elront valamit, vagy keveset tud csak adni, és kész. Majd jól elesik biciklizés közben, és senki sem fog sietni, hogy segítsen. Amikor majd sír, jól kinevetik. Na, látod ez az! Nem éri meg, mert csak mész és csinálod, és közben piszkos lesz a ruhád, meg izzadt a homlokod. Végül meg senki nem figyel rád, ha bajba kerülsz.
- Tudod Eszter, van egy apukája is ennek a kislánynak. Amikor szomorú letörli a könnyeit. Amikor elesett, a karjaiban vitte hazáig. Ha beteg, akkor egész éjjel mellette van, hogy ne féljen egyedül, és ápolja. A biciklit is Tőle kapta. Annyira szereti, hogy bármit megtenne érte, csak nevetni lássa. Amikor a kislány boldog, az apukája is. Ő vigyáz rá, és mindent együtt csinálnak. Neki kócosan is gyönyörű szép, mert igazából belülről szép. .  .
- Nem tud eljönni hozzám? Talán megismerhetném jobban. Hozhatja a biciklijét is! Itt is lehet biciklizni.
Egy picit beengedném . . . talán.
- Eszter! Tényleg ezt akarod? Mert tudod, ha találkoztok. . . Mi lesz, ha megszereted? Akkor vele kell menned. Nem lehetsz mindig itt, és nem várhatod, hogy ő jöjjön el minden alkalommal. Mit szólna az apukája, ha valami titokzatos idegennel barátkozna . . . És mi lesz, ha megszeret, és azt akarja majd, hogy legyél a barátja?
- Azt gondolod, hogy szeretni tudna engem is? De én bent . . . szóval engem senki sem ismer. Talán nem tetszik neki az udvar, a dohos falak. . . Értem már. Ezért akartad, hogy lebontsam őket. Már beszéltél rólam neki. . .
Vagy, csak játszol velem? Nem is létezik, csak ki akarsz csalogatni innen, hogy aztán mindent el. . .
- Nem! – vágott közbe Emil. – Nem kedves Eszter. Tudnod kell, hogy ezt a kislányt jól ismered. Megbízhatsz benne. Talán még emlékszel is rá. Emlékszel, amikor a biciklin ült, és szabadnak érezte magát. Egészen biztos, hogy szeretni fog. Sőt, én már el is hívtam ma, mert akarom, hogy találkozzatok végre.
- Megőrültél Emil?! Hiszen nem is tudom, kiről van szó! Ezzel mindent elrontasz! Idehívsz egy idegent a váramba!
Emil közelebb ment hozzá, és a fülébe súgott valamit. Eszter arca megváltozott, nyugodt lett, és talán egy picit vidámabb is. Lassan el kezdett megtelni a szeme könnyel. Kicsordult egy csepp, és végig folyt az arcán. Egy fűcsomó egyetlen szálán gördült végig, le a földre, és eltűnt örökre. „Az első tégla.” Gondolta Emil. Milyen kevés kellett hozzá. Csak „meghívni” a kislányt, aki nem volt más, mint Eszter, gyermekkorában.