Írásaim

 Zöld volt, sárga csíkokkal. Kövér és lomha járású. Leginkább visszataszítónak tűnt, mint kedvesnek, vagy érdekesnek. Ahogy a leveleket rágta iszonyat ronda hangokat hallatott, és a nyála is csorgott közben. Rettenetesen sokat evett, szinte mindig csak az evésen járt az esze. Illetve néha máson is. . .

Mikor lement a nap, felnézett a csillagos égre. Ilyenkor felébredt benne valami elmondhatatlan vágy, egy másik életről. Olyan álmai voltak, amiről nem mert beszélni. Mikor a vágyai behálózták csendben könnyezett. Szabadon szállt az égen, boldogan szárnyalt tündöklő életében. Szép volt és mindenki csodálta. Nem csak egy kövér csámcsogó nyálas hernyót láttak benne, hanem azt, aki legbelül létezett, teljes valójában. Bár az álom valótlan volt, mégsem mondott le róla soha.

Néhány nap elteltével, oly nagyon égett benne az álmai iránti vágy, hogy kezdte megosztani a barátaival. Elmondta a hangyának, a katicának, néhány hernyó társának, és még egy rigónak is, aki épp reggelinek nézte ki őt. A barátai kinevették, vagy korholták az álmai miatt, azt mondták bolondság, amire vágyik. A rigó – akinek azért mondta el álmát, hogy az életéért könyörögjön – szabadon engedte, „bolond vagy te hernyó!”, kiáltott mérgesen, és ott hagyta a levelek közt. A hernyó társai csak a zabálással foglalkoztak. „Miért akarsz te más lenni, mint ami vagy, talán többnek tartod magad? Nézd csak meg magad a harmatcsepp tükrében, lásd már be, hogy csak egy kövér lomha hernyó vagy!” Minden szó fájt, hiszen nem több akart lenni, csak az, amit érzett belül önmagáról. Nem más akart lenni, hanem pontosan az aki. De ilyen testben, lehet egyáltalán értékes? Végül az evésbe temetkezett, és nem szólt többet az álmairól. Nappal evett, éjjel a csillagokat nézve szabadságról álmodott. Szépségről, csodákról, értékes életről. . .

Az élete alkonyodni kezdett, lassabb lett, fáradtabb, mint máskor. Szomorúan vette tudomásul, hogy végül is másoknak lett igaza. Mélyen benne éltek a mondatok, a bántó szavak, a gúny, a cinikus vigyor, és a tény, hogy még a rigónak sem kellett egy ilyen bolond.
Elfáradt várni, remélni, bizakodni. Elfáradt élni, minden napot újra elkezdeni. Elfáradt hinni a tündöklő szabad életben. Összegörnyedve, csendben egy védett árnyas helyen várta, hogy elmúljanak az álmok. Teste mozdulatlanná vált, vékony kérges részek kezdtek kialakulni rajta. Visszataszító külseje még rondább lett, elvesztette színeit, és pufók alakja is formátlan gubóvá változott.

Miközben várta a véget, gondolataiba temetkezve mélyen sajnálta magát. Hirtelen felvillant az álom! Az álom a szárnyaló tündöklő csodáról, a szabad, lenyűgöző, szép életről. Izgatott lett és reszkető szívvel döntötte el, nem adja fel! Nem számít más mit mondott! Nem lehet vége így! Élni akart hirtelen, megszabadulni ettől a szomorú börtöntől. Élénken hasítottak elméjébe a régen beégett mondatok, a gúnyos szavak. Eddig hagyta magát elhallgattatni, hagyta a szavaknak irányítani életét, elképzeléseit, álmait szertefoszlani. Hagyta, hogy mások gondolatai irányítsák, elvegyék a kedvét. „Hát nem! Nem lesz igazuk, megmutatom!” Kiáltott egy nagyot és minden erejét összeszedve elkezdett kitörni. Szánalmas küzdelemnek tűnt, levetni a báb makacs páncélját. De harcolt, feszítette a kemény héjat, és reménykedett. Aprócska repedéssel kezdődött, majd végig hasadt a páncélköpeny. Beragyogott a nap sugara. Kievickélt furcsa börtönéből, majd a lágy szellőn igyekezett megszárítani izzadt, elgyötört testét.

A szellő megerősödve, felkapta a kis jószágot, mely bukdácsolva kapkodott kapaszkodóért a levegőben. Ekkor vette észre, hogy apró tömzsi csúf lábai helyett kecses lábacskák lógtak a testén, és a következő pillanatban, szinte reflexszerűen széttárta gyönyörű szárnyait! „Hiszen repülök!” Olyan pillangóvá vált, amit még álmaiban sem látott, a napfény csillogó szépséggé változtatta csodaszép színeit. Az enyhe tavaszi szélben úszva valóban szabadnak érezte magát.
A sok repkedéstől fáradtan pihent meg egy szép, színes, puhának látszó, meleg valamin, ahol kifújni igyekezett magát.

Cssss! – súgta kishúgának a fiúcska. - Ne mozdulj! Ez egy fecskefarkú pillangó. –állapította meg egészen pontosan. Csendben csodálták, ahogy piheget a kislányka vállán. Olyan szépség, öröm sugárzott belőle, hogy mozdulni, szólni sem tudtak. A kislány szólalt meg először:
– Biztos igaz az, amit a hernyókról mondtál? Tényleg belőlük lesznek ilyen csodás pillangók? – kérdezte hitetlenkedve a kislány.
– Tudod ők belül mindig ilyen szépek voltak, csak meg kellett várniuk, hogy kívülről is azok legyenek. Most nekünk is megmutatják mily szép és értékes kincset rejtettek eddig a belsejükben. Ez meggyőzte a kislányt, és még sokáig követte szemeivel a kis jövevényt, mikor hirtelen szárnycsapásokkal tovaszállt tőlük, boldogan, már nem álmodóként, gyönyörű pillanatot hagyva maga mögött.
Mikor odaértek a szüleikhez a fiúcska érdeklődve kérdezte az apukáját.
- Apa a pillangó csodálatos átváltozásával, mit akart tanítani nekünk a Teremtőnk? Miért olyan szép, mikor kezdetben olyan csúf? Miért így változik át?
- Tudjátok pillangóvá válni, nem is olyan egyszerű! Hernyóként sem könnyű, mikor mindenki csúnyának tart, vagy visszataszítónak. Nehéz nagyon szétfeszíteni a bábot, és kikászálódni összeragadt, gyűrött szárnyakkal. Mégis a vége egy csodaszép, kedves, lenyűgöző szépség.
- Apa, ha láttad volna, milyen szép fecskés lepkét láttunk, éreztem, hogy boldog volt! – csacsogta a kislány is.
- Biztos fecskefarkú volt, igaz? A pillangók létezése sokat tanít nekünk. A szépség mindig belül van, ha belül szép valaki, akkor lesz kívülről is az. Vagyis aki jó akar lenni, szeretni akar, kedves akar lenni, annak ez előbb-utóbb sikerülni fog. Viszont sokan azt szeretnék, hogy az ilyen értékes tulajdonságokat magunkban tartsuk, ne mutassuk ki. Szeretnék befolyásolni a döntéseinket, és ha hagyjuk nekik, akkor meg is teszik. Talán nekünk is sokszor kell változnunk, de ha ez nehéz is, mindig jó hatása van. Lehetünk pillangók, de maradhatunk hernyók is. Ha visszahúzódunk, bebábozódunk, és arra gondolunk majdnem pillangók lettünk, akkor talán elszalasztjuk az igazi élet boldog, szabad szárnyalását. Az olyan lenne, mintha azt mondanánk majdnem boldogok lettünk, majdnem éltünk. Minden nehézség megerősít, megszépít, ha kitartóan megküzdünk vele. Szóval mi, magunktól nem változunk, mi dönthetünk, mivé akarunk válni. Lehetünk hernyók, vagy pillangók, vagy ami a legrosszabb akár bábok is. Rajtunk múlik kiengedjük-e a bennünk lakó szépséget.
Sokáig még csend volt, a gyerekek nehezen értették ezeket a szavakat. A kisfiú csak hallgatott, jelezve, hogy ezen nagyon elgondolkodott. Végül a kislány megszólalt.
- Apa én ezt nem értem még teljesen, de az biztos, hogy én pillangó szeretnék lenni. – mondta vidáman és közben kezeit széttárva forgott körbe-körbe.
- Azt hiszem én is – felelt a bátyja is csendesen. - Ehhez még sokat kell változnom, és azt hiszem értem is mire gondoltál apa.
- Elárulok nektek egy nagy titkot! – apa teljesen közel hajolt, leguggolt hozzájuk, magához húzta őket és a fülükbe suttogta: „Ti már mindketten, pillangók vagytok!” Azzal gyorsan két karjával átölelve, felkapta őket és futottak a rét felé, szinte repülve szálltak a virágok között.