Egy kisvárosi társasházban élt Peti és az anyukája. Peti szerette ezt a kisvárost, bár neki még aprócska méretével is hatalmasnak tűnt. Sok különleges élményt nyújtott neki a városka, főleg nyaranta, mikor este a szobája ablakából izgalmas fényeket látott. Ezeknek a fényeknek senki sem tudta megmagyarázni az eredetét. Igazából nem is mindenki látta, talán csak a képzelet szüleményei voltak. Petinek viszont mindennap megjelentek, és ez boldoggá tette őt. Amikor anya betakargatta, és kiment a szobából, Peti az ablakhoz osont, és gyönyörködött, a csodában. Reggel aztán gyakran az ablak mellett ébredt, de ezt sem bánta soha. Vidám gyermekkorában, a legvidámabbak a szombat reggelek voltak. Ilyenkor mindig korán ébredt, átballagott anyukához, és bebújt az ágyába. Anya sokszor, még órák múlva sem vette észre Petit, olyan mélyen aludt. Ő pedig anya szobájának tapétáját figyelte ezeken a reggeleken. A tapéta színe, mintája, néha megváltozott. Volt olyan, hogy virágok voltak rajta, voltak madárkák, akik nem tudtak repülni. Néha szomorú esőfelhők kerekedtek, és szürkére színezték az egész szobát. Mire anya felébredt, a tapéta újra orgonaszínűvé vált, aprócska csillagokkal megszórva. Peti élvezte ezt a változást, bár anya úgy tűnt, nem igazán hitt ebben a jelenségben. Mindig élvezettel hallgatta, hogy Peti aznap milyennek látta a falat, de a mosolyában volt valami, amitől Peti azt érezte, anya szerint ő csak képzelődik.

 Peti ismét az ablak mellett ébredt. Nagyon korán volt, még a Nap is csak sejtelmes fénynyalábokkal kapaszkodott elő, a dombok mögül. Anya szobájába igyekezett, és lefeküdt. A hátán fekve jól láthatta a plafont is beborító tapéta játékát. Eleinte vidám pillangók röpködtek a plafonon, még a suhogásokat is hallani vélte. Aztán meg bárányfelhők vonultak át fölötte. Már szinte dél lett, mire Peti pocakja jelezte, hogy ideje lenne felkelniük. Anya még mélyen aludt. Azt mondta este, hogy nagyon fáradt. Sokat dolgozott mostanában, és Peti már néhány hete próbált egyre észrevétlenebbé válni. Nem akarta anyát túlzottan terhelni. Most is hagyta pihenni. Kiment a konyhába, és evett egy kicsit a tegnapi vacsora maradékából. Estig nézegette a plafon játékos változását. Amikor eszébe jutottak a fények, amit az erdő közelében lát minden este. Az ablakhoz sietett, és várt. Semmi. Nem történt semmi. Csak várt, de életében először nem villant fel a játszadozó fénynyaláb a szürkülő estében. Reggelig figyelt, de egyetlen apró pillanatra sem látta a csodát. Nagyon álmosan ment át anyához, aki még mindig aludt. Peti épp le akart feküdni mellé, mikor meglátta a tapéta szürke komor árnyai vibrálását, ami olyan volt, mintha egy halovány gyertya fénye mozgatná. A plafon teljesen sötét volt, szinte fekete. Peti odabújt anyához, és akkor a fekete fal fehér lett. Fehér, jégcsapok csillogó fényével szikrázó, fagyosan fehér.

 Anna néni - a házban mindenki így hívta – szokása szerint reggeli zsörtölődésével kezdte a napot. Ilyenkor a megszokottnál is zordabb volt, és nem szerette, ha zavarják. Egyedül élt, már hosszú évtizedek óta, vagy talán még régebb óta is. Még a gyermekek sem tudták felvidítani soha egyetlen pillanatra sem, attól a naptól kezdve, mikor a drága Ferije, abban az értelmetlen háborúban odaveszett. Mindig ezt mondogatta, és nem tudott megvigasztalódni. Pedig néha ennél szomorúbb dolgok is megtörténnek az emberrel. Ahogy magában zsörtölődött, halk kopogásra figyelt fel. Kicsoszogott az ajtóhoz, majd az összes zárat kinyitva kissé morcosan, de kitárta az ajtót. Egy piciny fiúcska álldogált zavartan az ajtó előtt. Anna néni erőltetve rámosolygott, és kérdőre vonta.
- Hát téged mi szél hozott Petike?
- Anna néni – kezdte lehajtott fejjel a hívatlan látogató.
- Na, mit szeretnél? Csak mond bátran!
- Tudnál nekem segíteni, egy kicsit? – kérdezte Peti könnyes szemmel.
- Segíteni? Mit szeretnél kincsem? – enyhült meg hirtelen Anna néni.
- Gyere velem, mert nem tudom, mit kell csinálni most. . .
- Mi történt Petikém?! Mond már!
- Azt hiszem . . . az anyukám . . . meghalt . . .