Írásaim

Először csak egy kis virág volt. Nagyon szép, és kellemes illatú kis virág. Emlékszem erre a kis virágra, pedig soha egyetlen pillanatra sem láttam. De benne élt, mélyen a legbelső rejtekén, ott volt. Egyszerű pici, vidám kis virágként élt, a többiekkel együtt fent a fán. Már virágként sok nehézség érte. Egyszer egy nagy vihar tépázta meg, szaggatta el gyönyörű szirmait. Sok kis virágtársa összes szirmát elvesztette, bennük lassan elhalt minden, ami szép. Ő túlélte, mert erősen ragaszkodott a szépséghez. Később egy kora nyári reggelen arra ébredt, hogy minden szirma elgémberedett. Nagyon hideg volt, gyenge jégkristályok pihentek a vállán, enyhe fagy volt, ami neki akár végzetes is lehetett volna. Akik túlélték a vihart, most megfagytak. A kis virág állta a próbát, és várta kitartóan a felkelő napot. Mikor megenyhült a dermesztő hideg, leolvadtak a jégkristályok róla, és bár eggyel kevesebb szirmocskája maradt, de vidám volt, mert ezt is túlélte. Később, mikor elmúltak a hideg reggelek, szárazság jött néhány napig. Perzselt a nap tüze. Csak páran maradtak a fán, a legerősebbek, de ezt a megpróbáltatást már senki sem bírta ki. Csak ő egyedül. Megpöndörödött, barnára égett viráglevelei fájdalmasan jelezték a kínok sokaságát. Amikor jöttek a méhek, elkerülték ezt a fát, hiszen nem vonzotta őket a szépség és az illat, mert az mind elveszett. A kisvirág magányosan lengedezett a szélben, és vágyott egy apró méhecskére, egy pillanatra, ami elég ahhoz, hogy beteljesítse vágyát, és gyümölcsé váljon.
A nem létező erejét szedte össze, és ki tudja hogyan, milyen elképesztő küzdelemmel, de virágillatot termelt. Egy hazafelé tartó méh érezte meg feltűnően különleges illatát. Nem tétovázott az illat irányába ment, szinte megigézve. Szippantott a nektárból, észrevétlen betöltve a kisvirág vágyát, tovaröppent. 
Pár nap múltán ijedten ébred a virág. Valami megváltozott, elvesztette féltve őrzött szirmait, és valahol belül érezte, hogy más lett. A változás bent, a legmélyén történt. Minden külső szépséget elvesztett, de érezte bent valami nagydolog történik. El kezdett figyelni a változásra, és egyre jobban élvezte, ahogy felfedezett minden nap valami újat magában. Egyre tartalmasabb lett az élete, az egyénisége. Egyre édesebb, egyre mosolygósabb lett. Azon tűnődött, vajon miért élt túl mindent, vajon mire lesz jó az élete? Kinek fog örömet okozni, és vajon ki lesz az, aki egyszer felfigyel rá?


Sokáig állt a fa előtt, és gyönyörködött benne. Milyen szép és milyen különleges gyümölcs. Egy megfáradt, gyenge fa, elhagyott gyümölcsét figyelve a saját élete jutott eszébe. Min mehetett keresztül ez kis mosolygós gyümölcs, ennek a fiatal kis körtefának egyetlen termése. Aztán továbbhaladt, elment, hogy folytassa amit elkezdett, tette a dolgát. 
Egy másik ember, egy másik szív állt meg ugyanott, és ugyanarra gondolt, miközben gyönyörködött az életet akaró, próbákkal elszántan küszködő körtében. Lefényképezte, hogy megmutassa barátjának, annak, akit másképp szeretett, mint a többi embert.
- Te is láttad, a körtefát? Te is megálltál és gyönyörködtél benne? Láttad egyetlen gyümölcsét?
- Igen és látod lefényképeztem, hogy mindig meglegyen neked, mert ő olyan, mint te.
Csak mosoly volt a válasz. Mindketten hasonlókat éreztek. Nem kellet szó, sem kép, vagy rajz. Nem kellett semmi, hogy értsék azt a hangot, amit a szívük szólt. Csak a mosoly, és a szomorúság egyben, ami az élet gyötrelmeit idézte. De mindkettőből gyümölcs lett. Igazi érett gyümölcs. Emberi gyümölcs. Megérte mindent megtenni, mert ha ritkán is, de azért időnként megcsodálják kitartásukat.

Reggel harmatban fürdött, és csillogott a napfényben. Szépen megpirult, azon a felén ahol a délutáni nap melegen érlelte. Egészséges kis körte volt. Magányos, de nagyon szép. Nem tudta miért született, és azt sem, jelent-e ez valakinek valamit. Csak vidáman hintázott a reggeli szellőben. Önfeledten dúdolt, és várta, mit hoz a mai nap.
Egy meleg, puha, gyengéd kéz érintette meg. Hirtelen minden érzékével figyelt. Talán kellek valakinek? Ha leszakítanak vége, és nem tudom meg soha, hogy mire használtak fel. De ha itt maradok, magányosan ér a vég. Minden küzdelmem hiábavaló lesz. Hát legyen! Azzal elengedte a fa apró szárát, amibe eddig kapaszkodott, szinte magától pottyant a gyengéd kézbe. Soha sem tudta meg mi lett a sorsa. Soha sem tudta meg, milyen ajándék lett belőle, hogy amikor búcsúzáskor átadták, könnyeket csalt ki egy szerető szempárból. Élete beteljesedett, mert az lett belőle, amire vágyott. Másoknak adott mosolya, örömé lett. Feláldozott élete örök emlékké.