„A búcsú sohasem jó, de jól tudom, a barátok nem örökre búcsúznak, csak elköszönnek arra a rövid időre, míg újból találkoznak. És az idő szédületes sebességgel rohan, úgy, hogy észre sem vesszük, mennyi telik el belőle, mikor legközelebb találkozunk, egy pillanat vagy ezer év. A búcsú ettől megnyugtatóan szép lesz.”

J. J. Stalter

  A kis otthon hangulatos, szerény hajlékká vált jelenlététől. Csendes, visszafogott magányban, fájdalmak, meg nem értés, félelmek közt élt. Az utca, az emberek, a világ mind csak veszélyt, és csalódást jelentett neki. Nem hitt senkinek és semmiben igazán. Magát zárta saját lelke börtönébe, saját magát tartotta rabláncon, sanyargatva. Ha undok is volt, csak azért, hogy elhagyják, hogy ne kelljen később az érzelmi kötödés fájdalmaival szembenézni. Elfordult, menekült mindig, minden helyzetből.

 De ott voltak neki „ők”. Ők, akik szerették, akik barátok akartak lenni, nem adták fel, és ahogy tudtak segíteni vágytak. Kicsit kibillent, kicsit felnézett, kicsit kijött a napra. Mikor beszéltek feloldódott, szeretetet adott, megnyugodott. Nekik fontos lett, vágytak a társaságára, megszerették őt. Látták igazi énjét, belső kincseit. A kellemes teázások, a vidám nyári élmények, az összejövetelek, meghitt és örömteli pillanatok voltak. Mint a Róka a Kishercegnek, megszelídültek egymásnak. . .

 A döntés után újra megváltozott. Félt elmenni, de maradni is rettegett. Már nem akart semmit sem. Kötődni sem, de felismerni újból a magány nyomasztó világát, ez szintén taszította.  Elhitte a hazugságot, hogy őt nem lehet, és ő nem tud jól szeretni. Búcsú nélkül, lopva, az éj leple alatt ment el. Fájdalmakat, csalódást, tanácstalan, döbbent szíveket hagyott maga mögött. Nyitott ajtókat, le nem rendezett, meg nem beszélt érzéseket, lerombolt, felgyújtott, megsemmisült épületét a hitnek, és a bizalomnak. Fogalma sincs mennyi fájdalmat, mennyi kérdést hagyott hátra, csupán mert félt érezni, félt sírni, félt kimutatni, hogy szeretni tud.

 Búcsú nélkül, gyáván elmenni, azt jelenti félsz a felelősségtől, hogy valakit megszelídítettél. Ha mindig nyitva hagyod az ajtókat magad mögött, ha nem csinálsz végig semmit, nem fejezed be tisztességesen, akkor az idő múlásával már fogalmad sem lesz hová mész, honnan jöttél, kihez, vagy mihez tartozol, melyik ajtón jöttél, és melyiken kell bemenned. Zűrzavar, összevisszaság, szél fújta, ide-oda hánykolódó, tétova rendezetlenség jellemzi az ilyen lelkeket. „A szeretetben nincs félelem” írja a Szent Írás. Igen a félelem akadályozólag hat a szeretetre. Gátolja, blokkolja, megemészti, felégeti. Aki fél nem lett tökéletes a szeretetben. Félni nem az érzéseinktől kell. Nem szabad rejtegetni, eltakarni, hogy képesek vagyunk sírni valakiért. A KAPCSOLAT ÁPOLÁS, ahogy ezt egyszer valaki leírta, olyan fontos, hogy mindenkinek meg kell tanulnia. Valóban, úgy ápolni kapcsolatot, hogy aztán ne lehajtott fejjel, elódalogva legyen szükséges távozni, hanem emelt fővel a biztos találkozás, vágyakkal teli reményével, hát az nem könnyű. Erőfeszítéssel, lemondással, és sok önzetlen tettel lehet elérni. De talán egyszer majd ez is sikerül.