Mindig ellenkezünk mindennel. Általában az emberek nem elégedettek. Aki alacsony magas szeretne lenni, aki göndör hajú az egyenes hajat szeretne. Ha fehér valami feketére vágyunk és fordítva. Nem tudjuk elfogadni azt, ami van. Persze néha nem is könnyű. De attól, hogy nem fogadjuk el, attól még van, és nem igen akar változni a világ. Szóval nem marad más meg kell tanulni együtt élni a rosszal is. A fájdalommal, a "nem akarom dolgok" hosszú szenvedéseket okozó tényszerű létével. De mit tegyünk, a fájdalmat nem lehet szeretni. Vagy mégis meg lehet tanulni, ezt a titkos, rejtélyes, emberi mivoltunk lényeges részét képző érzést elfogadni? Sőt talán lehet kedvelni, szeretni?
Nos, bátran állíthatom, hogy lehet. Ez a titok a belsőben van elrejtve. A húsban, csontban, a szív mélyén, az elmében. A fizikai fájdalom egyrészt védelem a testnek, másrészt megerősít, levezet indulatokat, feszültségeket. Amikor túlélünk egy nagyon komoly, fájdalmas testi jellegű megpróbáltatást mindig megváltozunk. Megváltozik az értékrendünk, a gondolkodásunk. Az érzelmi fájdalmak elviseléséhez szükségünk van arra, hogy tudjuk, miért történik velünk az, ami megtörténik. Például ha megvetnek, gúnyolnak, gyűlölnek, vagy kihasználnak, becsapnak, rászednek, esetleg cserbenhagynak, megaláznak, értéktelennek tartanak, és nem tudjuk miért, akkor az megtör, erőtlenné tesz, legyőzhet. De ha mondjuk tudjuk, hogy aki ezt teszi így szabadul meg az indulataitól, és ettől másokat nem bánt, akiket talán szeretünk, akkor emelt fővel visszük ezt a terhet. Boldogan büszkén, mert tudjuk, másoknak adunk ilyenkor. Amikor így hárítunk el villámokat a világból, és magunk világát békés és biztonságos menedékké tesszük mások számára, akkor nem fáj, hanem felemel, örömet ad az ilyen tettek sorozata is. Tapasztalatból tudom.
Egyszer gyalog mentem haza, mert néha szükséges gyalogolni, magunk mögött hagyva a méterekkel együtt a gondok sokaságát is. Hideg volt, és zord, irgalmatlan szél fújta könyörtelen jégkristályait szerteszét. Az arcomba érve apró üvegszilánkokként hasítottak bele. Fájdalommal, és az elnyomottság biztos tudatával érzékeltem az erőtlenség minden formáját. De mégis! Mégis vágytam rá, hogy még, újra és újra csapjon a szél az arcomba. Beteges érzés? Nem hiszem, széttárva a karom boldogan érzékeltem, hogy vagyok, érzek, létezek. Örültem a hidegnek, a jégnek, és annak is, amikor az arcomon nem könnyek, hanem az olvadt jég cseppjei folytak végig. Mindig lehet rosszabb is. Jobb volt így hálát adni a reggelért, a napért, hogy úgy döntöttem az életet választom. Boldog és szabad voltam. Honnan ez az erő? Ki tudja? De van, és mindenkinek van. Szeretni is lehet, ha fáj valami. Gyakran érzem ezt érzelmileg is.
Megnyugodni, megkapaszkodni, elfogadni, beletörődni. Ezt tehetjük a világban, mert mást úgy sem tudunk. Nem a jégkristályokról szól ez a gondolat, hanem arról, hogy ha a bajokat a visszájára fordítjuk, akkor a betegségből a gyógyulás öröme marad meg, a megbántásból a kibékülés, a bánatból a vigasz, és így tovább. Így lesz a mélabús síró szívből, örömtől gazdag, adakozó, pezsgő, lüktető szív.
Mert "Mindenre megvan az erőm annak köszönhetően, aki erőt ad nekem." (Filippi4:13)
Utolsó kommentek