Írásaim

Az erdő nagyon sűrű volt, és vadregényes. Kicsit félelmetes is talán, bár a kis házikótól sokkal jobban félt Katinka. Egyedül, soha nem mert bent lenni, úgy érezte elnyeli, megfujtja. Néha azt érezte, szinte él, és Őt is magának követeli, mint édesanyát. Anya itt aludt el, végleg. . .
Azóta szomorú lett a ház. Katinka nem tudta legyőzni a fájdalmat, a valóságot, a gonosz, gyilkos kór győzelmét, anya hiányát. Ebben az időben született meg az az álomvilág, mely attól a naptól kezdve minden napon átsegítette. Az álomvilág, tündérmesékkel, kedves mosolygós békés emberekkel, szeretettel, gyönyörű szavakkal. A házikó meselak lett, a félelmek rejtett kalandokká váltak, a szegénység csak a mesebeli boszorkány varázslata, ami majd megtörik, és minden jóra fordul.
Persze ettől még az élet nehéz, és kemény volt. A tél hideg, az éjszaka magányos, a víz keserű maradt. Néha, amikor apa egyedül hagyta, és felerősödtek a félelmek, kiszaladt az erdőszélre. A gyenge tavaszi napon, a szántóföld illatos rögöket kínált ülő alkalmatosságnak, és itt végig üldögélhette a fájó napot, míg apa haza nem ért. Olyankor nyugodtabban szaladt be a picurka házikóba, mert apa mégis csak erős volt, és lehetett rá támaszkodni. Viszont a valóság más volt. Apa beteg volt, csak nem mondta. De az első tél, amikor mindenről Katinkának kellett gondoskodnia, megtanította neki, hogy apa is halandó. A gyenge, törékeny kislány egyedül vágta a fát az erdőben. Este, amikor senki sem látta. Mert a lelke tudta, hogy fát lopni is bűn, csak megfagyni nem olyan kellemes dolog. A fejsze nehéz volt, és a kemény fagyott fa nem engedelmeskedett. Sokáig tartott összehasogatni azt a néhány tuskót, ami reggelig kitartott. Aztán az iskola előtt újra nekiveselkedett, hogy apának is legyen melegedni való napközben. Hosszú napok voltak ezek a téli, sötét, életet mardosó, fagyos napok. De Katinka kitartott minden megpróbáltatásban. Nem fagytak meg azon a télen sem, és pár falat minden napra jutott. Apa egyre gyengébb, és egyre fáradtabb lett.
A nyár csak egy villanás volt, oly gyorsan röppent el, a ringatózó édes illatú búzamezőkkel, finom záporokkal, és kellemes rigóénekekkel együtt. Ősszel sokat fújt a szél, amitől apa bezárkózott a kisházba, takaróba göngyölődve, rezsó felett melengetve kezeit, hogy fűteni még ne kelljen, de valami enyhe lágy melegség érje azért. Katinka sokat dolgozott, küzdött az erőkkel, vizet hordott, fát vágott, főzött, mosott, csak hogy apa pihenhessen, mert már csak ő maradt. . .

 Csendesen duruzsolt a reszketeg vaskályha. Pöfögte a kormos füstöt, enyhítette a sűrű, borzalmasan hideg, téli levegő besüvítő, halálos erejét. Aludtak a roskatag kisház lakói. Dohogott az utolsó hasáb a kályhában, vészjóslóan gyenge, halovány táncot jártak rajta a lángnyelvek. Aztán elült a tánc. Csend lett a kályha belsejében. Parázs sistergett még egy ideig, majd fényét vesztve csak füstös leheletet árasztva ő is elcsendesedett. Némaság, pillanatnyi félelmetes csend támadt. Az erdőben egy hatalmas fa engedett a könyörtelen hidegnek, óriási robajjal hosszában végig repedt. Vérfagyasztó hangja riasztotta fel Katinkát, aki a hideg szobában is verejtékezve ébredt, rémült álmából. „A tűz! Biztos kialudt, amíg elszenderedtem.” Kikászálódott apa mellől, és a kályhához lépdelt. A konyhában világos volt, beragyogott a hold, így láthatta a vödörbe befagyott víz, csillogó fényeit. A látvány utoljára megcirógatta a szívét. Már majdnem a kályhához ért, mikor belehasított a felismerés! „Apa! Hogy hogy nem ébredt fel a hatalmas robajra?” Visszasietett az ágyhoz, és megfogta apa érdes, komor kezét. Katinka arcán egy könnycsepp szaladt végig. Elengedte az utolsó biztonságot nyújtó kezet, és vékonyka kabátkájában kirohant az erdőbe.
 A kályha melege teljesen eltűnt. Fehér, szótlan hamuvá töpörödött az utolsó hasáb fa is. Összegömbölyödve egy aprócska darab megmaradt belőle. De kihűlt, meghalt, elaludt, egyedül maradt.

 Az erdész nagyot ugrott álmában az ágyán. Feltápászkodott az ablakhoz téblábolt, és kinézett, hogy meglássa a rettenetes zaj forrását. Pont az ablaka előtt hasadt ketté egy hatalmas fa. „Na, ezzel reggel sok dolgom lesz” gondolta, aztán visszafeküdt aludni. Reggel korán ébredt, kávét ivott és egy kis szilvás szíverősítőt. Kiérve a nagy fához, döbbenetes látvány fogadta. A széthasadt, öreg tölgyfa tövében összegömbölyödve egy kislány feküdt. Komor fehér arcán zúzmarák csillogtak a hajnali fényben. Már nem élt, mikor az erdész megtalálta. Kopott ruhácskájáról felismerte. „A beteg Janó lánya ez.” Motyogta szomorúan. „Milyen kedves kislány volt!” Vigasztalta önmagát. Aztán a faluba igyekezett, hogy segítséget hívjon, hiszen nem tudta mit tegyen. Szívében egyetlen kérdés lüktetett egész úton, és élete minden hátralevő napján: Miért?!