Igen, spártai katona vagyok. Nem volt gyermekkorom, nem kaptam szeretetet, törődést, semmi érzelgős felesleges „nyavalygást”. Kiképzést viszont igen. Megtanultam némán tűrni a fájdalmat,  kiirtani a félelmet a szívemből, elfelejteni a feladás lehetőségét. Küzdeni, harcolni, életben maradni, ezeket verték belém, szó szerint. Tíz évesen felvittek egy hegyre, majd magamra hagytak. Éhes voltam, és fáztam, rettegtem a sötéttől, a vadaktól. Elmondhatatlan kínokkal gyötrődve jöttem le, élve a hegyről. Túléltem, amivel bizonyítottam, hogy alkalmas vagyok a katonai kiképzésre. Ezután tanultam meg fegyverekkel bánni, támadni és védeni. Megbecsülni társat, testvért, Királyt, népet, otthont. Megtanultam a legfontosabbat is! Nem önmagamért élek. Feláldozható vagyok. Pajzsommal, vagy pajzsomon! Ez volt a jelmondat. Igen, ezek hideg és egyszerű szavak. Tőmondatok. Mert nincsenek érzések, nincsenek könnyek, nem szenvedünk, nem gondolkodunk a jelmondatok valódiságán. Spártaiak vagyunk, erősek és legyőzhetetlenek!
 Ott a hajnali félhomályban a ház előtt felidéztem a harcainkat is. Soha sem vesztettünk, együtt, egymásért, mindig hűen, győztesnek születtünk. Nem gyengített a fájdalom, a nyilak zápora, kardok suhogása, dárdák röpte, ez nekünk csak játék volt. Egymást védve harcoltunk, a királyunk oldalán. Néha földre terített egy csapás, de megrogyva sem voltam elveszve. Társaim saját testükkel védtek, egyszer a király nyúlt felém, erős karjával felemelt, rám nézett, kardját a kezembe adta, és egyetlen pajzzsal folytatta a harcot. Ez erőt adott, összeszedtem magam, és aznap ismét győztünk. . .
Vér és sebek jellemezték az egész életem. Mégsem lett vége soha, nem tudtam miért születtem, miért maradtam életben mindig, amikor oly sokan haltak meg mellettem. Ott ültem a hajnali fényben, értetlenül elmélkedve a sok véletlenen. Mintha Valaki akarta volna, hogy éljek, mintha lenne valami célom, küldetésem, valami feladatom, ami még nem jött el.
Talán a szavak fognak egyszer feladatot adni, talán a beszéd, amivel hatni tudok másokra, talán azért élek, mert egyszer nem erővel, vérrel, sebekkel fogok harcra kelni, hanem szavakkal, amik meggyőznek másokat. Nem tudom, mit hoz a holnap, ma még harcra készülök. Miután elbúcsúzom a családomtól, a Király kíséretében néhány társammal egy nagy csatára megyünk. Ha győztünk, újra itthon leszünk. Most viszont pajzsommal, vagy pajzsomon!

 A többiek már ott voltak mind a város szélén, ahol vártuk egymást. Én értem oda utoljára, csodás látvány volt, ahogy a háromszáz elszánt spártai együtt indult a Thermopülai-szoroshoz. . .