Elég nagyméretű babának születtem. 4 kg feletti tömeggel. Persze tudom, hogy a babákat csak grammban mérik, nekem ez a racionálisabb, kissé henteses kg jobban tetszik. Szóval kivágták a burkot, hogy ne fulladjak meg, letekerték a köldökzsinórt a nyakamról – szintén ebből a célból – aztán addig paskolták a püspökfalatomat, amíg hajlandó voltam végre szembenézni a ténnyel, hogy megszülettem. Bár akkor még csekély értelmi képességgel, de felfoghattam, hogy nem sok jó várhat itt rám, mert kissé nehezményezve a bánásmódot kifakadtam, és bömbölni kezdtem. Ettől mindenki megnyugodott, és boldog lett. De jó!
 A kezdeti testméretem, amire még akár büszke is lehettem volna, hamarosan aránytalanul változni kezdett. A fejem akkorára igyekezett nőni, hogy beleférjen az a sok megvilágosodás, hogy aprócska nyakam elég bajosan bírta megtartani. A többi részem, mintha elfelejtette volna, hogy arányosan, szintén illene lépést tartani a fejlődésben a fejemmel. Szóval mire iskolássá cseperedtem, már csak egy pálcika emberkére hasonlítottam. Akkoriban a gyerekeket kilóra vették fel az iskolákba. Mintha értették volna a racionálisabb henteses gondolkodást. Az elsős gyermeknek kötelező volt legalább 19 kilógrammot nyomni, az erre hitelesített mérőeszközön. Amit azóta sem értettem meg, hiszen a húsz az egy sokkal szebb kerek szám, miért nem azt választották ki. Ja meg egyébként sem értem, mi köze egy gyermek tömegének az iskolaérettséghez, bár kétségtelen, hogy egy könnyen mérhető, kézzelfogható adat, nem úgy mint az a nyamvadt intelligencia. Szóval épp 19 kg-ot nyomtam, ezért nem kellett emiatt szégyenkezni anyukámnak, megkaptam az iskolai zöldkártyámat. A cinikus megjegyzések hallatán szeretném közölni, hogy nem volt nálam vaságy.
Apám mondása szerint két dologra kell törekedni az életben. Legyél erős, vagy okos. Ha egyik sem sikerül, nem sok jóra számíthatsz. Mert valahogy meg kell élni. Vagy így, vagy úgy. Dolgozni fontos dolog, mert nem ehetjük anyu főztjét egy életen át. (Pedig milyen finom!) A tükör előtt állva úgy döntöttem, hogy kisebb erőfeszítés lesz okosnak lenni. Tehát az iskola éveit megpróbáltam okosodásra felhasználni. Ez egész jól sikerült, és az élet azt is bizonyította, hogy megfelelő döntést hoztam. Általános iskola mind a nyolc évében sikerült megőriznem a tornasor negyedik helyét – persze hátulról. Elég korán szembesültem a testi adottságaim, vagy inkább „elvettségeim” nyújtotta nehézségekkel. A labda az egy olyan tárgy, amihez valami természetfeletti erő kell, ha valaki meg akarja fogni két kézzel. Az ilyen mitikus erő nagysága egyenes arányban fokozódik, a labda méretének csökkenésével. Kivételt képez a medicin labda, az nem kíván elszökni az ember elől, inkább makacsul ragaszkodik a helyhez, ahova a testnevelő tanár könnyedén lehelyezte. Nekem valahogy nem jutott ebből az erőből, vagy mi lehet ez, ezért nem voltam túl jó viszonyban a labdákkal. A szekrény, ami amúgy egy szobai használati tárgy is lehetne, a testnevelési szótárban egészen mást jelent. Azt tudom, hogy bár átugrani nagyon nehéz, vagy az emlékeim szerint lehetetlen, ledönteni nekifutásból, nem is olyan megerőltető. Nekem rendszeresen sikerült. Hasonló érzéseket keltett bennem, mint a labda. A kötél viszont jó barátom volt mindig. Van valami nyakatekert módszer, ahogy fel lehet mászni rajta, de ez teljesen értelmetlen, és hiábavaló nyűglődés. Egy csenevész méretű gyermek sokkal jobban jár, ha csupán a kezeit használva kapaszkodik fel egy ilyen eszközön. A testnevelő tanárok általában – és nem akarok senkit megbántani – velem ellentétben az apám által vázolt két lehetőség közül az elsőt választották. Így aztán játszva vittem be őket a sűrűbe, amikor azt kértem hadd másszak fel csak kézzel, mert az úgy egyébként is nehezebb, meg gyorsabban fent vagyok, és ha így tudom, akkor nyilván lábbal is megy. Na ez megvolt, és persze a nagy erős osztálytársak csak néztek bután. Ezen kívül nem sok sikerélményem volt a mozgás, és az ügyesség terén. Viszont a tanáraim egyre jobban megszerettek. Mivel lusta voltam, mint a föld, és soha sem tanultam, csak figyeltem órán, és ebből próbáltam megélni, ezért kicsit lepontozták a szorgalom jegyeimet. De nekem a közepes az átlagost jelentett, tehát az jó. Ha meg valaki átlagosan jó, az a társadalomba beillik, vagyis példás. Ezt az ideológiát azért nem osztottam meg senkivel, mert féltem, hogy nem mindenki értene egyet velem. Hatodik évfolyamra elértem, hogy az egyik legjobb barátom a fizika tanárom legyen. A kémia tanár néni, aki hatalmas borostyánköves gyűrűjével előszeretettel osztogatott kokikat a rendetlenkedőknek, egy szelíd kislánnyá változott, amikor látta, hogy végre valakit érdekeltek a kémiai kísérletek, és értette az egyenletek, molekulák, ionok és effélék világát. A matek tanárnő viszont elég rosszul vette az akadályokat. Persze nem mindenki értékeli, ha minden órán megszólal az okos tojás, hogy tanárnő erre van egy egyszerűbb megoldás is. Meg azt sem, ha az ablakon bámulva nézegeti a rigókat, majd amikor rápirítva próbálja sarokba szorítani, akkor azt válaszolja, hogy már tíz perce kész a feladatokkal. Ezeket az apró túlkapásokat igyekezett a dolgozatok javításakor megfelelően „jutalmazni”. Valahogy nem sikerült hármasnál jobb dolgozatot írnom. Egyszer az volt a baja, hogy a kétismeretlenes egyenletet nem vezettem le kellő részletességgel, és bár az eredmény kijött, biztosan azért, mert lemásoltam a mellettem ülőről. Persze ennek volt némi alapja, hiszen a mellettem ülőnek teljesen hasonló lett a megoldása, mint az enyém. Mikor megmondtam, hogy azért nincs levezetve, mert fejben számolok azt mondta, az lehetetlen, mert ő sem tudná kiszámolni fejben. Én megkaptam a hármast, a padtársam, aki rólam másolt mindent, pedig négyest kapott. Sajnos egy év múlva meghalt szegény tanár néni. Persze én nem jajveszékeltem képmutatóan, mint a többiek, de azért ezt én sem kívántam neki. Mikor kaptunk egy helyettesítő tanárt, már nem volt többé gond. Ő a tenyeremből evett, és nagyon tisztelt. Az iskolaévek jól teltek a középiskolában is. Egész jól irányítottam, hogy ne kelljen tovább tanulnom. Csak annyit dolgoztam a jegyeimért, amennyi az alapszinthez elég volt. Így nem kellett egyetemre, vagy főiskolába mennem. Tehát nem préseltek egy uniformizált öntőformába, és nem mondták meg hogyan kell élni, gondolkozni, érvényesülni. Szóval nem programoztak droiddá. Nem adtak diplomát arról, hogy tudok úgy gondolkodni, mint ők. Azóta is sikerül saját szabad akaratomból élni. Bár néha extrém módon gondolkodom, teljesen másképp látok dolgokat, mintha mondjuk kézen állva járnék, vagy valami ehhez hasonló. De nem baj, azt hiszem jól döntöttem, amikor a két alternatíva közül választottam. Erős nem lettem, azóta sem, és ügyes sem. Például a ping pong labda a legaljasabb ellenségem, és a fociról is csak annyit tudok, hogy az eb, az nem egy kutya a futballban, hanem valami verseny féle négy évente. Viszont a röplabdát egész jól elsajátítottam. Szinte egy röplabda virtuóz lettem. Mondjuk a tornatanár ismerősöm röhögő görcsöt kapott, amikor ezt mondtam, de ennek csak az az oka, hogy ő nem látja a fejlődést elejétől végéig. Ráadásul biztos féltékeny a képességeim láttán. Amúgy büszke lenne rám.
 Most életem nem túl könnyű szakában, szellemi törmelékek lapátolása közben, kellemes vigaszt nyújtott komikus gyarlóságaim felidézése, és ezek megosztása másokkal.

 Ez egy elég gyenge életrajzi írás lett, de kipróbáltam ezt is. Kicsit nagyképűre sikerült a címe, de gondoltam, ha Szabó Lőrincnek bejött, én is megpróbálom. S hadd higgyem, hogy kedves tücsök cimboráink engem is üdvözölnek itt ezen a vicces bolygón, hol élni csak nevetve lehet, bánatot feledve, magunkban ciripelve.