Kint hideg van, az ablak párásan játszik az érzékeinkkel. Homályos, felismerhetetlen a táj, mint ködben, úgy figyelek, erőlködve. De a párás ablakot nem törlöm le, így szép. Eszembe jut gyermekkorom, amikor a buszon ülve rajzoltam a párás ablakra. Napot, házat, fákat, amiről álmodtam, ami hiányzott. Most értem, üzentem akkor a világnak. Persze nem figyelt mindenki, és akik figyeltek nem mind üzentek vissza.
Vajon most mit rajzolnék, ha a kedvem úgy tartaná? Amit szeretnék, ami hiányzik, amire vágyom, azt nem lehet egy párás ablakra lerajzolni. Ma már bonyolultabb az élet. Nem elég a napocska, kisház, fenyőfa. Viszont ha végig élem ezt az érzést, ma is arra vágyom, amit mindezek jelképeznek.
Marad a párás ablak. Nem üzenek semmit. Ma sem. Úgy is leszáradna, eltűnne nyomtalanul. Csak az érzékeimmel játszana. Ha nagyon hideg lenne, akkor maga a Teremtő rajzolna helyettem. Amikor jégvirág borítja az üveget, akkor Ő üzen vissza. Virágot, fenyőfát, tavaszt, magát a paradicsomot. Mindazt, amire vágyom, csak Ő szebben játszik a párás ablakon, az érzékeinkkel. Szebben és szelíden, úgy, hogy nem fáj nem bánt, tényleg csak üzen, valami nagyon megnyugtatót. Az Ő "ujjai" csodás játékot játszanak, az üveg mögötti fények élővé, szinte valóságossá teszik a képet. Megszólal az üzenet. Ez a jövőd, az életed, a reményed. Mindig Velem, soha egyedül. Együtt rajzolhatunk, te kisházat, Én pálmafákat. Mindent együtt, hiszen az Apukád vagyok, szeretek veled lenni. Szeretem, ha Velem vagy...
Utolsó kommentek