Egész életében, mindig sokat dolgozott. Csendben tette a dolgát, sőt amennyire csak lehetett többet tett, többet vállalt, mint mások. Még csak piciny rügy volt, amikor már türelmetlenül várta a felkelő nap fényét, hogy újra dolgozhasson. Neki minden munka játék volt, és örömmel végzett mindent. Amikor nyáron hatalmas levéllé nőt, már nagyon sokat tudott tenni azért, amiért megszületett. Élvezettel szűrte a levegőt, szívta magába a fának szánt életerőt, energiát és adta ki magából a többi élőlény létéhez szükséges drága kincset. Pillanatról pillanatra élte át e fontos munka örömét. Gyönyörű, sötétzöld színével kitűnt a fa ágai, levelei közül. Folyton másokért élt, és ez tette teljessé az életét. A hosszú nyári napok sok örömet jelentettek neki, és ereje teljében kihasznált minden lehetőséget, amit egy nap adhatott. . .

 Aztán egyre fáradtabban ébredt reggelenként. A munka napról-napra kevesebb lett, mégis úgy érezte fájdalmas erőfeszítés egy-egy nap. A fáradtsága belülről fakadt, és a hideg levegő még inkább megnehezítette feladatai végzését. Hamarosan már csak rendkívüli erőfeszítések árán tudott tenni valamit. Fájt mindennap, minden ébredés, minden pillanat. Lassan, nagyon lassan változott meg minden körülötte, de már tudta, hogy megállíthatatlan a hanyatlása. Felbomlottak, eltűntek a munkájához szükséges tulajdonságai, képességei, lassan elfogyott minden ereje. Minden elromlott, és kibírhatatlanul fájt.
Megállt. Nem ment tovább. Ő volt az utolsó, a többiek már régen feladták a harcot. Ebben a pillanatban érezte meg, hogy a fa elzárt, megszüntetett egy éltető kapcsolatot. Haldokolni kezdett. Most, hogy már nem volt mit tenni, felnézett, elgondolkodott az életén. Körülötte színes, csendes, elhagyott levelek siratták múltjukat. Rettegve figyeltek elszáradt, sorvadt társaikra. Ijedten meredtek a mélybe, ahonnan még soha senki sem tért vissza. Görcsösen kapaszkodtak jelenlegi életükbe, és bár hangjuk nem volt, segítségért kiáltottak.
Tétován nézte őket, nem tudta szóljon-e, vagy ő maga is merüljön el az önsajnálatban? Végül megsajnálva társait megszólalt. A hangos kiáltások hangjától csak sokára hallották meg szavait, amiket csendesen intézett társaihoz. Mire elcsendesedett mindenki, már az életéről mesélt.
-  Már rügyező ifjú koromban is szerettem az életet. Kihasználtam a lehetőségeket, amiket adott. Dolgoztam, megtettem mindent, amit rám bíztak. Öröm volt a munka, mert tudtam, hogy fontos, hasznos dolgot csinálok. Érezhettem, hogy élek és tartozom valahova. Soha sehova sem vágytam, csak itt éreztem jól magam. Az én életemben is picit növekedett ez a fa, én is tehettem érte egy picit. Sok más élőlény azért maradt életben, mert értük éltem. Ragaszkodtam az élethez, viharokban, záporok, jégesők, vagy épp perzselő nappalok idején. Mert tudtam, hogy ez a feladatom. Most eljött az utolsó nap is. Most elmegyek oda, ahonnan még senki sem jött vissza, de én nem félek.
- Nem félsz? – kérdezték döbbenten a többiek.
- Miért félnék? Életem minden pillanatában azért küzdöttem, hogy örömet okozzak másoknak, és hogy ettől én is boldogan éljek. Most, bár már nem vagyok a régi, de boldog vagyok így is. Ott lent, már nem fogok emlékezni semmire, de hiszem, hogy valakinek öröm leszek ott is. Nézzétek meg a színeiteket! Hát nem csodás! Soha egy rövid pillanatra sem voltunk ilyen lenyűgözően szépek. Ahogy a nap ránk ragyog mosolyt csalhatunk mások arcára.
- Biztos vagy benne, hogy valakinek még szüksége lesz ránk?
- Biztos! Különben miért éltünk volna? Mi értelme, célja lenne, ennek a csodás szépségnek, ha senki sem veszi észre? Értelmetlen dolgok nincsenek, hiszen mi is milyen gondosan lettünk megalkotva. Milyen nagy szükség volt ránk eddig is! Ha elfelednek, és többé nem számítunk, az igazságtalan, az . . . lehetetlen. – mondta ezt már alig hallhatóan.
- Nem fog fájni? – kérdezte egy apró hang mögötte.
- Csak csendben elalszol, és nyugodt szívvel, békésen lesz vége. Bízz benne, hogy lesz valaki, akinek így fogsz örömet okozni.
- Most jobb, hogy meghallgattalak! Már nem félek. Szép volt ez a nyár! Ettől lettünk mi is gyönyörűek. Igazad van.
- Gyertek utánam, és ne féljetek! – ezt mondta utoljára.
Aztán a lágy őszi szellőbe kapaszkodva, elszakadva az ágtól, elrepült a mélybe, egy vidám pillangó látványát keltette. A többiek úgy látták, mintha integetett volna nekik. Aztán csend lett. Csak a szellő susogott közöttük, szelíden hívogatva őket is. Ágak ropogtak valahol a távolban. Elmosódott hangok hallatszottak a fák között, az erdő mélyéről. . .

A kislánynak mindkét keze tele volt már. Alig tudta cipelni drága kincseit, féltett, gondosan gyűjtött szerzeményeit. Leveleit rendezgetve nem figyelt maga elé, és csak azt vette észre, amikor nekisodródott édesapának.
- Apa, miért álltál meg itt? – kérdezte csodálkozva.
- Nézd, itt milyen csodás levelek vannak a fa alatt! – mutatott körbe a kislány apukája.
- Ez gyönyörű! – kiáltott a kislány. – Anya gyere gyorsan, nézd apa milyen csodaszépeket talált!
Gyorsan anya kezébe nyomta a sok színes levelet és azonnal elkezdte válogatni a földön levőket. Egyszer csak megállt, mintha a földbe gyökerezett volna a lába.
-  Édesapa, ezt nézd meg! Ilyen gyönyörűséget még soha, de soha nem láttam. Ez a levél olyan, mintha élne még, mintha mosolyogna rám!
Felemelt egy különösen szép, hatalmas levelet. A világon létező összes színben pompázott. Piros, lila, kék, sárga, bordó, szinte felsorolhatatlan és még egy pici zöld is volt benne. Fényesen csillogott az erdőbe beszivárgó délutáni napfényben. A kislány óvatosan kisimogatta, és a kabátkája gombjaival kezdett bajlódni, amikor apuka odaért.
- Ez tényleg gyönyörű, de mit szeretnél csinálni a kabátoddal?
- Apa segíts picit, nem akarnak engedelmeskedni ezek a gombok! Kigombolom a kabátom, mert ezt a csodás levélkét ide teszem belülre. Itt biztos nem fog félni, és jól érzi majd magát. Olyan szép, hogy megérdemli, rá sokkal jobban vigyázzak, mint a többire.
 Apa segített, és a kislány elrejtette az általa biztonságosnak vélt helyre, a levélkét. Egy pillanatra egy hatalmas, jóleső, néma sóhajtás „hallatszott”. A kislány begombolta a kabátkáját és boldogan ugrott egyet örömében. A következő pillanatban gyenge fuvallat járta körbe a fát, és hirtelen a fa összes levele elkezdett szállingózni.
- Apa, anya! Gyorsan, ezt nézzétek!- kiáltotta széttárt karokkal, körbe-körbe forogva. - Az össze levél idehullik hozzám! Nézzétek, milyen vidáman táncolnak a levegőben. Biztos velem akarnak jönni mindannyian!
 Sokáig szedegették még a sok szép levelet, míg már anya és apa keze is teljesen megtelt velük. De minél többet szedtek, annál boldogabban folytatták a gyűjtögetést. Szinte nem lehetett abbahagyni, mintha a levelek kérték volna, hogy vigyék haza őket. Kicsit már sötétedett is, mire elindultak, megtöltve kezeiket, ruhájukat, amit csak tudtak, a sok szép „virággal”, amivé ezek a szorgalmas munkások változtak. . .