Engem is anya szült, nekem is volt apám.
Régen jártam otthon, ki emlékezne rám!
Ki emlékszik egy utcagyerekre?
Kit egy kabát tart, nincs szíve lelke.

Régi emlékek, talán meg sem történtek,
Nem voltak tavaszok, nyarak, telek.
Mindig csak ősz volt, hulltak a levelek.
Eső esett, szembe fújtak a szelek.

Régi emlékek, őszi sárba ragadtak talán,
Nem jönnek elő jó álmok hajnalán.
Engem is anya szült, nekem is volt apám,
Meztelen vagyok, ledobtam régi ruhám.

Meztelen vagyok, anyám, apám elhagyott.
Házam, hazám nincsen, zsebemben kincsem:
Piros kartonból kivágott szív, szélei varrva,
„Édesanyámnak szeretettel” ez van rája írva.

Engem is anya szült, nekem is volt apám!
Régen jártam otthon, ki emlékezne rám!
Ki emlékezne egy öregemberre?
Kit egy kabát tart, van szíve lelke. . .

 Ezt a megható verset egy hajléktalan férfi adta a kisfiam kezébe, mikor a családommal séta közben megálltunk, és a kérésére adtunk Neki némi aprópénzt. Egy régi ismerős volt. Már többször adtunk Neki pár forintot. Nagyon kedvesen, és intelligensen kért, ezért nem haboztunk segíteni. A hajléktalan emberekkel kapcsolatos kérdések nagyon bonyolultak. Nem adhatok mindenkinek, és nem adhatok annyit, hogy elég legyen Nekik. Akkor én leszek nincstelen és hajléktalan. Nem akarok a koldus maffiának adni, de ha szerencsétlen ember nem visz elég pénzt, megverik, nem kap enni, stb. Ha mindenfajta koldulást támogatok, akkor némelyek úgy gondolkodhatnak, miért menjek el dolgozni, így is lehet élni. Viszont nem látok senki szívébe, ha soha nem adok, kihagyom azt, akinek valóban nincs más lehetősége, aki szégyelli, de nem megy másképp. Egyszer egy nagyon jó megjelenésű embernek adtam oda a bevásárló kocsit, hogy tolja vissza a benne található 100 forintos érméért. Végtelenül hálás volt, és nagyon hihetően elmondta, hogy munkanélküli történelem tanár, egyedül neveli a gimnazista lányát, és . . . Nem folytatom a történetet a más férfivel eltünt anyukáról és az egyéb nehézségekről. Volt annyira értelmes beszédű ember, hogy simán kinéztem belőle a tanári diplomát. De visszatérve a hajléktalan emberekhez, azért írok róluk, mert kell változtatni a gondolkodásunkon.
 Ez a vers nagyon elgondolkodtatott. Milyen könnyű megítélni egy másik embert. Milyen könnyű rezzenéstelen arccal tovább menni, vagy fintorogva elfordulni, esetleg idegesen megjegyzéseket tenni. Milyen sokan nézik le azt az embert, akinek nincs otthona. Mintha nem is ember lenne, mintha nem is lennének érzései. Mennyivel könnyebb arra figyelni, hogy büdös, koszos, visszataszító külsejű. Közben fogalmunk sincs róla, hogy ki Ő! Talán egy művész, zenész, vagy festő, szobrász, vagy költő, tanár, vagy egy nagyszerű szakember, lehet, hogy sokkal nagyszerűbb ember, mint az, aki lenézi. Lehet, hogy kedvesebb, sokkal több érzéssel bánik másokkal, szép gondolatai vannak az életről, érdekesebb ember, elgondolkodtató véleménye van, és sorolhatnám.

 Ha legközelebb megszólít egy kétes küllemű személy, egyetlen pillanatra vegyük szemügyre más nézőpontból is. Nézzünk a tekintetébe, keressünk valami kapaszkodót, egy apró jelet, mielőtt döntünk, hogy megállunk, vagy tovább ballagunk. Gondoljunk arra, hogy Ő is egy ember. Ahogy a vers írja, Őt is anya szülte. Talán adni nem tudunk semmit, vagy nem akarunk, mert amink van, annak helye van máshol. Család, gyerekek, szülők, hitelek, ezer helyre kellhet. De lenézni nem kell egyetlen embert sem csupán azért, mert nincs otthona. Talán pont ilyen szép verseket ír, és osztja szét azoknak, akik megállnak neki. Talán egykor szüleinket tanította valamire. Talán a legszebb hangon szólaltat meg egy különleges hangszert. Talán valahol, Valaki örökre emlékezni fog arra, hogy méltósággal bántunk egy teremtményével. Talán – bár soha ne legyen – mi is egyszer ilyen helyzetbe kerülünk, és akkor ugyanazt kapjuk vissza, amit mi adtunk. Az élet egy nagyon bonyolult játék, de alapvető igazságokra épül. Például arra, hogy mindig az jön vissza az életből, amit beleteszünk. Mindig az, és csak az. Előbb, vagy utóbb, de visszajön. Érdemes ezen elgondolkodni.

A vers egyébként írásjelek nélkül jelent meg. Talán pont azért, hogy mindenki azt értse belőle, amit akar, ahogy akarja. Én jogot formáltam rá, hogy így értelmezzem, ezért elnézést kérek a szerzőtől.