Egyszer voltam vadászni. Illetve, ez így egy kicsit nagyképűre sikerült. Szóval egyszer elkísértem egy barátomat vadászatra. Nagyon különleges élmény volt, sajnálom, hogy sokáig nem tudtam írni róla. A vadászatról is megváltoztatta a véleményem, de erről most nem írok. Esetleg csak annyit, hogy a vadászok nagyon szeretik az életet, az élőlényeket. Tisztelik, megbecsülik a természetet, és mindent, amit a természet adhat. A vadászok nem mészárosok, mint ahogy a mészárosok sem vadászok. Azok, akik válogatás nélkül, élvezetből gyilkolnak. A vadász azért ejti el a vadat, mert ez így szükséges. Szabályok szerint, etikusan teszi ezt, azért, hogy legyen étel a hűtőben. A vadász könnyezik, miután elesett a vad, megsimogatja és méltósággal bánik vele, még halála után is.
Én nem vagyok vadász, a fegyvereket sem szeretem igazán. De többet tudok a vadászatról, és a vadászokról, amióta voltam köztük egy picit.

De most másról szeretnék szólni. Volt ez a hely: A Természet. A hely, ahol a csendet hallani lehet. Igen, tényleg sípolt a fülem első nap a csendtől. Szóval volt a hely, a csend, a nyugalom. Volt a férfitársaság, melyre egy férfinek időnként ilyenformán van szüksége. Volt a cserkelés, amitől már részévé lettem a természetnek, de a legjobb volt, amikor kiültünk a barna lesre. Bár ezt most én biztosan képtelen leszek leírni, mert túl kicsi vagyok hozzá. Azért megpróbálok írni róla valamit, de két év kellett hozzá, hogy gondolat legyen az élményből. A barna les a képen látható, szándékosan fekete fehér, így jobban ábrázolja, milyen keveset tudok visszaadni az élményből.
 Szóval eljött a pillanat, mikor már megszoktam a csendet. Nem sípolt a fülem, nem féltem, mert hallottam a legkisebb neszt is. Komolyan mondom, a legkisebbet is. Azt hallottam, hogy valami mászkál az egész erdőben, pedig csak a hópihéket hallottam leesni a földre. A hópihét, ahogy lágyan elérte az avart! Nem csak hallani lehetett, de élvezni is. Olyan a hangjuk, mintha élnének egy kicsit. Itt történik meg az, hogy eggyé válunk a teremtéssel. Része lettem az erdőnek, egy darabja a lüktető hatalmas élő erdőnek. A leheletem köddé lett, a testem beépült a többi csoda közé, egyé váltam a vaddal, a társammal, a hideggel, a csönddel. Csak ültünk, és csodáltuk mindezt. Hallgattuk a pihék koppanását, a vaddisznók fötrését, az őzek ugatását, néztük a rigókat, milyen bátran falatoznak a vadaknak kitett magokból. Jó volt így minden. Egyszerűen ezért voltunk ott, mert jó volt minden. Azóta sem tudom senkinek elmondani, miért volt jó ez így. Miért jó, hogy két férfi néma csendben órákat ül kint az erdőben mínusz 12 fokban? Miért élmény, hogy nekünk nem kell beszélni ahhoz, hogy értsük egymást? Nem tudom elmondani milyen mélyen érintett összeérni a tájjal, az élettel. Csak néztünk, hallgattunk, és ez volt jó nekünk. Nekem ment a motor a fejemben folyamatosan. Rendeztem az életem dolgait. Csináltam egy leltárt, végig gondoltam a múltat a jövőt. Kidobáltam, amire nem volt szükség, ami csak lomként nehezedett rám, s visszahúzott a múltba. Kezdtem rendet tenni magamban. Hiszen idő volt rá bőven, senki nem törte meg a csöndemet, és a pillanat is a legjobb volt ehhez a munkához. Felszabadultam közben a terhek alól, elégettem a titkos, bűnös gondolatokat, kitisztítottam a sebeket, helyére tettem az eltört vagy elfeledett dolgokat.
Azt hittem csak nekem telik ezzel az időm, de akkor rájöttem, hogy a barátom is ezt teszi. Egy darabig figyelte a vadakat, fogta puskát, várta a célpontot. De egyszer leengedte, bebiztosította, letette a sarokba, hátradőlt és ő is kikapcsolt. Csak figyelt, és rendet tett. Bent a gondolatok titkos dobozaiban. Az élet összemocskolt részleteit tisztogattuk együtt. A lényeg pedig, pont ebben rejlik, hogy együtt. Nem tudom, ki tudja ezt megérteni, de ettől férfi egy férfi. Ettől, hogy képes erre! Szavak, mozdulatok, mindenféle kézzelfogható kapcsolat nélkül élvezni egymás társaságát, érteni egymást, némán, mozdulatlanul csinálni ugyanazt, élvezni ugyanazt!
Szerettem volna egyszer elmondani valakinek, hogy mit szeretek az ilyen pillanatokban. . . Bár nem érzem úgy, hogy most ez sikerült. Végül is egy próbát megért, ha kevesebb lett is belőle, mint ahogy terveztem. Az viszont biztos, hogy eggyé válni az élettel, a teremtett világgal, együtt lélegezni az erdő párás leheletével, hallani a legapróbb neszt is, rendet tenni a szívemben, elmémben, mindezt abban a tudatban, hogy egy másik ember mellettem ugyanezt teszi, ugyanígy, hát . . .  meghatározó élménnyé vált számomra. Akár át tudtam adni ezt másnak, akár nem.