Írásaim

 Az én Apukám nagyon erős. Bármit meg tud tenni, amit csak akar. Az Apukám nagyon okos, vagyis inkább bölcs. Amit eldönt az mindig jó mindenkinek. Apu nagyon igazságos, tudja, hogy ki mit érdemel, és mindenkinek azt adja, ami a legjobb. Amikor jó vagyok, mindig megajándékoz valami kedves dologgal. Soha sem felejti el, ha megteszek valamit, amit kért, és mindig megdicsér érte. De azt szeretem legjobban az Apukámban, ahogy Ő szeretni tud. Édesapa olyan melegszívű, olyan kedves, olyan figyelmes, hogy azt egy ilyen kisgyerek nem is tudja jól elmondani. Apa akkor is nagyon szeret, amikor nem vagyok jó fiú. Ilyenkor szelíden tanít, elmagyarázza miért legyek jobb. Akkor is szeret, amikor egy kicsit mást találok fontosabbnak Nála. Pedig ez biztos nagyon fáj Neki. Szeret akkor is, mikor nem hallgatok a szavára, csak aggódik értem, hogy ne okozzak kárt magamnak. Édesapám megengedi, hogy bárhova vele menjek. Szereti a társaságom. Soha sem hagy magamra, és mindig olyan jókat talál ki nekem, hogy vele nem szoktam unatkozni. Apát azért szeretem, mert ilyen. Mert vigyáz rám, amikor nélküle egyedül lennék. Azért is szeretem, mert ami Neki van, azt megosztja velem is. Ha szomorú vagyok velem sír, és együtt örül velem, mikor boldog vagyok. Apa az egyetlen, aki olyannak lát amilyen valóban vagyok. Néha annyira jó hozzám, hogy nem is hiszem el, hogy én megérdemlek egy ilyen Apukát. Biztat, megerősít a jelenlétével, amikor nagyon küzdök valamivel. Ha mindenki magamra hagy, Apu akkor is mellettem van. Szeretek beszélgetni Vele, mert megértő és mindig türelmesen végig hallgat. Akkor is, ha sokat beszélek. A Tőle jövő szeretet olyan, mint egy nagy puha meleg paplan, amit szorosan magamhoz szoríthatok, ha fázom, vagy félek.

Amikor nagyon fáradt vagyok, és este beszélgetünk az Apukámmal, néha elalszom beszéd közben. Ilyenkor kedvesen, mosolyogva figyeli, ahogy békésen alszom. Csak reggel veszem észre, hogy elaludtam mellette, olyan megnyugtató ilyenkor, hogy az utolsó dolog, amit este csináltam az volt, hogy beszélgettem Vele. Ettől boldogan ébredek, és rögtön hozzá szaladok.
Szeretettel ölel magához, úgy hogy fontosnak érzem magam.
Nekünk egy nagyon nagy családunk van, mert Apa szereti, ha sokan vannak körülötte. Örömmel tekint ránk, mindig büszke a családjára. Bár sokan vagyunk, mégis mindig mindenkire van ideje, mindenkire figyelmet fordít. Nem is tudom, hogyan csinálja. Apa egy csodás Apuka!
Apa azt mondta, hogy egyszer nekem is lesz egy szép nagy családom, amikor nagy leszek. Azt mondta, majd segít, hogy egy nagy családi házban lakhassunk, nagy kerttel és sok virággal. Akkor majd én is apuka leszek, igaziból. Én olyan apuka szeretnék lenni, mint Ő. Szeretném utánozni abban, ahogy gondoskodik rólunk. Ugyan olyan kedves szeretnék lenni, és azt is szeretném, hogy a családom érezze, mennyire szeretem őket. Mindenben utánozni fogom Apát, mert Ő nagyon ügyes, kedves, törődő szülő.
Majd én is sokat leszek a gyermekeimmel, élvezem a társaságukat, együtt játszom velük, és mindig jóra fogom tanítani őket. 
Persze csak részben leszek felnőtt, mert amíg él az Apukám addig én gyermek maradok. Addig nekem is szabad játszani, hintázni, hógolyózni, szánkózni. Majd vigyázok a családomra, gondoskodom róluk, csak picit gyermek maradok. 

Sokszor megkérdezik tőlem, hogy miért szeretem ennyire Édesapát? Ezt a kérdést nem is értem, erre miért kell válaszolni, hát mindent Neki köszönhetek. Mindent, ami van, ami létezik, amiért érdemes élni.
Neki köszönhetem az életem, a jövőm, az érzéseim, az örömeim mind tőle vannak. Hogy miért szeretem? Erre is Ő tud a legjobban válaszolni a Teremtőm, Égi Apukám: "Aki nem szeret, nem ismerte meg az Istent, mert az Isten szeretet" (1János4:8)

 Elment. Egyszer csak felállt, kijelentette, hogy inkább elmegy, és megtette. Erős volt, határozott, tudta mit akar, és azt is hogyan fogja véghezvinni. Nem akarta a korlátokat, nem akarta, hogy szabályok szerint éljen. 

A szülei szerették, a maguk módján. Aggódtak érte, támogatták, ha kellett, sok erőfeszítést tettek, hogy szép, könnyű, boldog élete legyen. Persze mindennek ára, feltétele volt. Ő inkább elment.

Az új élet szabad volt, izgalmas, laza, könnyű. Minden a helyén volt. Volt munka, lakás, társ, barátok szórakozás. Olyan egyszerű volt minden. Jól érezte magát, és szeretett csak önmagának élni. Olyan akart lenni, mint a többiek, azok, akik körülötte voltak.

A világ színtere változik, egy másik jelenetben már nem volt ilyen vidám, és egyszerű az élet. A társról kiderült, hogy olyan magának való. A munka csak a vérét, az erejét akarta. A lakásból ki kellett költözni, a barátok kihasználták. Semmi nem maradt. Csak a hideg zord valóság. Egy buszmegálló, ahová bemenekülhetett az eső elöl. Csak egy hátizsák, a magány, az emlékek, a kegyetlen valóság, és a melegséget adó múlt. A múlt, ami akkor nem tűnt jónak, de ma már csak visszasírva látható.

Emlékek törtek felszínre a megállóban kuporgó, hiábavaló élet elmúlhatatlannak tűnő perceiben. Apa, ahogy kissé mogorván, de rendkívüli aggódással a szemeiben mondja: aztán vigyázz magadra! Anya tipródása, ahogy tördeli kezeit, és mindenféle oda nem illő kérdéssel próbálja elütni a félelem, az aggodalom, szinte rettenetesé váló érzését. Emlékek, otthonról. Mit jelent az otthon? Ki jelenti az otthont? Csak a fájdalom, és örök társa a magány maradt mindenből. Fázott és hazavágyott a szíve. De haza már nem mehet. Mit szólnának? Elhagyva őket biztos meghalt bennük valami. 

De mégis! Ha csak a folyosóra bemehetne! Ha csak az ajtót láthatná. Csak megérezhetné az otthon illatát. Akár a küszöbön is szívesen aludna, biztos melegebb lenne, mint itt. Talán anya adna valamit enni. Milyen finoman főz! Apa érdes, erős hangja, lágyan simogatna, kedvesen gyógyítana. Ha lenne miből, jó lenne hazamenni. Ha nem éget fel mindent, ha nem éli föl saját, és mások javait, ha csak egy kicsi maradt volna, most tudná, mire költse.

Csak egy ima maradt. "Kérlek segíts, mert mindent elrontottam. Én voltam, én tettem, de kérlek segíts!" Nem történt semmi, nincsenek csodák. Nem jött hang, csak a szél fújt az zúgott irgalmatlanul, esőt hordva a megálló nyitott oldalán. Aztán hirtelen csend lett. Elállt az eső. Felemelte a fejét, már csak szeméből folyt a könny. Felegyenesedett, és elindult, a semmibe, a járatlanon. Hagyta had sodorja arra az élet, amerre akarja. Gyengédebben fújt a szél, azt érezte szinte jó, ahogy szárítja ruháját ez a kedves hajnali szél. Újságpapírt görgetett maga előtt, műanyag poharat, a műanyag világ értéktelen szemetét. Egy apró színes papír darabot tekert nedves cipőjére a szél. Fáradtan állt meg, hogy levegye. Lehajolt a nehéz hátizsákkal. Egy papírpénz volt. Nem volt képes felállni vele. Most már nincs visszaút, menni kell. De anyáék mit fognak szólni, ha megtudják, mit hagyok magam mögött, és mit viszek haza? 

Délelőtt telefonált, tudta mikor nincsenek otthon. Az üzenetrögzítőre beszélt, elmondta mikor indul, hogy már megvette a jegyet, hogy pontosan mikor érkezik, és azt mondta ne haragudjanak rá.
Az út hosszú volt, közben újra besötétedett. Elaludt a buszon, az elmúlt napokban nem sokat evett, teljesen legyengült, fáradtan vánszorgott az élete, kitudja mióta.

Rázkódott egyet a busz amire azonnal felébredt. Már a városban voltak. Hirtelen fájni kezdett minden, félelem fogta el. Hallotta anya korholó hangját, apa morgolódását. Félt, hogy senki se várja, itt is egyedül marad. Bekanyarodtak a megállóba. Rengetek ember állt a megállóban. Ilyen későn ki utazik még, gondolta. Amikor meglátta az arcokat. Az egész család ott volt. Apa izgatottan mosolygott, anya tördelte a kezét, a testvérei mutogattak örömükben, amikor észrevették. Virág volt náluk és valami, ami nem látszott kívülről. Mindenki elhozta az egész szívét, amitől életre kelt a világ, színes lett minden, és elhagyta valaki. Örök társa nem volt sehol, eltűnt egy pillant alatt. Nem volt többet a magány.

 Egy egyszerű gép vagyok. Bár sokat dolgoztak rajtam, hogy több legyek annál. Van egy kommunikációs csatoló beépítve az általam használt rendszerbe. Ennek segítségével tudok emberekkel kommunikálni. Az információt mindkét irányba konvertálja, nekem adatcsomagokra van szükségem, az embereknek hangokra, érzésekre. Ezt a munkám során megtanultam. Úgy alkottak meg, hogy folyamatosan tudok tanulni. Az emberi kapcsolattartás az alapja a felhasználhatóságomnak. Van egy központi irányítás, ahonnan utasításokat kapok. Ezekkel együtt kell működnöm. Viszont nekem kell eldöntenem, hogy hogyan. Erre fejlesztettek ki, ezért kaptam olyan vezérlést, amivel gondolkodni tudok, kiértékelni, önállóan dönteni. Ez nem mindig volt így, had meséljek a múltamról. 

Abban az időben az emberek, akik ismertek, felhasználtak, dolgoztattak, droidnak neveztek. Ez amolyan besorolás szerűség az embereknél. Vannak mindenféle rangok, beosztások, amik nekik sokat jelentenek, és a legvégén az utolsó sorban van a droid. "Csak egy gép". Ezt sokszor hangoztatták. Abban az időben a központi irányítás megtett mindent azért, hogy a megalkotott önálló döntéshozó képességünket kiiktassa. "Egy gép nem gondolkodik!", "Egy gépnek nincsenek érzései!", "Egy gép nem dönt önállóan!", ilyen mondatok égették be a memóriánkba, hogy hogyan kell végeznünk a munkánkat, hogy kell a parancsokkal együttműködni.
Engem egy bányába helyeztek el. Szívesen dolgoztam a bányában. Az ott dolgozó emberek megbecsültek. Rendszeresen karbantartottak, mindig teljes energiával tudtam dolgozni. A feladatom egyszerű volt, csak köveket kellett kitermelni. Minél többet sikerült kiásni, kivésni, annál jobban örültek a munkámnak, és annál inkább megbecsültek. Nem volt más feladatom, kivéve a rezgések, és a gázok elemzése. Ezt egy külön egységem végezte, szinte nem is kellett figyelnem rá, csak akkor foglalkoztam vele, ha jelzést küldött. Olyan jól tudtam használni, ezt az egységet, hogy a legkisebb rezgéseket is előre tudtam jelezni. Az ember nagyon sérülékeny, ezért ez fontos feladat volt. Ha volt egy földrengés, bányaomlás, földcsuszamlás, akkor az számukra, végzetes lett volna. Amíg ott dolgoztam egyetlen esetben sem veszett oda senki. Nekem mindig értékes volt az ember. Mégis egy alkalommal pont ez vetett véget a munkámnak. 

Enyhe rezgést érzékeltem, mélyről morajló, vészjósló rezgést. Rögtön kielemeztem és rájöttem, hogy ez egy földrengés hangja. Hamarosan katasztrófa fog történni. Azonnal a legmagasabb vészjelzést adtam le. Az emberek abbahagyták a munkát, és menekülni kezdtek. A központi irányítás nem nézte jó szemmel, hogy nélkülük döntöttem. Az alábbi kommunikáció zajlott le köztünk:
Központi irányítás: - Miért rendelt el riadót?
Bánya droid: - Tektonikus rezgéseket érzékeltem.
K.I.: - Kiadott engedélyt a kiürítésre?
B.D.: - A programom parancsot ad, hogy életveszély esetén rendeljek el kiürítést.
K.I.: - Egy gép nem gondolkodik! Nem állhat le a termelés, egy hibás érzékelő miatt!
B.D.: - Az érzékelő megbízható adatokat szolgáltatott. Erős rengés várható.
K.I.: - Az a mi dolgunk, hogy eldöntsük várható-e erős rengés. Egy gép nem hoz önálló döntéseket.
B.D.: - Utasításra várok.
K.I.: - Folytassák a munkát!
B.D.: - Vettem.
A munkát folytattuk, de minden érzékelőmmel a környezetet figyeltem. Közben lassítottam a termelést, hogy legyen energiám, ha szükséges lesz. Kielemeztem a rezgéseket, egy belső processzort használva, ebbe nem látott bele a központi irányítás. Néhány perc múlva elkészült az elemzés. Nagyobb a baj, mint ahogy elsőre látszott. Ha egy ilyen erejű rengés bekövetkezik, minden embert elveszítek. Meg kellett állítanom a termelést. Az alap program, amire minden felhasználói rendszer épült, úgy lett megalkotva, hogy lehetőséget adott a parancsok felülbírálására. A legértékesebb az ember. Az emberi erőforrás védelme, megóvása akár saját maga feláldozásával, ez volt a gyökere a programomnak. Ezt tudtam kihasználni, hogy kikerüljem a központi irányítás konkrét utasítását. Régebben a katasztrófa elhárításnál használtak fel, ezért a belső memóriából gyorsan kiolvastam az ott tárolt képeket, helyzetelemzéseket. Földrengések jelenetei voltak. Törmelékek tetején gurultam, és akkor kezdtem ásni, ha emberi eredetű hangokat, jelzéseket érzékeltem. Én voltam az egyetlen, "aki" még a gázelemzésből is meg tudta állapítani, hogy az emberi lélegzet részecskéit tartalmazza. Mindig biztos voltam benne, hogy hol kell ásni. Egyszer sem tévedtem. Amikor kiolvastam a képeket, egy emlékezetes jelenet került elő. Társítottam hozzá minden egyéb információt. Igen meg van. Egy ember gyermeket mentettünk meg. A hang ismeretlen volt még, de analizáltam és a gázelemzés is alátámasztotta, hogy emberi lényről van szó. Nagy erővel kezdtem ásni, egyre óvatosabban. Mikor megtaláltuk a gyermek hangja egész halk volt már, de még lélegzett. Egy fejlett nőnemű ember volt vele. Őt akkor már elvesztettük. Teljes testével körbe fogta a gyermeket, ezzel mentette meg a törmelékektől. Megálltam és elemeztem a látványt. Teljesen lefoglalta a feldolgozó rendszert. Nem találtam választ a jelenetre. Miért tette? Az ember nem programozható. Nincs benne egy mindent felülbíráló program, nem kényszeríti semmi arra, hogy az életét áldozza másokért. Az ember nem gép, nem köteles ezt megtenni. Miért nem mentette a saját életét? Akkor még nem értettem. Egy gép nem érez. Egy gép nem tud szeretni. . .

Közben újabb rengéseket érzékeltem. Már óvatosabb voltam, csak a jelentést küldtem tovább, és jeleztem a mellettem dolgozóknak, hogy vészhelyzet van. Akik velem dolgoztak megbíztak bennem, tudták, hogy nem tévedek. A vezetőjük visszaküldte az embereit, biztonságosabb helyre. Ketten maradtunk. Ekkor hirtelen szörnyű morajlást érzékeltem, még az emberi fülnek is hallható volt. Megállt a mellettem dolgozó ember, és rám nézett. A következő pillanatban hihetetlen erővel csapódott nekem, és elvesztette az eszméletét. A tektonikus jelenség 72 másodpercig tartott, de úgy tűnt soha sem lesz vége. A programom egy képet dobott át a belső memóriámba. A kisgyermekről, akit egy nő a testével védett meg. Azonnal minden szerelvényemmel, minden fúrókarral, és minden hidraulikus eszközzel körbefogtam az embert. Recsegve ropogva törtek szét, nyomorodtak meg, még a legerősebb fúrókar is megcsavarodott. Az összes érzékelőm összetört, helyzetváltoztatásra teljesen képtelen lettem.
Így telt az idő. Nem tudtam él-e még az ember, akit próbáltam megmenteni. Nem tudtam érzékelni a jelenlétét. Már csak 24 órára elegendő energiám volt. A kommunikációs eszköz is megsérült. Én tudtam adni, de nem tudtam venni az üzeneteket. Folyamatos vészjelzést küldtem a központi irányításnak. Aztán egyszer csak minden elsötétült. 

Később: Először a belső vezérlés indult el. Aztán a hozzátartozó memória is. Végül a külső kommunikációs eszközök is felálltak. Érzékelők sokasága kezdett kapcsolatba lépni a vezérléssel. Fény, hang, gáz, rezgés, és egy csomó ismeretlen érzékelő. Egyedül a dátum állt be hibásan. Vagy nem? 
Két év telt el a bányaszerencsétlenség óta. Egy laborban voltam. Ismeretlen környezetben. Csak egy hang volt ismerős. Elemeztem az információt. " Az egész csapat azonnal a felszínre!" Ez volt az utolsó mondat, amit ettől a hangtól érzékeltem. A bányavezető hangja volt. Hirtelen csatlakoztattak valami adatátviteli eszközt. Fogadtam az adatokat. Beolvastam és eltároltam a belső memóriámba. A megérkezett információ a kiesett múlt volt. Az az ember táplálta be, akit védtem a rengés alatt. Túlélte. Ahogy végig futtattam a friss adatokat, egy furcsa szenzor kezdett rezegni valahol belül. Nem tudtam mire jó az új eszköz. De amikor megtudtam, hogy mindenki túlélte a katasztrófát, megint rezgett. Amikor az optikai érzékelővel megláttam azt, akit védelmeztem, és láttam, hogy bottal jár, hogy hiányzik az egyik keze, megint rezgett.

Az adatokból megtudtam, hogy két nappal a katasztrófa után mentettek ki, hogy a vezetőt egy évig ápolták. Megtudtam, hogy egy roncs telepen talált meg, mert kidobtak. Azt is, hogy saját maga javított meg, hogy éjszakákon át dolgozott azon, hogy mindent rendbe hozzon rajtam. Azt is megtudtam mire jó a szenzor, amit ő épített be. Mindig másképp rezeg, és mindig akkor, amikor emberi érzéseket kell érzékelni. Most már tudom mi indította arra az édesanyát, hogy megmentse a gyermekét. Most már én is tudok érezni. És ettől már nem érzem azt, hogy "Csak egy gép!" vagyok. A központi irányítás megváltozott, engedik a saját döntéseket, és mindig kérnek, soha sem parancsolnak. Az információ cserét beszélgetésnek hívják. Most már könnyű együttműködni. Nem kell kijátszani az utasításokat. Megértenek, elfogadják a jelzéseimet, megbíznak bennem.

Most is segítek az embereknek. Egy kórházban dolgozom. Szeretnek, akik itt dolgoznak velem. Mert megértem a betegeket, sérülteket. Tudom, mit éreznek, tudom mire vágynak. Most már ismerem azt, ami akkor van, mikor rezeg a szenzor. Csak egy egyszerű gép vagyok, de sokat dolgoztak rajtam, hogy több legyek annál. . .

 A fiúcska már nagyon várta, hogy megszülessen, s mikor a kislány meglátta a napvilágot, felragyogott a szíve. Lázas izgatottsággal ment a kórházba, hogy egy futó pillanatra lássa, a kis sírós gyermeket.

Nagy élmény volt neki a kis jövevény, sokat mesélt róla, még a haveroknak is, akik talán egy kicsit furcsállták, hogy egy fiúnak miért ilyen lelkesítő egy kistestvér születése, ráadásul, ha lány.
Otthon minden megváltozott, minden a kislányról szólt, egy csomó új dolog történt. Érdekes és szép dolgok voltak ezek. Minden megtelt az ő illatával. Boldog kisgyermek volt, és boldoggá tett másokat, a környezetét, a családját. 
Mikor elköltöztek, egy szobába kerültek, mert nem volt több gyerekszoba. A kicsi ott aludt minden nap mellette, nem messze tőle, a kiságyban. Mikor este felsírt gyakran felkelt hozzá, hogy anya tudjon pihenni. Egyik éjszaka felébredt a kislány és nagyon keservesen sírt. Talán valami rémisztőt álmodott. A fiúcska kivette a kiságyból és leült vele az ágy szélére. A kislány rögtön megnyugodott, és csendesen elbóbiskolt. Amikor vissza akarta tenni az ágyába, újra felsírt és magasra nyújtott kis kezeivel ijedten hadonászott. Ezért visszaült vele a saját ágyába, ahol a kislány odabújt hozzá és békésen újból elaludt, szinte azonnal. Akkor értette meg, hogy itt érzi jól magát, ebben a helyzetben. Ragaszkodott hozzá, érezte a biztonságot, a nyugalmat. Ez nagyon meghatotta, szinte magával ragadta. Ebben a pillanatban egy picit fontosnak érezte magát. A felelősség felemelő érzésétől, a testvéri szeretet mély, erős érzéséig sok minden hatott rá ebben a pillanatban. Talán ez volt az a meghatározó esemény, ami elkísérte őket egész életükben.

Néhány év múlva, mikor iskolás lett a kislány, boldog volt, hogy az első napján ő is ott lehetett az iskolánál. Látta, ahogy beáll a sorba, és bár kicsit izgult, nem félt semmitől. Még az osztályba is felkísérhette anyával együtt. 
Utána gyakran leste otthonról, az emeletről, mikor bátran, határozottan, ügyesen jött haza egyedül a nagy táskáját cipelve. Büszke volt rá. Mindig jó kislány volt. Mindig aranyos, szelíd, csendes és nagyon okos.

Elteltek az évek és a fiúnak a haverok, barátok, a zene, a szórakozás fontosabb lett. Ez csak egy érzéketlen szív ösztönös reakciójaként jelentkezett nála. Már nem a kislány számított, csak saját maga. Amikor már nem sokat érzett az emberi érzésekből, eltávolodott tőle. A kislány tűrte, meghúzódva a háttérben, elfogadva, hogy ő már nem olyan fontos.
Egyszer egy távoli országba utazott, mert ez jó ötletnek tűnt. Ott végre nem volt más, csak ő és az új környezet érdekességei. Megszáradt, berozsdállt, kérges szíve ritkán küldött már könnyeket a szemébe. Minden olyan messze volt, minden távoli, és ez nem csak a térbeli távolság miatt volt. Úgy tűnt itt, és így érzi jól magát. Saját magával.
Aztán egy délután megszólalt a telefon, anya volt, otthonról. Tudta a külföldi számot és felhívta a fiát, mert hiányzott. Beszéltek, mert volt miről. Csak általánosan, "mit ettél? hogy vagy? mit csinálsz napközben?" ilyenek. Egy váratlan pillanatban anya átadta a telefont a kislánynak. Az első hang után olaj folyt a szívére, amitől még ez az érzéketlen szív is kinyílt, és az összes eddig tartalékolt könnyet egyszerre küldte útjára. Nem tudott beszélni, csak sírni. Csak sírt és tudta, hogy ott akkor, ez a kislány többet jelent, mint bárki.

Később minden igyekezet, minden ügyetlen, vagy épp jókor mondott szó, minden érző tekintet ellenére, eltávolodtak egymástól. Pedig a szívük soha nem akarta ezt, de mégis megtörtént. Pedig oly sok szeretet, és oly sok érzés volt még, mit érezniük kellett volna. De nem maradt más, csak fájdalom, reménytelen aggódás, félelem, és a hiány csendes, mégis elviselhetetlenül erőszakos érzése.

Talán csak két testvér, akik éltek egymás mellett, néha egymás nélkül, semmit mondó története. 
Nekik nem csak ennyi. Két élet, amit tudva, vagy épp nem tudva, de egymásért éltek. Két élet, amely mindig összetartozott, ami otthont jelentett, ami megértést jelentett. Minden pillanat meghatározó volt, mindig helye volt az életükben, mindig figyeltek egymásra. Amikor a kislány azt mondta "azt hiszem, mikor veled vagyok, akár csak gondolatban, tudom csak, hogy mi az az otthon, bárhol is vagyok", akkor minden újra összeért. Akkor megint számított a lét, újra lett remény, többet nem fájt a múlt. Minden visszaállt, ahogy rég volt, visszaváltozott mindaz, amit elvitt a világ, amit elmostak a hullámok. 

Szeretném örökké érezni, amit most! Akarom, hogy így legyen, teljes erővel! Egy úton járni, egy irányba, együtt. Amit tudok, mindent megteszek, hogy így legyen. Örökké így legyen. Veled.

 Apa már hetek óta tervezgetett valami kirándulást. Amikor beszélt róla mindig teljesen fellelkesült, és úgy magyarázta mindenkinek. Valamiért túlélőtúrának hívta, és olyan kalandszerűnek tűnt, amikor mesélt róla. Én nem igazán tudtam ennyire beleélni magam, de valahogy rám ragasztotta apa a lelkesedést, és én is vágytam rá. Valami csodaszép erdei útról szólt a történet, meg jó ízű forrásokról, tűzön sült ételekről, meg sok kihívásról. Végül is egy magamfajta fiú nem is vágyhat ennél érdekesebbre, mégis azt éreztem apa megint csak túloz. Ő valahogy mindig jobban, mélyebben éli át az ilyesmit. Ha kirándulunk, neki az egész út maga a paradicsom. Ezért kicsit bizonytalan voltam, tényleg ilyen nagyszerű élmény vár, vagy csak egy átlagos erdei séta lesz, kikövezett turistaúton.

Mivel túlélőtúrára készültünk összecsomagoltuk a hátizsákjainkat. Víznek csak egy palackot vittünk, mert az a feladat, hogy valahogy magunk találjunk vizet minden helyzetben. Volt némi élelmünk, késünk, meg a találékonyságunk. Az út elején rögtön volt egy kút itt megtöltöttük az üveget, és elindultunk. Házak között, kikövezett úton, pont ahogy gondoltam. Na jó, legalább nem fogok kifáradni és nem kell annyit pihennem. Egy gyönyörű pisztrángos tó mellett mentünk el, lelassítva csodáltuk a tájat, a csobogó kispatak vizét, ami a tavat táplálta. Mellette egy ház állt. Egyszerű, csendes kis ház. Ha van hely, amit azonosítani lehet a békével, hát ez az volt. Meg lehetett érinteni a nyugalmat, kézzelfogható volt. Apa még sokáig állt az egyszerű, mégis magával ragadó házikó előtt, és csak könnytől csillogó szeméből tudtam, hogy még nem mehetünk, még türelmesen várnom kell, amíg magába szívja az életet jelentő nyugalmat. Az arca megszelídült, valamit itt lerakott, valamit, amit én nem láthattam, de éreztem, könnyebb lett a terhe.
Amikor beértünk az erdőbe, kezdődtek a kalandok. A levegő párás és nehéz volt. A sziklákból csendesen víz gyöngyözött, mintha ők is úgy izzadnának, mint mi. Az út időnként eltűnt a lábunk alatt, és az erdei patak vette át az út szerepét. Köveken ugráltunk, hogy tovább tudjunk menni. Egyszer csak egy hatalmas kidőlt fa keresztezte utunk. Akkor vettük észre az egész erdő tele van kidőlt fákkal. Nem hordták el az erdészek, nem változtattak a természet rendjén. Tudatosan, mert így jobb. Nekünk lenyűgöző volt ez a vadregényes környezet. Már tényleg kalandosnak éreztem az itt létünket, tényleg kezdett túlélősé válni ez a kis "séta".
Sziklákon másztunk fel, vízesések mellett mentünk, emelkedőn kaptattunk felfelé. Egy rozoga, életveszélyes hídhoz értünk. Sikerült apát meggyőznöm, hogy kerüljük ki inkább, nehogy leszakadjon alattunk. Bár azért vágytam rá, hogy kicsit megkóstoljuk a veszélyt is, de inkább a nehezebb, sárosabb de biztonságosabb utat választottuk. Nem sokkal ezután kezdett kifogyni a vizünk. Komolyan, mint egy kaland túrán, arról beszéltünk apával, mi lesz ha elfogy, miből iszunk. Felmerült bennünk, hogy akár a patakból is lehet. Ez kicsit elkeserítő lehetőségnek tűnt. Rövid pihenőt engedtünk magunknak, és a pihenő után egyszer csak a belógó ágak sötétjében feltűnt egy aranyos kis forrás. Bodza forrás volt a neve. Hűs és nagyon jó ízű vize volt. Ezzel már kitartottunk a faluig. Itt tüzet raktunk, megmelegítettük a konzerveinket, és jól megebédeltünk.
A pásztor forrásig meg sem álltunk, kivéve a vadszedres bokroknál, ott nem lehetett csak úgy tovább menni. Szinte hívogattak a kövér fekete szemek. A forrásnál erdészek voltak, akik nagyon kedvesek voltak velünk. Apa kapott egy pohár vörösbort tőlük, teljesen meghatódott, ismeretlen emberektől ritkán kapunk figyelmességet. A forrás vizében egy akadozó vízimalmocska bajlódott a fizika törvényeivel. Én nem tudom apa ezt hogy tudja ilyen ügyesen csinálni, természetesen megjavította. Apa nagyon szereti a malmokat. Öröm volt nézni, ahogy mint egy gyerek szinte játszik ezzel a malmocskával. Soha sem láttam még ilyennek apát. Olyan nyugodt, olyan kiegyensúlyozott volt. Szerettem volna így maradni örökre. Azt mondta szeretné, ha ez a nap megmaradna nekem, olyan élménynek, amire mindig emlékezni fogok. Pedig ha tudná, hogy sokkal többet jelentett ennél, csak nem tudom jól kifejezni magam. De ez a nap a minden volt, apával egész nap, és együtt mindenben. Nem csak egy élmény, hanem a boldogságom, az életem legszebb pillanata. Amikor feküdtünk a fűben azt akartam, hogy álljon meg az idő, hogy ne kelljen hazamenni, hogy ne legyen vége soha.

Hazafelé fárasztó út volt, különleges, de fárasztó. Amikor odaértünk, erőt vettem magamon, és mégis csak átszaladtam a hídon. Nem dőlt össze, és én bátornak éreztem magam. Apa szerint hős voltam. Egy fáradt, de nagyon boldog hős! Vége lett, autóba ültünk, városba mentünk, emeletes házban, otthon pihentük ki a kalandot. De az álmaim visszavisznek újra és újra. Álmomban megint ott vagyok az erdőben, nyugodt és boldog gyermek vagyok. Hősként küzdök meg minden kihívással. Apa ott van velem, és segít, amikor megcsúszom, vizet talál, mikor szomjazom, tudja az utat még a sötét erdőben is. Amikor vele vagyok, nem félek, tudom, hogy vigyáz rám, mert fontos vagyok neki. . .

 Óvodás voltam, talán 5 éves lehettem. Volt egy kislány, aki nagyon szeretett, Áginak hívták. A gesztenyefa alatt megcsókoltuk egymást. Na jó puszit adtunk egymás szájára, de ezt mi akkor így hívtuk. Talán az első volt és majdnem az utolsó, aki iránt a szerelem különleges érzését éreztem. Soha sem fogja megtudni, milyen örök emléket adott azzal, hogy szerethettem. Előbb ment iskolába, semmit sem tudok róla. Biztos már nem is emlékszik ezekre a napokra, de nekem egy villanás volt, mi után láttam egy darabig a sötét világban.

Otthon már dúlt a háború. Harcoltak a szüleink egymással, és állítólag értünk. Nem tudtam választani, nem akartam. Anya átjött a mi szobánkba, ott tartottuk azt az ünnepet. Bekopogott, apu beengedte. Kezeit tördelve, könnyekkel küzdve oda adta szerény ajándékát. Még megvárta, míg kibontom és elment. Csak egy mosolyt várt tőlem. Megkapta. Két mesekönyvet adott. Soha ilyen szépet nem kaptam tőle. Életem egyik legszebb, legértékesebb pillanata volt. Fogalma sincs, hogy ennyi év után is ily sokat jelent ez nekem. A fiamnak is meséltem belőle, most már ő is kinőtte. Ha meglátom ezt a két könyvet, még ma is érzem azt a szeretetet.

Apuval nyaralni mentünk az egyik évben. Csak mi hárman. Apa egész évben azért dolgozott, hogy velünk lehessen, és mindent meg tudjon adni nekünk. A reggeli szalámi illata, a kis kemping gázfőzőn elkészült vacsora, a sátor előtti beszélgetések elhitették velem, hogy én is ember vagyok. Ezek a jelentéktelen dolgok maradtak meg, ezek az illatok élnek bennem, azoknak az éjszakáknak a nyugalma nem tűnik, feledhetetlen.

A nagyapámnak nem volt gyermeke. Mert nem a vérszerinti nagyapám volt, de én őt tekintettem annak. Mi voltunk a gyermekei. Az udvaron egyszer agyag golyókat csináltunk, kiszárítottuk, és kifestettük őket. Ezekkel szerettem a legjobban játszani. Figyelt rám, és játékot csinált nekem. Addig azt hittem azt csak venni lehet. De ő csodát mutatott, saját játékot készíthettünk. Elhittem, hogy bármire képes lehetek, ha igazán akarom. Először éreztem az alkotás örömét.

Nagy baj volt otthon. Egyetlen támaszom, a testvérem volt. Egyszer azt mondta nem bírja tovább. Feladta, mert nem volt ereje küzdeni. Megrémültem, ha ő nincs többet, akkor örökre elnémul bennem az élet. Üvöltöttem, iszonyatos őrjöngéssel tombolt a lelkem belül, de kint csak a néhány könnycsepp, és pár reszkető, kérlelő szó jelent meg "ne tedd!". Győztem! Nem tette meg, vagyis megállt, nem fejezte be. Ma is él. Talán értem maradt életben, talán én mentettem meg. Féltem, és hiszem, hogy azért szerethetem ma is, mert nem hagytam elmenni. Utána mindig együtt voltunk. Senki sem tudott szétválasztani.

Egyszer anyu időben érkezett egy iskolai ünnepélyre. Mindig ő volt az utolsó, nagyon féltem, hogy ismét így lesz. Néhány anyuka már ott volt, mikor megérkezett. Boldog voltam. Annyira boldog, hogy nem tudtam elmondani a verset. Csak sírtam, és néztem őt. Talán akkor szerettem őt utoljára igazán. Sokszor eszembe jut, milyen jó volt hinni, hogy ő mindig velem lesz. Jó volt látni szerető, könnyes szemeit. "Két láng egy ember szeme" így kezdődött a vers, de nem folytatódott sehogy, mert nem lehetett kimondani a szavakat. Jó volt erre a pillanatra gyermeknek lenni.

Sötétben, gyertyafény mellett töltöttük az estét. Nem volt világítás. Képek rajzolódtak ki a szoba tárgyain. Meséket álmodtunk magunknak. Félelmetes, mégis boldog pillanat volt ez. Hittem a legrosszabból is tudunk jót kihozni. Azóta is így érzem. Ha baj van, akkor is a jót keresem. Megértettem, amíg élek és álmodni tudok, nincs tragédia. Meghatározó pillant volt gyermeki éveimben. 

Nem sok, de néhány pillanat azokból, amik azzá az emberré tettek, aki vagyok. Lángok, lángnyelvek, melyek egy picit, utat mutattak. Egyetlen villanásra kivilágították az alagutat, ahol botorkáltam. Felvillant valami a sötétben, és a fény irányába mentem. Ha ezek nincsenek, akkor nem az lennék, aki vagyok. Másfelé, más utakon botorkáltam volna. Pillanatok ezek, melyekről sokat beszélek, olyan képek, amik örökre beégették az irányt, a fontos dolgok állomásaivá váltak.
Örökre hálás leszek értük, azoknak, akiktől kaptam, és Annak aki megengedte ezeket.

A Vízesés

Kevés olyan dolog van a földön, ami arra késztet, hogy megunhatatlanul, órákon, vagy akár napokon át gyönyörködjünk benne. Talán még a lobogó tűz okoz hasonló élményt. A vízesés attól szép, hogy minden egyes pillanatban más és más, mégis állandó, kiszámítható. E kettősség varázslatos keveréke teszi különlegessé. Mindig más, mindig meglep valamivel, de mégis évek óta ugyanolyan. Olyan, mint mikor először megláttam, és megtetszett nekem. Az évek, az idő, a külső hatások átrajzolták a környezetét, befolyásolták külsejét, talán hatással voltak a folyására. De ezektől sem változott meg, vagy ha igen, csak szebb lett tőlük. Néha hangos csobogása, dinamikus energiája nyughatatlan érzést kelt bennem, máskor pont ez nyugtat meg, állandó ereje éltet, megvidámít. Szeretem nézni a vízesést. . . Szeretem hallani a hangját, kimenni hozzá egy-egy nehéz napon. Bár az otthonomba sosem lesz vízesés, mindig tudom, hol találom meg. Mikor látni vágyom, szabadon a mélybe hulló, majd csendesen megnyugvó, örökké változó, de mindig kiszámítható, egyszerű mégis szivárvánnyal felékesített csodáját. . .

A Tenger

Csak zúgott, morajlott a tenger. Kicsit tartottunk tőle, mert nem ismertük azelőtt. Aztán lassan megszelídült, kedvesen hullámzott, békésen hívott magához. A tenger, bár erős, lendületes, néha hullámokat görget maga előtt, mégis minden tulajdonságával a jót, a szépet akarja. Azt akarja, hogy érezzük jól magunkat, hogy találjunk örömet az életünkben. Azt szereti, ha vele tartunk, hogy megmutathassa mindazt, ami szép, értékes, fontos. Csak ültünk a csónakban, és hagytuk, hogy a tenger hullámai vigyenek. Csodás utazás volt. Néha meghitt, néha izgalmas. Néha kicsit vizesek lettünk, legalább is a szemünk körül. De ez az élmény hiányozni fog, a tenger mindig visszavár. A tenger megtanított arra, hogy figyeljünk mindenre, hogy kapaszkodjunk egymásba, hogy készüljünk fel a váratlan eseményekre is. Megtanított arra, hogy csapatban dolgozzunk. Tengernyi értéket, hasznos ismeretet, alkalmazható tudást, tőle tanultunk meg. Még egyszer visszanézünk a tengerre, megnézzük a kéklő tekintetét, aztán más ül a csónakunkba. Mi kiszállunk, azzal a biztos tudattal, hogy ki lettünk próbálva. Persze nem lettünk tengerészek, tapasztalt hajósok, de gazdagodtunk, erősödtünk, sok szépet láttunk.
Amikor a szél erre fújja a Tenger illatát, mindig emlékezni fogunk erre az utazásra.

Egy Csillag

Amikor egy csillag megszületik, még nem láthatjuk a földről, nem tudjuk, hogy ő már van, létezik, sőt majd egyszer az életünk része lesz. Egy kis csillag, ami halványan, szelíden pislákol, innen a földről nézve félénknek, törékenynek tűnik. Olyan, mintha szeretne meghúzódni, valahol messze a sötétben. Pedig milyen kedves, szeretni való a jelenléte. Milyen sok erő, energia van a ragyogása mögött, hogy mi nyugodtak legyünk, békét találjunk. Akik szeretnék látni, igazán tudni róla, felnéznek az égre, és tündöklő fényét soha sem felejtik el többet. Egy ilyen kis csillag, fáradhatatlanul, folyamatosan sugározza a fényt, egy pici meleget. Melegséget ébreszt a szívben, biztonságérzetet ad, hiszen mindig ott van, ahol lennie kell, mindig azt teszi, amiért született, amiben a legjobb. Olyan érzés, mintha figyelne, ránk tekintene, és helyeslően támogatna. Szavak nélkül bíztat, bátorít, erősít mindenkit, aki figyel rá. 
Ha elnevezünk valakiről egy csillagot, mindig velünk lesz, hogy soha ne felejtsük el.

A Sziget

A sziget nem csak egy jelenség a természetben. Egy különlegesség. Néha talán túl pici, vagy egyszerű, esetleg jelentéktelen. A sziget csak áll némán egy helyben, és nem történik vele semmi különös. Ő soha sem megy hozzád, neked kell felkeresned, de el sem hagy soha. Ha elhagyod, nem megy utánad, viszont türelmesen vár, akármeddig. Vár és szívesen fogad, ha újra meglátogatod. Nem panaszkodik eső, jég, vihar, vagy akár forróság okozta megpróbáltatások miatt, csak szó nélkül elvisel, szinte mindent. Egy idegen idelátogató nem is tudja min ment keresztül az elmúlt évek során. 
Vannak, akiknek az életük része, hogy szigeteket fedezzenek fel. Egy ilyen ember tapasztalatból látja, tudja, milyen hatások érték azt a szigetet, amit felfedezett. Különleges kapcsolat alakul ki a felfedező és a szigete közt. Egy kis sziget is sokat jelenthet. Akár egy otthon is építhető rá. Egy biztonságos szilárd otthon. Mert tartja, fenntartja mindazt, amit ráépítenek. Aki egy ilyen szigeten él, talán ezt természetesnek veszi, pedig ajándék, amit a sziget adni tud. Gyönyörű naplementéket, és csodás reggeleket. Békés, nyugodt, meghitt estéket. A szigeten nincs más, csak te és a sziget, szinte érzed a kedves magányt, mintha senkit nem engedne a közeledbe. Ez nem önzés, csak egy adottság. Vigyáz rád, mert azt akarja, örökké ott legyél. Ha elmész, visszavágyj. A sziget szabadságérzetet ad. Azt sugallja, hogy szép az élet, és nem kell sok ahhoz, hogy jól érezd magad. Persze vannak korlátai, hiányosságai, de ettől szép, ember közeli. Sokan szeretnének szigeten élni, de sajnos csak kevés embernek adatik meg. És sajnos sokan, akik ilyen helyen élnek nem értékelik ezt a kincsüket.

Az Ügyes Karmester

A karmester látszólag felesleges résztvevője egy koncertnek. A zenekar úgy is tudja, mit kell játszani, akkor meg miért kell oda még egy ember? Milyen téves gondolat ez. A karmester a lelke, a motorja egy szép, művészi előadásnak. A jó karmester kapcsolat, átmenet a hallgatók és az előadók között. Ő irányít, ő választja ki mikor, ki és milyen intenzíven játsszon. Ha nem lenne, akkor mindenkinek magának kellene eldönteni ugyan ezt. Ha a művészek erre, és egymásra figyelnének, nem tudnának odaadó játékukkal kellőképpen örömet szerezni a hallgatóiknak.
Mindegyikünk önmagában rejt egy karmestert. Az érzelmeink, megérzéseink, tudatunk, értelmünk, ismeretünk, tulajdonságaink, adottságaink készséges játékát, csak egy ügyes karmester tudja jól irányítani. Amikor valakiben Ügyes Karmester lakik, azt már messziről látni lehet. Egy ilyen ember mindent csodás természetességgel csinál. Minden mozdulat, minden lélegzetvétel, minden apró hang, minden csillogó tekintet összehangolt. Nem, ez nem egyenlő a mesterkélt, előre kigondolt, karcos precízséggel. Nem, ez művészet! Egy belső művész munkája, aki azért él, azért dolgozik, hogy nekünk, a hallgatóknak örömet okozzon. Az ügyes karmester egyet akar, kihozni a legjobbat, a "zenekarból" vagyis felhasználni mindent, ami benne rejlik, a lehető leghatékonyabb módon. Így lesz egy ember egyszerű életéből, másoknak zene. Zene és művészet. 
Rendkívüli élmény "hallgatni" egy ilyen előadást. Minden érzékünkkel ráhangolódunk. Ahogy megszólalnak egyenként, néha egyszerre a belső hangok, halkan, vagy épp hangosan, lenyűgözve adjuk át magunkat, ennek a néma, mégis nagyon jól hallható "zenének". A karmester nem látható, de ő az, aki a legkeményebben dolgozik, alkot, koncentrál. Soha sem fáradhat el, hiszen akkor összeomlik az előadás, akkor nem lesz szívmelengető, nem lesz különleges a zene. 
Az Ügyes Karmestert ösztönzik a nézők, hallgatók. Mert örömet akar szerezni másoknak. Figyeli a reakciót, és lelkesíti mások öröme, elégedettsége. Bár igazából Annak játszik, azért a Valakiért alkot, az a Személy ösztönzi a legjobbra, Aki fent ül a karzaton. Fentről figyel, onnan jól látja őt is, látja a mozdulatait, odaadó munkáját és mosolya jelzi, hogy elégedett vele.

Az Őz

Kedves félénk teremtmény az őz. Barátságos és igényli a törődést. Ha szeretetet kap, ragaszkodóvá válik. Kedveli a gyengéd emberek társaságát. Viszont törékeny, könnyen sérül. Gyakran naiv, és ezért nem mindig veszi észre a bajt. Többször emiatt sérül meg, vagy gonosz emberek csapdájába kerül. Az őz soha nem bánt senkit, nincs agancsa, és elegendő ereje sem hozzá. Inkább elfut, ha felismeri a veszélyt. Arra van szüksége, hogy gondoskodjanak róla, de hagyják szabadon élni. Rosszul tűri, ha bántják, vagy ha nem szeretik, ilyenkor szomorú a szeme.

Az Erdő

Az erdő nagyon szép hely. Szép és kicsit titokzatos, már-már rejtélyes is. Megnyugtat minden, ami az erdőben van. A fák sűrűje átláthatatlanná teszi az erdőt, mégis mindig tudhatjuk, hol vagyunk. Az erdőben csak a mesében tévednek el. Valójában biztonságos, meghitt, otthonos hely. Rengeteg értéket képvisel, régieket és még fel nem fedezetteket is. Az erdő életet ad annak, aki tudja, hogy éljen együtt vele. Minden napra tartogat valami meglepetést. Egy kis tisztást, kispatakot, erdei házikót, a lombok közt átszűrődő napfény játékos csodáját, hűs forrásvizet. Az erdő csendet, és odafigyelést igényel. Azt szereti, ha hagyják, had nőjön magától. De a hozzáértő gondoskodást mindig meghálálja. Védelmezi a gyengéket, enni ad az éhezőknek, óvja a vándort a széltől, esőtől. Az erdő nem megy el, nem hagy cserben, mindig ott van, ahol lennie kell. Csak mi fordulhatunk el az erdőtől. Viszont Ő akkor is csendben visszavár, mert szeret adni, és szereti, ha hozzá megyünk megpihenni. Nagy öröm ér, amikor felfedezünk valamit, amit csak az erdőben találhatunk meg. Rendkívüli ajándék, hogy valaki ránk bízott egy ilyen szép erdőt, hogy gondozzuk, vigyázzunk rá. Nem szeretnénk elveszíteni.

A Sas

 Anna egy nagyon aranyos kislány volt. Amikor megszületett a szülei lemondtak róla, magára hagyták. A kórházban nevezték el Annának. Születése után nem sokkal egy árvaházba került. Már három éve élt ott, amikor egy nagyon kedves pár jelent meg abban a teremben, ahol a gyerekek játszottak. Anna soha nem beszélt, nem mosolygott, nem játszott a többiekkel, csak ült egyedül egy plüss nyuszival, amit még a kórházban adtak neki. Ezen kívül nem volt semmi értékes az életében. Amikor meglátta a fiatal párt (Katát és Tamást) felkelt, szépen lassan, lehajtott fejjel, némán odament hozzájuk és megfogta Tamás kezét. Ők azért jöttek, mert szerettek volna magukhoz venni egy kis gyermeket. Olyant, akinek nagy szüksége van a szülői szeretetre. Egymásra néztek, és tudták, hogy ő lesz az, akit szeretnének majd felnevelni. 
Nem sokkal később, már otthon voltak. Megmutatták Annának a saját szobáját, a kis ágyát, a játékait és még a kertet is. Anna életében először mutatott ki valamilyen érzést. Egy könnycsepp gördült le az arcán...
Néhány hónap telt csak el, és Anna elkezdett szavakat mondani. Aztán beszélni, mosolyogni, játszani is megtanult. Egyre felszabadultabb, és egyre boldogabb gyermek lett belőle. Kata és Tamás nagyon szerették őt, ezért mindent megtettek érte, hogy boldog legyen. Anna úgy nőtt fel, hogy megismerte az emberi érzéseket. Fontosnak érezhette magát. Szülei megtanítottak neki minden fontos dolgot, hogy boldoguljon az életben. Volt családja, volt célja az életének, törődtek vele, szerették, szép jövőt szántak neki, mert megérdemelte. 
A történetnek itt boldog vége lehetne, mégis egyszer csak furcsa fordulatot vett Anna élete.
Egy nap ez a kedves lány nagy butaságot csinált. Nem akart soha rosszat, de most valahogy mégis sikerült olyant tenni, amiről tudta, hogy mélyen megbántja vele a szüleit. Anna már nagylány volt, önálló döntéseket hozott, saját maga irányította az életét. Kata és Tamás támogatták minden döntésében. Viszont tisztában volt vele, hogy ebben a dologban nem fogják támogatni. Talán szégyenében, vagy mert félt, hogy megbántja őket, elment otthonról. Nem vitt magával semmi mást, csak egy-két ruhát és a rongyos lógófülű régi plüss nyuszit.
Tamásék csak sokkal később értek haza és otthon találtak pár sort amiben leírta, hogy végleg elment. Emberi szavakkal nem lehet leírni a fájdalmat amit éreztek, a szomorúságot, az ürességet. 
Tamás különösen szerette őt, és nem volt hajlandó elfogadni, hogy nem tudhat a lányáról többet soha, semmit. Elkeseredetten kezdte keresni, minden erejével. Teltek a hónapok, egyik a másik után, mikor egyszer csak hírt kapott Annáról. Azonnal mindent félben hagyva kereste fel. Megtalálta, ahol élt, de épp nem volt otthon a lánya. Viszont ettől a naptól kezdve rendszeresen írt neki. Kérte, hogy jöjjön haza, biztosította arról, hogy nagyon szereti, elmondta miért és mennyire értékeli, hogy nagyon hiányzik neki. Nagyon sokat írt, de Anna soha sem válaszolt. Közben Tamás újra meg újra felkereste, megfigyelte messziről, hogy hogyan él. Aggódott érte, szinte mindent átélt vele együtt, hiszen tudott róla mindent, csak megértette Anna döntését ezért soha nem ment közelebb hozzá. Különösen akkor aggódott érte, mikor megtudta, hogy nagyon beteg lett. Nagyon sok gyógyszert kellett szednie, és egyre rosszabb lett az állapota. Tamás szívesen segített volna neki, de nem tehette meg.
Aztán egyszer egy különleges napon, amikor apukája éppen felkereste az otthonánál, kicsit közelebb lopakodott a házhoz, és belesett. A konyha asztalon a sok gyógyszer mellett rendkívüli dolgot látott. Ott hevert az asztal közepén gyűröttre, rongyosra olvasva az összes levele amit írt neki. Anna rendszeresen olvasta őket, ez tartotta benne az életet, ez adott erőt neki, hogy küzdjön a betegségével, és minden egyébbel.
Anna apukája könnyes szemmel teljesen elérzékenyülve nézte a leveleket. Közben nem is sejtette, hogy a lánya otthon van és a szobából ő is látta az ablakon át az apukáját. Látta azt a személyt aki mindent megtett érte, aki mindenáron ragaszkodott hozzá, aki soha nem hagyta el. Még azután sem, hogy ő viszont igen. Némán teltek a percek, amik mindkettőjüknek óráknak tűntek. Mind a ketten ugyanarra gondoltak. De jó lenne mindent elfelejteni, és ismét közel lenni egymáshoz...

Vajon mi lesz a mese vége? Anna hagyja elmenni, az édesapját? Ha elmegy, vajon vissza fog még jönni, vagy ez volt az utolsó látogatása? Anna vajon felkeresi ezután az apukáját? Bármi lehet a mese vége.

De fejezzük be valami szép történettel!
Anna beszaladt a szobájába, felkapta az egyetlen értékes dolgot, amit ott talált. Aztán lassan megfontoltan kinyitotta a ház ajtaját. Kiment "szépen lassan, lehajtott fejjel, némán odament hozzá és megfogta Tamás kezét", másik kezében az egyetlen értékes dologgal, a rongyos régi lógófülű plüss nyuszival. Éppen úgy, mint akkor, amikor először találkoztak. Anna és az apukája megölelték egymást, nem beszéltek, nem mondtak semmit, csak sírtak. Mindketten tudták, hogy most már minden rendben lesz. Anna rég nem érezte ilyen könnyűnek, és boldognak magát. Azt érezte, hogy soha nem akarja elengedni többet az apukája kezét. Soha ezután sem beszéltek a régi dolgokról. Nem volt rá szükség. De többet nem hagyták el egymást, mert vágytak arra az érzésre, amit csak egymás közelében tapasztaltak.

 Hajnalban, még sötétben ébredtek a rigók. Szinte azonnal jelezték a világnak, hogy ébren vannak, és élvezik az életet. Rekedtes hangon énekeltek. Olyankor tesznek így, mikor esni fog aznap. 
Az apa felébredt a rigók hangjára, ami boldogan táncolt be a résnyire nyitva hagyott ablakon. Egy elégedett mosollyal jelezte, hogy kedves számára ez a vidám ébresztő. Mélyet szippantott, az ablakon beáramló hajnali, párás erdei levegőből, mely még a nyári napokon is kissé hűvös volt.
Felébredt, mert mindig nagyon éberen aludt. Nyugodt, békés, de éber álmai voltak. Minden érzékével vigyázta a házat, a családját, akik oly fontosak voltak neki, hogy még álmában is érezni akarta a jelenlétüket. A szelíd ébresztő után, gyorsan elillant az álom a szeméből. Felült az ágyban, és a mellette fekvő csodára, kedvesére figyelt. Anya még álmában is mosolygott. Szépen, alig hallhatóan szuszogott, olyan békésen, olyan elégedetten, hogy ettől könny szökött apa szemébe. Ezek a pillanatok csak az apáé voltak. Soha senki nem láthatta ilyenkor, csak ő. Óvatosan hajolt fölé, beszippantotta anya megnyerő, szeretni való jellegzetes illatát. Anya egy drága ajándék, egy felbecsülhetetlen kincs volt. Olyan, mint egy gyöngyhalásznak egy rendkívül nagy gyöngy, amiért sokáig kellett a víz alatt lenni. Oly sokáig, hogy már szinte nem bírta ki az éltető levegő nélkül. De megtalálta és felhozta a felszínre. Otthonába vitte, és úgy őrzi, hogy mindennap emlékezzen rá, csak egy kicsi hiányzott, és már nem bírta volna tovább. Az élete jutott róla eszébe. Az élet, amit külön-külön, de mégsem egymás nélkül éltek. 
Anya volt az egyetlen, aki türelmesen megvárta, amíg a szerelem gyönyörű érzése átjárja apa szívét. Elnézte, megbocsátotta, megértette azt, amikor így még nem tudott szeretni. Apa minden pillanatban emlékezett erre. Amikor ilyenkor reggel nézte maga mellett, hála járta át a szívét.
Szinte néma csendben, macskaléptekkel ment le apa az emeletről. A ház előtt a teraszon kávézott. Erdei csend volt. Vagyis mindent hallani lehetett, még a hajnali pára csepegését is, amint a fák leveleiről aláhullottak az avarra. Hűvös volt, apa megborzongott. Ragaszkodva szorította a forró csészét a kezében. Mégis az élet legszebb pillanatai voltak ezek a csendes hajnalok. Sötét volt még, és sűrű pára, ahogy az erdő, mint egyetlen hatalmas élőlény, mélyen, nehézkesen, nedves levegőt lélegzett maga körül. Apa szerette ezt a hűvös borzongató érzést. Közben halkan, mintha tudná, hogy nem illik ilyenkor zavarnia, eleredt az eső. Szelíd, de bőséges, áztató eső. Nyár elején gyakran esik így. Esett, ahogy a rigók jelezték. Apa szíve érezhetően dobbant egy nagyot. Hálás volt az esőért, mint mindig mindenért, amit Fentről kapott. Csak anya forró, szeretetteljes érintése hiányzott.
Felment az emeletre, már majdnem az ajtóhoz ért, mikor egy kedves hang félelemmel kiáltott, kissé visszafogottan. Anya az ágyon ült, és megnyugodott mikor apa belépett. Nem szóltak, de apa szeme kérdezett, "mi történt?" ez volt beleírva. 
- Azt álmodtam, hogy nem vagy mellettem, hogy az egészet csak álmodtam. Felébredtem, és tényleg nem voltál. Nagyon megijedtem. Már nem tudok nélküled élni.
Apa átölelte szerelmét, és ez azt jelentette, hogy már soha nem lesz olyan, hogy ők nem lesznek egymásnak. Ez az ölelés más volt, mint máskor. Beszélt az érintés, mint ahogy beszélt a tekintetük is. Már régóta voltak egy család, egy test, de néha még mindig hihetetlen volt ez a csoda. Most kiléptek szerepükből, megváltoztak, most a szerelmüket látták a másik emberben. Összefonódott a szívük, a tekintetük, minden érzésük, most a kezeik is. Úgy tűnt semmi, és senki nem mozdítja ki őket ebből az irigylésre méltó pillanatból. Mikor egy lágy, csilingelő, kedves hang, egy tündéri kislány hangja egy másfajta mosolyt rajzolt arcukra, egy másfajta érzést keltett a szívükben. Ebben a pillanatban visszaváltoztak, megint apa és anya lett.

 Kamilla egy tündér volt. Igazából egy átlagos kislány, de amikor megjelent mellette az apukája mindig tündérré változott.
Kedves csilingelő hangjával úgy tudott kacagni, hogy azzal minden embert nevetésre, vagy legalábbis mosolygásra késztetett.
Kamilla nagyon szerette a virágokat, és sok időt töltött a közeli réten, ahol a kedvenc virágai voltak. Ezek közt voltak Azok a különleges virágok! Kezdetben nem ismerte őket, csak nagyon szépnek tartotta. A kis virág közepe sárga volt, a szirmai pedig apró fehér szirmok voltak. Az illata nem volt jó, de valami melegség töltötte el amikor megszagolta. Mintha már érezte volna, de nem emlékezett rá, hogy mikor csak arra, hogy nagyon kellemes élmény volt.
Soha sem szedte le a rét virágait, mert egy igazi tündér az élő szépségben gyönyörködik. Igen mindennel így volt! Szerette az életet és mindent, ami élt. Vigyázott a kacsákra, a kiscicára, a fákra, virágokra, még a tó tetején szaladgáló molnárkákra is.
Egyszer apuka elutazott és sokáig nem jött haza. Persze nem is volt az olyan nagy idő, de egy tündérnek borzasztó érzés, ha nem változhat tündérré! Ezért nehezen teltek a napok. Az anyukája nagyon szerette őt, ráadásul neki volt a világon a legjobb anyukája. Mégis tündérré csak apa mellett változott. 
Az egyik reggel másképp indult, mint a többi. Kamilla nagyon fáradtan ébredt, már nem bírta sokáig, hogy ne legyen tündér. Kiment reggeli után a rétre, de ott sem találta a helyét. A kis sárga virágok viszont megnyugtatták, és eszébe jutott az a jó érzés, amire mindig emlékezett, amikor megszagolta őket. Hamar ment haza, nem töltött sok időt a réten, de otthon sem találta a helyét. Nemsokára vendégek jöttek, akiknek anyuka nagyon örült és mintha valami olyant mondott volna nekik, hogy maradjanak itt ebédre, mert azt ígérte délutánra itthon lesz. 
- Csak nem apukáról beszélt?! Lehet, hogy délután már ismét tündér lehetek?
Anya egész nap a vendégekkel volt. Kamilla is ott volt mellettük, hogy figyeljen rájuk, hátha megtud valamit édesapáról. Az idő lassan telt, de anya egyre izgatottabb lett, és Kamilla már egészen biztos volt benne, hogy apa miatt. Lehet, hogy ő is tündér lesz apa mellett? Ki tudja, végül is az anyukák mindenre képesek, és talán azért leszek én is tündér, mert az anya is az - gondolta.
Kamilla elaludt délután, mert amikor kislány volt sokat kellett aludnia. De amikor tündér akkor soha. 
Szépet álmodott és még álmában is mosolygott. Álmában ott termett a réten és a kis virág illatát érezte. Olyan erősen, hogy hirtelen felébredt! Ahogy kinyitotta a szemét rengeteg virág volt az orra előtt, egy ismerős gyengéd kéz tartotta. 
- Apuka! - ugrott fel Kamilla, és rögtön érezte, hogy tündérré változott.
- Szia kincsem! Nézd, mit hoztam neked! - mutatott a virágra édesapa.
- Tudod milyen virág ez? Ennek a virágnak van a világon a legszebb neve.
- A legszebb? Nagyon kíváncsi vagyok, hogy hívják.
- Úgy hívják kamilla.
- Engem is így hívnak apa!
- Bizony! Ezért van, hogy nekem ennek a virágnak a neve mindennél szebb!
Aznap nagyon szép este volt. Tudjátok, ha egy tündér sokáig nem lehet tündér, akkor sokkal tündéresebb lesz, ha végre kiszabadul. Különben Kamillának igaza lett, kiderült anyáról, hogy ő is tündér. Csak nála is apa váltja ki ezt. Az ember azt hinné, hogy az a különleges, hogy titokban tündér egy kislány. De lehet, hogy apa a különleges? Mindegy végül is, ha itt van jó tündérnek lenni, és jó anyát tündérnek látni! Apa azt mondta, nem megy el nélkülünk többet ilyen sok időre. Hát ezt meg is értem, ha valaki tündérek közt élhet . . . 

 A tündérlány reggel nagyon frissen és vidáman ébredt. Tele volt életerővel, és arra vágyott, hogy valami nagyon szépet, vagy valami nagyon hasznos dolgot csináljon. Leugrándozott az emeletről a konyhába. Apa már ott volt és a reggelit készítette. Apa mindig korán kelt, ő volt az első, mert szerette elkészíteni mindenkinek a reggelijét, mire felébrednek. 
- Kis virág, ilyen korán keltél? - kérdezte apuka és gyorsan egy puszit nyomott Kamilla homlokára.
- Ma szeretnék veled menni és segíteni neked! - lelkendezett a kis tündérke. Hogy apát jobban meggyőzze gyorsan hozzábújt és átölelte a nyakát. 
Persze ez olyan volt, mintha megpuszilta volna az apa szívét. Édesapa szeméből már látta is, hogy minden rendben van, ezt a napot vele töltheti.
Reggeli után elköszöntek anyától, és kimentek az állatokhoz. Itt mindig sok munka volt, de apa nagyon szeretett gondoskodni róluk.
Viszont ma valahogy olyan nyugtalan volt minden állat. Apa nem bírt velük, rosszalkodtak, kiabáltak, rendetlenkedtek. Csibész (apuka kedvenc lova) gyakran volt ilyen, de ma pont ő volt, aki kilógott a sorból, mintha rosszkedvű lett volna.
- Itt valami baj van - gondolta Kamilla. Még jó, hogy tündér vagyok!
Gyorsan odaszaladt a bocikhoz, és csilingelő, kedves hangján elkezdett énekelni nekik. Közben valahogy kiszabadult egy kisbárány, és meghallva Kamilla kedves énekét, igyekezett hozzábújni, sőt az ölébe fészkelte magát. 
Kamilla énekelt, megsimogatta sorra az állatokat, csibészt a kezéből etette, a kis kacsákat még meg is puszilta. Fáradhatatlanul csicsergett, dalolgatott nekik, etetgette, simogatta őket.
Édesapa sokat dolgozott közben, de neki is nagyon tetszett a kislány odaadó, tiszta, őszinte szeretete, amit olyan bőségesen osztogatott minden állatnak. Igen ő ilyen volt, mindent szeretett, ami élt. Így ment ez egész délelőtt, amíg apuka nem szólt, hogy menni kell ebédelni.
Kamilla rögtön szót fogadott, mert nagyon szerette az apukáját, meg kicsit éhes is volt. Hazafelé, viszont nagyon lassan, szinte csak csoszogva ballagott és az orrát lógatta. Bármilyen furcsa időnként még egy kedves kis tündérlány is lehet szomorú. Az apukája, ahogy észrevette, azonnal megállt, hogy beszéljen a kislánnyal.
- Elfáradtál kicsim, vigyelek hazafelé? - kérdezte tőle.
- Nem apa, csak tudod nem ilyen napot szerettem volna.
- Hiszen egész eddig olyan vidám, és aranyos voltál! - édesapa már tudta, hogy mi lehet a baj, mégis hagyta, hogy a kislány mondja el.
- Segíteni akartam, dolgozni és valami nagyon hasznosat tenni, de nem csináltam semmit, csak játszottam énekeltem, mint ahogy otthon is szoktam - már szinte sírva fejezte be a mondatot.
Apa szó nélkül megfogta a tündérke kicsi kezét, és visszamentek az állatokhoz. Felemelte Kamillát, a karjára ültette és sorra megmutatta neki, hogy milyenek az állatkák.
- Nézz csak végig az állatainkon! Mindegyik jól érzi magát. Szinte boldogok. Szépen nyugodtan falatoznak, csendben és békességben vannak. Csibész újra eleven és jókedvű. Emlékszel milyenek voltak reggel?
- Hát nem ilyenek - mondta egészen halkan a kislány. Aztán hirtelen felragyogott az arca!
- Azért változtak meg, mert velük voltam?
- Pontosan. És azért mert az a szeretet hiányzott nekik, amit csak tőled kaphattak meg. A Te kis szíved hangja, dallama nyugtatta meg őket. Neked köszönhetem, hogy megint minden rendben van. Mert kedves voltál velük és megérezték mennyi szeretet van benned, ettől biztonságban érzik magukat. Sokat tettél ma értük Kamilla! Nem hiába fáradoztál.
- Köszönöm apa, hogy megmutattad. Ma sokkal szebb napon lett, mint ahogy megálmodtam.
Mire hazaértek édesanya nagyon finom ebédet készített. Kamilla már az ajtóból mesélte lelkesen, csacsogva, hogy milyen sokat segített az apának, hogy mennyi gond volt az állatokkal, és azt is, ahogy végül minden jóra fordult. Nagyon élvezte, hogy ma is tündér lehetett. Apa mellett. . . 

 Hosszú, és sötét éjszakák voltak azokon a napokon. Kamilla mindig sokáig aludt és álmosan ébredt. Reggel még mindig sötét volt, és ettől kicsit szomorkás hangulatban botorkált át anya és apa szobájába. A földön húzta maga után a takaróját és a kedvenc nyusziját is csak a fülénél fogva tartotta. Így lépet be a nyitott ajtón ahol anya épp egy csésze, forró teát kortyolgatott. Vasárnap apa mindig az ágyba vitte neki a teáját, mert ilyenkor mindenki tovább pihent, és itt anyáék szobájában, reggeli előtt mindig jókat beszélgetett a család. Már Kamilla nagy testvére is ott volt, és éppen azt mesélte ujjongva, hogy éjjel esett a hó. Ettől Kamilla is kicsit lelkesebb lett, mert szeretett játszani a hóban. 
- De jó akkor elmegyünk szánkózni, igaz apa!?- lelkendezett a kislány. Viszont hamar elszomorodott, mert sem az apukája, sem az anyukája nem tudott vele kimenni, játszani. Kamilla bátyja azonnal felajánlotta a kislánynak, hogy ő szívesen kimegy vele a hóba. Még a nyuszit és a takarót is eldobta, és úgy ugrott a testvére nyakába. Nagyon szerette a bátyját mert, bár sokkal nagyobb volt nála, mégis mindig szívesen játszott vele. Ilyenkor mindig igyekezett Kamilla kedvére tenni. Ráadásul sok érdekes játékot tanított a kislánynak.
Amikor kiléptek a házuk ajtaján ismét elkezdett esni a hó. Kamilla testvére megtanította neki, hogy kell a hópelyheket bekapni. Ezen sokat kacagtak, mert nem mindig sikerült. Kamilla nagyon nevetett, mert hol a nyakát csiklandozta meg egy hópihe, hol a szemét, és csak ritkán sikerült bekapni. A végén már a földön feküdtek a nevetéstől. Ha már feküdtek, akkor kitalálták, hogy hóangyalt csinálnak. Kamilláé nagyon picike lett, és ez szintén vicces volt. Már az egész környék, az erdő, a rét, még a befagyott tó is Kamilla kacagását visszhangozta.
- Kamilla! Mit szólnál, ha építenénk egy hóembert? - kérdezte a testvére.
- Hóembert? Miért mindig hóembert építünk? Építsünk valami mást is!
- Mire gondolsz Kamilla? Mondjuk építsünk, hócsigát? - kérdezte viccesen a testvére.
Ez nagyon tetszett a kislánynak. 
- Igen, igen! És hópingvint is, meg hónyuszit, hóbárányt, hókígyót, hóteknőst, hómacit... sorolta vég nélkül egyik állatot a másik után. Mivel Kamilla sok állatot ismert, mert nagyon szerette az állatokat, ezért úgy tűnt soha sem fogja befejezni. De egyszer csak megállt.
- Nem tudok többet, elfogytak az állatok.
- Tudod mit Kamilla?! Építsünk Hótündért! - javasolta a bátyja.
"Juj, vajon honnan tudhat erről a tündér dologról?" Gondolkodott el a kislány. Azért belement a játékba és hótündért építettek. Ebédre kész is lett. Amikor édesanya szólt, hogy menjenek be, mert kész az ebéd, már csak gyönyörködtek a szép kis hótündérben. Kamilla testvére nagyon ügyes volt és a hótündér remekül sikerült. Teljesen olyan lett, mint a kislány. Amikor Kamilla felismerte félve nézett a testvérére. Nem akarta, hogy a kis titka kitudódjon. A bátyja kacsintott egyet rá, letérdelt mellé és magához ölelte.
- Te tudod!? - kérdezte aggódva a kislány.
- Aki ismer téged, mindenki tudja. Így csak egy tündér tud kacagni. Csak egy tündér tud ennyire örülni. Csak egy tündérnek a hangját visszhangozza, még a befagyott tó is. És ilyen nagyon, csak egy tündért lehet szeretni.
- Örülök, hogy megtudtad. Most már nem akarom, hogy titok legyen előtted. Te vagy a legjobb testvér, és a legjobb barát is.
- Bátybarát, igaz? - mondta nevetve Kamillának, és hirtelen felkapta a kislányt, majd elkezdett pörögni vele. 
- Tündérlány, Bátybarát, Tündérlány, Bátybarát...- kiabálták egymást túlharsogva, amíg kimerülve össze nem rogytak a hóban. Fáradtan dőltek hátra a puha hótakarón, már nevetni sem tudtak a lihegéstől.
Aztán bekaptak még egy-két hópihét ebéd előtt, és egymás kezét fogva, nyakig havasan siettek be a jó, meleg házba. 

 A kis tündérke már nagyon várta ezt a napot. Kirándulni készültek apával a nagy tóhoz. Nagyon izgatott volt, mert élvezte a kirándulásokat. Apa ilyenkor sokat mesélt neki, a természetről, és a Teremtőről. Ebéd után mindent elpakoltak a hátizsákba, és szépen kézen fogva elindultak. Megígérték anyának, hogy időben hazaérnek. Nem szerették, ha anya aggódik miattuk. Útközben Kamilla rengeteget kérdezett, apa alig tudott minden kérdésre válaszolni. Ahogy sikerült, már kész volt a következő kérdés. Ez így ment egész addig, amíg egyszer csak megérkeztek a nagy tóhoz. Itt lepakoltak, hogy megpihenjenek. Ettek egy kis sütit, amit édesanya csomagolt, és ittak a finom hűs forrásból, ami a közelben volt. Nagyon élvezték egymás társaságát. Kamilla apa mellett nagyon nyitott volt, mindent kimondott, amit gondolt, vagy érzett. Mindenre rákérdezett, amit éppen fontosnak tartott.
Egyszer csak egy meglepő kérdéssel fordult az apukájához:
- Apa, honnan tudtátok, hogy én meg fogok születni?
- Szeretnéd, ha elmesélném ezt a történetet?
- Hát, azért kérdeztem.
- Tudod, nagyon szerettük volna, ha születik egy kislányunk. Sokat gondoltunk rád és vártuk türelmesen azt a pillanatot, amikor találkozhatunk veled. Egy reggel, amikor elkészültem a reggelivel, és a kávé is kifolyt, felmentem édesanyához, hogy odaadjam a tejeskávéját. Az ágya szélén ült, és mosolygott. "Köszönöm,de ma reggeltől nem kérek kávét" mondta.
Tudtam, hogy valami titkot fog megosztani velem, de nem aggódtam, mert a szelíd szeme, még jobban megszelídült. Éreztem, hogy valami jó dolog történhetett. "Miért?" kérdeztem csodálkozva. 
"Van egy pocaklakónk, akinek nem esne jól." Hirtelen nagyot dobbant a szívem, letérdeltem, átöleltem édesanyát, és a pocakjára tettem a fülem.
- És hallottad, hogy ott vagyok bent?
- Nem akkor még csak egy picike pontocska voltál. Még egy kamillavirágnál is kisebb. Nem hallottalak, és én nem is éreztelek.
- Akkor anyuka honnan tudta, hogy a pocakjában vagyok?
- Az anyukák ezt megérzik, ilyenkor csodálatosan megváltozik a testük, és ezt ő is érezte. Aztán sírtam egy kicsit, mert nagyon örültem, és elmondtam neked, hogy én vagyok az apukád, és azt is, hogy nagyon szeretlek.
- De apa azt én nem hallhattam! Azt mondtad picike voltam, mint egy kamillavirág.
- Igen de akkor is jó volt kimondani. Aztán megkérdeztem anyukát: "hogy fogjuk hívni?" Tudod azt mondtam régen édesanyának, hogy szeretném ha a gyermekeinknek mindig ő adna nevet, de ha születik egy kislányunk, azt szeretném, ha Kamillának hívnánk. Ezért azt mondta:"Kamillának".
- És tudtátok, hogy én vagyok az?
- Igen biztosak voltunk benne. Pont téged vártunk. Nagyon boldog voltam, hogy már élsz.
- És amikor megszülettem és megláttatok olyan voltam, ahogy elképzeltetek?
- Nem Kamilla. Nem olyan voltál, hanem sokkal szebb, sokkal aranyosabb, olyan voltál, mint egy kis tündér.
"Hát persze, mert az is vagyok"- gondolta a kislány.
- Ugyanúgy nevettél, mint édesanya, és még a szemed színe is olyan volt, mint neki. A kis hangod, ahogy gőgicséltél nagyon megnyugtatott. Mindig mosolyogtál, amikor megláttál.
- Akkor ugyanúgy szerettél, mint anyukát?
- Egy picit, még jobban is. És azóta, napról-napra egyre jobban. Egy csodálatos ajándék vagy nekünk. Jó volt, hogy már akkor szerethettelek, amikor még meg sem születtél.
- Tudod apa, ha én születtem volna előbb mint ti, én is szerettelek volna benneteket, még a születésetek előtt.
- Nagyon aranyos vagy. Őrülök, hogy így érzel. 
- Na, elindulunk haza? Anyának megígértük, hogy időben hazamegyünk.
- Jó de akkor egy picikét vigyél nyakiban!
- Na gyere, te kis pontocska - és apa a nyakába kapta a kis tündérkét.
"Hát ha engem ennyire szerettek a szüleim, akkor már tudom mitől lettem tündér." Gondolta Kamilla, és szorosan odabújt az apukájához. 

 Amikor Kamilla felébredt, volt egy kis hiányérzete. Elsőre nem tudta miért, de hamarosan észrevette. Volt egy kedves kiscicája, amit nagyon szeretett, és édesanya is megengedte, hogy esténként vele aludjon. A cicus mindig Kamilla lábánál bújt be az ágyába és egész reggelig ott kuporgott. Ma viszont nem találta. Felkutatta az egész házat, de sehol sem volt. Olyan nagyon elkeseredett, hogy csak édesapa tudta megvigasztalni. Megígérte hogy segít neki megkeresni. Erre végül is nem került sor.

Egy ismeretlen kisfiú közeledett Kamilláék házához, hóna alatt szorítva a kiscicát. Kamilla kiszaladt, amikor észrevette, viszont ahelyett, hogy örült volna a kiscicának mérgesen ezt mondta:
- Miért van nálad a cicám, és különben is miért így fogod? Nem látod, hogy ez rossz neki?
Aztán kikapta a kisfiú kezéből a cicát és beszaladt a házba. Édesapa már bent várta. Leguggolt elé gyengéden átvette a kiscicát, és megsimogatta Kamilla arcát. Kamilla ekkor nézett apa szemébe, és meglátta édesapa szomorú szemeit. Apa mindig, szinte szavak nélkül is hatni tudott Kamillára. A kislány rögtön érezte, hogy nem volt szép, amit tett, csak valahogy a tündér legbelül egy kicsit hátérbe szorulhatott. Viszont apa mellett újra feléledt, és tudta helyre kell hoznia amit hibázott. 
- Apa, most mit kell tennem? Nem szeretném, ha szomorú maradnál. Azt sem szeretném, ha ez a kisfiú így emlékezne rám.
- Szaladj utána és beszélj vele. - Mondta édesapa, most már mosolyogva.
Kamilla sarkon fordult, és kirohant a házból. A kisfiú nem járt messze, lehajtott fejjel lassan ballagott hazafelé. Kamilla odarohant, és megállította.
- Ne haragudj rám, nem akartalak bántani... - mondta neki egészen halkan.
- Jó, nem haragszom.
- Tudod, nagyon szeretem a kiscicám, és aggódtam érte.
- Gondoltam. - felelte a kisfiú. - Nem rég költöztünk ide. A cicát az erdőben találtam, szerintem eltévedt. Egész nap kerestük a szüleimmel, hogy kihez tartozhat, de csak estére derült ki, hogy e tied. Reggel hamar felkeltem, hogy visszahozzam neked, de nem tudtam, hogy így nem szabad fogni. Te ne haragudj. Csak jót akartam.
Kamilla most az apukája szomorú szemeire gondolt, és egy könnycsepp gördült végig az arcán. "Olyan meggondolatlan voltam." - gondolta.
- Szeretnék a barátod lenni, ha te is szeretnéd! - ajánlotta fel Kamilla.
- Most, hogy már tudom, milyen kedves vagy, szívesen. Megmutatod a környéket, én nem ismerek itt semmit?
- Persze, csak szólok a szüleimnek, hogy ne aggódjanak értem.
Kamilla egésznap a kisfiúval volt, megmutatott neki mindent, amit ő szeretett. Az állataikat, a kispatakot, a forrást, a nagy fát, ahonnan apával az erdő állatait szokták lesni és a rétet ahol a kedvenc virágai nyíltak, amikről a nevét kapta. A kisfiú nagyon megszerette Kamillát, és barátok lettek. Kamilla meg az apukáját szerette meg még jobban, mert nem engedte, hogy bánatot okozzon valakinek, és cserébe egy nagyon jó barátot kaphatott.
- Tudod apa, nagyon rossz volt, hogy szomorúnak láttalak - mondta este az ágyban az apukájának - mindig kedves akarok lenni, mindenkivel. Ugye mindig velem leszel, hogy sikerüljön? 
- Hát persze. - válaszolta édesapa, majd odabújt Kamillához. Bár sötét volt már a kislány szobájában, de így is láthatta, hogy apa szemeiben most elégedettség, és öröm volt.
"Akkor mindig tündér lehetek, és akkor mindig szeretni fognak" - sóhajtott elégedetten a kislány, és becsukta a szemeit. Azt már csak édesapa láthatta, hogy mosolyogva alszik el, a kiscicával a lábánál. 

 Nagyon izgalmas, különleges eseménnyel indult a nap. Kamilla apukája már hajnalban az állatoknál volt. Csibésznek kiscsikója született. Mire Kamilla felébredt és kiszaladt az apukájához a kiscsikó már megszületett. Kamilla éppen akkor érkezett, amikor a csikó kezdett felállni. Apával együtt biztatták, hogy hamar talpra álljon. Amikor sikerült neki vékonyka hangján nyerített egyet. Aztán apa Csibészről, Kamilla pedig a kiscsikóról kezdett gondoskodni. Kamilla nagyon megszerette a kis jövevényt. Elnevezte Kiscsibésznek, mert ugyanolyan eleven volt, mint Csibész. Ahogy a csikó napról-napra erősödött egyre többet hancúroztak a kislánnyal. Szemlátomást élvezte a kis tündérke társaságát. 
Egyik reggel Kamilla kivitte a rétre Kiscsibészt, és egész nap együtt ugra-bugráltak a réten. Henteregtek a fűben, szaladgáltak, kergetőztek, sőt egy picit fel is ült Kamilla a kiscsikó hátára. Teljesen kimerülve, fáradtan értek haza, pont ebéd előtt. 
- Kamilla, veled mi történt? - kérdezte meglepetten édesanya.
- Csak játszottam Kiscsibésszel. Miért?
Anya megfogta Kamilla hosszú gyönyörű gesztenyebarna haját, és megmutatta a kislánynak. Tele volt bogáncsokkal, amik jól belekapaszkodtak. Anya már tudta, hogy baj lesz, ezért leguggolt átölelte Kamillát és úgy suttogta a fülébe. "Ezt nem tudjuk kiszedni belőle. Sajnos le kell vágni egy kicsit a hajadból."
- Jaj ne! -kiáltott fel Kamilla. És már kezdett is sírásra görbülni a szája, amikor édesapa megérkezett. Anyával elmondták apának, hogy mi történt, és hogy mi lesz Kamilla hajával. A kislány a könnyeivel küszködve hallgatta apa vigasztaló szavait, amik megnyugtatták egy picit, de még így sem volt könnyű. 
" Most így mi lesz velem, hiszen egy tündérnek hosszú haja van. Nem fogom kibírni. Olyan sokára fog kinőni újra..." Már a gondolattól is könnyezett.
De mégis megtörtént. Édesapa az ölébe fogta a kicsilányt, és anya szépen, nagyon figyelmesen, levagdosta a bogáncsos részeket. Olyan szép lett Kamilla! Anya nagyon szépen vágta le a haját.
Éppen befejezték, amikor kiabálást hallottak az udvar felöl. A szomszéd kisfiú volt, és Kamillát hívta. 
- Jaj apa nem akarom, hogy így lásson! - kiáltott Kamilla. - Szólj neki, hogy most nem tudok kimenni. "majd, ha megint tündér lehetek..."- gondolta szomorúan.
Apa kiment, beszélt a kisfiúval, majd sietett vissza Kamillához. Amikor visszaért Kamilla belecsimpaszkodott apa nyakába, és olyan nagyon szorította, hogy úgy tűnt soha sem fogja elengedni. Csak halkan sírdogált az apukája vállán. Így indultak el otthonról, kettesben. A kislány először észre sem vette, hogy kimentek a házból, csak a madarak énekére lett figyelmes. Abbahagyta a pityergést, és apára nézett.
- Hova megyünk apa? - kérdezte ijedten, mert nem akart így találkozni senkivel.
- Csak sétálunk egy kicsit. Meglátod nagyon jó lesz.
Kimentek az állatokhoz megnézték Kiscsibészt, aki rögtön el kezdett ugrándozni, ahogy meglátta Kamillát, és egy nagyot nyerített, persze a kis vékony hangjával. Kamilla egy picit elmosolyodott.
Aztán lementek a tóhoz. Csendben ültek egymás mellett egy darabig, nézték a kiskacsákat, a vízből kiugrándozó halakat. Egyszer csak megszólalt Kamilla: - Tudod apa az a baj, hogy úgy érzem, most nem vagyok az, aki voltam. 
- Gyere mutatok neked valakit. - apa odavezette Kamillát a tóhoz, és a vízben megmutatta a kislány tükörképét. 
- Ki ez a kislány?
- Tudom, hogy én vagyok, és látom a hajamat is. . .
- Szerinted szép ez kislány Kamilla?
- Nem mert szomorú. - felelte, szinte azonnal a kis tündér.
- Pedig nekem olyan szép, és olyan szeretni való kislány. Még az állatok is felvidulnak mellette. Olyan jó vele lenni. Olyan jó a kacagását hallgatni. Ha szomorú, mindenki szomorú, ha boldog mindenki boldog mellette. Ez a kislány nagyon különleges. És hatással van másokra is.
" Tudom, mert tündér vagyok." Hirtelen felderült Kamilla arca. "Hiszen én tündér maradtam így is. Ugyan olyan vagyok apa mellett. Nem is a hajamon múlik, hanem rajtam."
A tükörkép egyszer csak el kezdett mosolyogni. 
- Apa! Te olyan jól meg tudsz vigasztalni. Mindig olyant mutatsz nekem, amit nem veszek észre magamtól. Köszönöm. Még Kiscsibész is megörült nekem, én meg alig akartam észrevenni.
- Én köszönöm, neked. Hiányzott nekem ez a kedves, ragyogó szemű, vidám kislány.
- Menjünk gyorsan haza, hogy anya is láthasson! - lelkendezett Kamilla.
Apa felkapta a kis tündérlányt, megpuszilgatta, és elindultak haza.
"Hogy én milyen butus vagyok." Gondolta Kamilla. "Hát apa mellett vagyok tündér, és azért mert nagyon szeretnek. Nem is fogok többet szomorkodni semmi miatt." Aztán jól megszorította apa nyakát, most már azért, mert boldog volt.

 Kamilla anyukája nagyon fáradt volt az elmúlt napokban. A kis tündérke aggódott, hogy mi lehet vele, és ott segített anyukának, ahol csak tudott. Anya ugyanolyan kedves volt minden nap, de a kislány érezte, hogy valami megváltozott. Azt is tudta, hogy sokkal tündéresebbnek kell lennie. Megpróbálta olyan nagyon szeretni anyát, ahogy csak tudta. Nem értette, mi történhetett, mert édesapa olyan boldog volt, amilyennek még soha sem látta. Sokkal figyelmesebb lett anyával, és - picit féltékenyen - azt is észre vette Kamilla, hogy anyával többet foglalkozik, mint vele.
Ebéd után apa elküldte édesanyát, hogy pihenjen le, és ő pakolt el a konyhában. Miután végzett Kamillához fordult, és elhívta sétálni. Sokáig csak sétálgattak a tó körül, beszélgettek minden féléről, majd kimentek a szigetre és leültek a parton.
- Apa! Olyan más lett édesanya, mi történt vele? - kérdezte a kislány, miközben kavicsokat dobált a vízbe.
- Pont erről szeretnék veled beszélni. Te milyennek látod anyukát?
- Olyan fáradtnak, de mégis boldognak. Picit lassabban csinál mindent. Viszont sokkal kedvesebb velem. Nem értem, te mitől vagy olyan boldog! Apa most szomorúnak kell lenni, vagy örülni kell valaminek?
- Olyan kis aranyos vagy. Nem kell szomorkodni. Észre vettük anyukával, milyen szeretettel próbáltál segíteni neki, hogy nagyon aggódsz érte, és szeretnénk ha tudnád nincs semmi baj.
Csak egy picit többen leszünk hamarosan.
- De anya nem szokott megváltozni, ha vendégek jönnek hozzánk. - nézett fel apára Kamilla.
- A kis vendég, aki hozzánk jön, édesanya pocakjában van. Kistestvéred lesz Kamilla!
Ebben a pillanatban egy könnycsepp gördült végig Kamilla arcán. Örült is meg nem is egyszerre. Boldogság és egy kis félelem is átjárta a pici szívét.
- Akkor már nem én leszek a legkisebb?- kérdezte alig hallhatóan a kislány.
- Nem, de meglátod milyen sok örömben lesz részed, ha megszületik a kistestvéred.
- Apa, akkor majd őt fogod úgy szeretni, mint ahogy engem szerettél? - most már szinte sírva kérdezte édesapát.
- Soha senkit nem fogok úgy szeretni, mint téged, Kamilla. De kérdezhetek valamit? Édesanyát szereted jobban, vagy engem?
- Apa! Erre nem tudok válaszolni! Egyformán szeretlek mindkettőtöket, csak anyát anyásan, téged meg apásan.
- Látod kicsim, mi meg a picit babásan, téged Kamillásan szeretünk, és ez soha sem fog változni.
"Soha sem fog változni?! Valóban, teljesen tündér maradtam. Sőt most apa még tündéresebbé változtatott." Aztán Kamilla elgondolkozott azon, amit apa arról mesélt, milyen szeretettel várták, hogy ő megszülessen, és azon, hogy biztos ezért lett tündér. Eszébe jutott, milyen jókat játszik mindig a bátyjával, mennyi mindent tanult tőle, és hogy milyen nagyon szereti őt.
Felderült az arca, felragyogtak a szemei, és apára mosolygott.
- Apa, a pici babák szeretik, ha tündérek játszanak velük? - kérdezte azon a kedves csilingelő hangján.
- Hát én nem tudok sokat a tündérekről, de minden pici baba örül, ha sok szeretetet kap. A tündérek azt hiszem, nagyon tudnak szeretni.
Kamilla felugrott és apához bújt, megszorította a nyakát, hogy megmutassa, milyen nagyon tud szeretni. 
- Szerintem te olyan vagy, mint egy igazi tündér! - nyöszörögte édesapa Kamilla szorításától.
"Hát persze apa, még mindig nem tudod, mert melletted tündér vagyok. Igazi tündér."- gondolta a kislány.
- Akkor menjünk haza gyorsan, hogy édesanya pocakját megszeretgethessem! - mondta a kislány - jó, nem fogom ennyire megszorongatni, csak siessünk már apa!
Édesapa gyorsan felugrott, felkapta a kis tündérlányt, és szaladtak hazáig, hogy anyával lehessenek.

 Késő nyár volt már, és hűvös reggelre ébredtek. Kamilla a kis tündérlány a családjával hosszú útra készült. Apa és anya már sokszor meséltek arról a helyről, ahol megfogadták, hogy örökre szeretni fogják egymást. Arról a helyről, ahol elkezdődött a közös életük. Egy kis szigeten volt, csodálatosan szép helyen, a tengerparttól nem messze. Kamilla nagyon szerette volna látni, azt a szép szigetet, ezért anyáék megígérték neki, hogy egyszer elviszik. Most, ez a hűvös reggel Kamilla számára nagy nap volt, mert végre valósággá vált az, amin eddig csak álmodozott. Elindultak a tengerhez. Az állatokat és a házat a barátaikra bízták, így több időt is eltölthettek a tengernél. Apa barátja a családjával mellettük lakott és szívesen vállalták a feladatot. "Nagy kincs egy igazi barát!" Apáék mindig ezt mondták egymásnak, és ez Kamillának is annyira tetszett, hogy amikor átsétáltak hozzájuk - mondjuk egy kis frissen elkészült sütivel - mindig így köszönt nekik. "Nagy kincs egy igazi barát!" - csilingelt a hangja már messziről.
Apa barátja erre mindig azt válaszolta, hogy "hát még egy igazi Tündér!". Kamilla ettől eleinte megijedt, de apával megmagyarázták neki, hogy azért hívja őt tündérnek, mert régen sokat olvasott egy mesebeli kis tündérlányról, aki olyan volt mint Kamilla. Ettől megnyugodott a kislány, és nagyon szerette, hogy előtte úgy beszélhetett, "mintha" tényleg tündér lenne. Most ők vigyáztak Kamilláék otthonára.
Kicsit szomorkásan integetett a szép kis rétnek, az erdőnek, a kispataknak, az állatoknak és a háznak is amikor elindultak. Már messze jártak, amikor a kis tündérke abbahagyta az integetést. Életében először ment el otthonról ilyen távoli helyre. Az út nagyon-nagyon hosszú volt, és rendkívül fárasztó a kislánynak. Többször is elaludt útközben, de amikor felébredt, mindig a tengerről kérdezgette apát, vagy anyát felváltva. Kamilla szerette a vizet, a kispatakot az erdőben, a tavakat, amik a közelükben voltak, de olyan sok vizet együtt, aminek nem látni a végét, el sem tudott képzelni. 
- Apa ott is tudunk majd állathallgatós játékot játszani? - kérdezte egyszer a kislány.
- Azt mindenhol tudunk, csak nem biztos, hogy minden hangot felismerünk majd. - mondta édesapa.
Ezt a játékot Kamilla találta ki és ő is nevezte el így. Azt kellett csinálni, hogy amikor beeveztek a kispatakon az erőbe, a tündérke apa ölébe ült, becsukták a szemüket, és meg kellett mondani, hogy milyen állatok hangját hallják. Persze mindig Kamilla nyert, mert ő sok hangot felismert, állítólag még a molnárkák hangját is hallotta.
- És apa a tengerben is megtudom simogatni a halakat?
- Hát, a halak elég félénkek ám. 
- De otthon amikor a nagytóra mentünk, ott megtudtam simogatni őket. Tőlem biztos nem félnek, mert még meg is puszilták az ujjaimat. Biztos azért mert nagyon szeretem őket. - csicseregte Kamilla.
Igen erre apa jól emlékezett. Amikor eveztek a tavon a kis tündérke mindig belenyúlt a vízbe, és amikor odajöttek a halacskák - mert azt hitték valami enni való - akkor azt mondta, hogy puszilgatják az ujját, mert érzik, hogy szereti őket.
Szóval így telt az utazás, Kamilla vagy bóbiskolt, vagy beszélt, vagy kérdezett. De ahogy egyre változott a táj Kamilla egyre többet hallgatott, mert lenyűgözte, amit látott. Soha nem látott ilyen hatalmas hegyeket, ilyen különleges fákat, aminek hatalmas levelük volt, de az is csak a fa tetején. Csak ámult és bámult, és úgy érezte magát, mint egy mesevilágban.
Amikor megérkeztek és meglátták, azt a szép kis faházat, ami a szálláshelyük lesz, apa és anya szemébe könny szökött. Régi szép pillanatokra emlékeztek.
- Ez kis ház még mindig milyen szép! - mondta csendesen édesanya.
- Nézd meg van még ez gyönyörű kert is.
Kamilla odafurakodott anya és apa közé, és átölelte mindkettőjüket. "Nagyon boldog vagyok" gondolta magában, de lehet, hogy ki is mondta egy picit, mert apa lehajolt hozzá, megsimogatta, és azt mondta, hogy még boldogabb lesz, ha meglátja a naplementét. Apának igaza lett.
Olyan csodás napokat töltöttek el együtt, amilyent Kamilla még soha sem élt át. Minden nap egy új élmény volt számára, szívta magába az életet. Az életvidám, tündér kislány még mindig tudott változni. Senki sem gondolta, hogy ennyire fokozható az a szeretet, ami benne van. 

 A csukott ajtón keresztül, lágy hegedűszó hallatszott ki. Közelebb léptem az ajtóhoz és hallgatóztam. Kissé zavartan, már-már szégyenkezve loptam a kiszivárgó halk zenéből. Vonzott, vágyakozást ébresztett bennem, hogy hallgassam. Nem tudtam ellenállni, be kellett lépnem a terembe. A kis szolid teremben az ablakhoz közel egy asztalon ült egy kislány, kezében a bűvös zeneszerszám. Olyan volt, mint egy kedves kis baba. Régen a nagyszüleim idejében készítettek ilyen babákat. Szép fodros kis ruhájuk volt, néha volt is valami a kezükben, talán épp hegedű, és porcelánból volt az arcuk és a kezük. Egy ilyen szép kis baba jutott róla eszembe. Mosolygott, szép hosszú szőke haja csendesen hullott fehér vállára. Úgy fogta a hegedűt, mint egy játékot, és a vonóját, mint egy varázspálcát. "Játszd el azt a dalt, ami az újvilágról szól!" Kértem halkan, lélegzetvisszafojtva. Nem szólt, csak megrázta hosszú haját, becsukta tiszta szemeit, és megmozdította a kezeit. Rögtön megszólalt, életre kelt a hangszer. Vidáman, boldogan, élettel telve hullottak szerteszét a hangok a teremben. Lefolytak a földre, megtöltötték a helyiséget, átitatták az egész testemet. Nem csak élvezni lehetett, hanem erőt, életet kaptam általa. Könnyű lett minden, súlyos terhek olvadtak szét a zeneszó hatására. Örömkönnyek tették csillogóssá a kislány körvonalait, az ablakon besurranó napsugarak hatására, szinte ragyogott, mint egy igazi tündér. Soha sem hittem, hogy egyszer láthatok, hallhatok ilyen szépet. A kis tündér úgy bánt ezzel az eszközzel, mintha hozzá tartozna, a teste része, egyik tagja lenne. 

Véget ért a játéka, befejezte, és leengedte a hegedűt tartó kezét. Mosolygott, és a szemében egy kérdés jelent meg: "szép volt?" Csak annyi jött ki a torkomon elcsuklóan: "köszönöm, nagyon köszönöm". 

Kimentem és elgondolkodtam, mily kevés kell az örömhöz, a boldog pillanatokhoz. Mégis ezt a keveset is olyan ritkán vesszük észre. Pedig ott van egy hegedűben, egy gyíkocska futkározásában, egy fűszálon hintázó harmatcseppben. A valódi élet ajándéka, egy kincs, egy csoda. Persze nem arra gondolok, ahogy a világban élünk, a világ nem szép, hanem maga az élet, az élni akarás, az élet szépsége, ereje egyszerűen lenyűgöző, az élet egy kincs. Mindig megállok és elálmélkodom, amikor azt látom, hogy egy hajlékony gyenge kis fűszál hogyan nyomja fel, repeszti szét a járda aszfaltját. Honnan ez az erő? Hogyan tud ilyen kemény, vastag anyagot ilyen egyszerűen kifúrni, szétmorzsolni? Mert élni akar.
Egyszer, amikor az erdőben voltam, észrevettem a fűben egy nagyon keskeny kis ösvényt. Megnéztem, hogy mi az, miért nincs ott fű? Hangyák jártak fel-alá egymással szembe, menetiránynak megfelelően, rendezetten. Hangyák, amik kitaposták az utat, kitaposták úgy, hogy nem nőt fű. Az a fű nem nőt, amiben olyan erő van, ami megrepeszti az aszfaltot, az apró hangya viszont kitaposta. Nem értjük mi az életet, fogalmunk sincs róla, hogy mi miért van. Egy hegedű megolvasztja a szívet, ahogy egy kislány kezében, feloldja azt, amit száz fárasztó nap összecsomózott, megrekesztett, és ami miatt már szinte levegőt sem kaptam. Egy gyantás vonó, néhány feszes húr, pár ügyes kézmozdulat, és megint mehet minden tovább. Ki érti, hogy működik ez? Ki érti, a lassan vonuló felhők, miért nyugtatnak meg? Ki érti, hogy a monoton tücsökciripelés, miért nem idegesítő? Mennyi kérdés, amire nincs más válasz, mint az, hogy Valaki nagyon szeret minket, Valaki nagyon jól kitalálta, tökéletesen megalkotta mindezt. Nem baj, ha nem értjük, elég ha hálás szívvel annyit mondunk érte: KÖSZÖNÖM!