Írásaim

 Egyedül ült az öltözőben, és a sminkjét igazította. Mindennek hibátlannak, jól rendezettnek kellett lennie. A színház volt az élete, szerepek, játék, ragyogás, egy valótlan tündöklés.

„Mit is játszom ma? A királynőt, igen persze. Nem lesz nehéz, egy királynőt bármikor el tudok játszani. Hatalom, felsőbbrendű megjelenés, elegáns mozdulatok. . .    lenyűgöző látvány lesz. Minden szerep könnyedén megy, csak önmagamat nem találom már régóta. Bár azt tudnám ilyen jól, hogy én ki vagyok valójában. Ha egyszer önmagam lehetnék, egy rövid pillanatra. . .
De most nagy levegő, én jövök.”

A nézőtér tömve volt. Őt mindenki szerette látni. A játéka oly valószerű volt, hogy minden színházba vágyó ember örömmel, élvezettel élte át, mikor őt látta. Szerették, amit csinált. Azért jöttek, hogy azt lássák, mikor nem önmaga, nekik csak ez kellett. A színpad varázsa, csalfa, megtévesztő illúzió csupán, de a valós szürke hétköznapokat feledtetni hivatott. Ezt a hivatást csodás precízséggel, és teljes odaadással művelte, ezért vonzott másokat.
 Amikor megjelent a színpadon, mindenki őt figyelte, szinte imádva tisztelve tekintett rá az egész nézőtér. Magával ragadott mindenkit, és vitt a játék, a művilág, a meseszép csoda élettelen szépségébe. A végén, az utolsó jelenetben meghalt. Élethű játéka igazi könnyeket csalt ki az érző szívek szemtükréből. Tényleg megdöbbentünk, elhittük, hogy meghalt. Sajnáltuk, megsirattuk, mintha tényleg elvesztettük volna. Mikor vége lett, a függöny mögül egyenként léptek elő a színészek. Nála tapsoltunk a legjobban, őt szerettük a legjobban. Visszahívtuk háromszor is, mert látni akartuk, mert csodálni akartuk.

Aztán nem jött ki többet, és mindenki lassan elcsendesedve, szedelőzködni kezdett. Néhány perc múlva kiürült a nézőtér. Lekapcsolták a villanyokat. Egyedül maradtam. Nem mentem el, mert nem tudtam. Volt egy érzés, amit nem tudtam legyőzni magamban. Tudni akartam ki ez az ember! Kit takar a szerep, kit szeretnek ily sokan ismeretlenül. Valóban szerethető, vagy csak a játéka szép? Nekem több kellett, én nem értem be a sekélyes érzésekkel, nem volt elég az eljátszott érzelem.
Vártam. Úgy tűnt nagyon sokat. Már teljes csend volt, és senki nem maradt a közelben. Minden apró hangot hallottam, ajtók nyikorgását, valakik beszélgettek a távolban, a lámpák pattogva hűltek, a színpad deszkái időnként roppantak egyet. Elgyötört csoszogás hallatszott a közelből, amikor felemeltem a fejem meglebbent a függöny, és ő állt ott. Nem nézett fel, csak állt. Majd térdre rogyott. Jobb kezében valami ruhát szorongatott, a balban a koronát. Gyenge, remegő kézzel engedte ki kezéből az apró női koronát, ami lassan szívet tépő sikollyal gördült végig a színpadon. Azt hittem soha sem áll meg, mintha tudta volna, most dolga van, menni kell, mert ő egyedül akar lenni. A korona megállt, és meghallottam néma, mégis hangosan fájó gyötrelmes sírását. Az egész teste rázkódott, a könnyei záporként hullottak a földre. Magányos, fájdalmas, megható látvány volt. Mert önmagát adta, mert sírva azt láttam, aki belül volt. Mert őszinte emberi érzések, igazi könnyek voltak. Együtt sírtam vele, nekem is fájt, ami neki. Tudtam, a magány, az egyedül való lét, a hideg reggelek, a fájó éjszakák sora ömlött most vízözönként a földre. Én eddig nem tudtam szeretni, most viszont igen.

Nem mozdultam, szinte levegőt sem vettem. Mégis észrevett. Megérezte, szinte meghallotta az érzéseim, a jelenlétem. Összerezzent, és hirtelen felkapta a fejét. A tekintetünk összeakadt, mindketten könnyes szemmel néztünk a másikra. Ő tért vissza gyorsabban. Letörölte a könnyeket, megrázta a haját, tekintete hideg lett és dühös. Idegesen, remegő kézzel kotorászott maga mellett és a koronát kereste. Mivel messze volt, és nem érte el felegyenesedett, méltóságot öltött magára, a keze megnyugodott.
A királynői szerepet vette vissza. Kinyújtotta a kezét, és így kiáltott:
„Őrség! Vigyék innen!”.
Sírt és nevetett a szívem egyszerre. Bánatos-komikus jelenet volt, kicsit szánalmas is. Nem kellett őrség, felálltam és elballagtam csendben, nem néztem vissza. Nem értettem az egészet. Talán szégyellte, hogy olyannak láttam, mint még soha senki? Én annak láttam, aki igazából, gyenge érző elesett embernek. Láttam a lelkét, meztelenül. Talán ettől lett dühös és ingerült? Pedig ebben a rövid pillanatban tényleg szerettem őt. Azt, aki az igazi. Azt, aki reggel felébredve szembenéz vele a tükörben.
Lehet, hogy ő nem szereti saját magát, lehet, hogy épp ez volt a baj. . .

Többet nem mentem színházba, nem néztem meg őt sem soha. Nem voltam rá képes, és nem akartam zavarba hozni. Minden hírt elolvastam vele kapcsolatban, innen tudtam meg, hogy mikor lejárt a szerződése nem játszott többet. Nem ment sehova, hiába kérték fel jobbnál jobb szerepekre, nem vállalt el semmit. Nem hallottam róla többet. Eltűnt mindenki elől. Most hiányzik, de talán egyszer újra láthatjuk játszani. Vagy talán, egyszer megtalálja önmagát, megszereti és elfogadja azt az embert ott belül. Akkor nem fogja többet szégyellni azt, amit érez, és mindenki annak látja majd, aki igazából. . .