Üres, ködös, párás, elveszett utakon járt. Nem látott se előre, se hátra. Csak a néma csend, az adott némi nyugalmat. A sötét utca kietlen valója kicsit félelmetes, kicsit izgalmas volt. Súlyos terhek alatt vánszorgott üresen, erőtlenül. Tétován állt meg a hídon, ahol most még nem járt egy lélek sem. Lenézett a mélybe, de csak a sűrű köd hullámzott alatta, ahogy a szél sodorta, forgatta szüntelen. Nagyot sóhajtott, és ahogy beszívta a hideg párás levegőt, fájdalmat érzett a mellkasában. Könny mosta arcán nem volt érzelem, nem volt élet, nem volt remény. Szíve, mint az út, mely sötétbe és ködbe burkolódzott, kietlen múltat idézett. Nem volt miért, és nem volt kiért. Nem tudta mit tegyen, önkezével mire lesz képes. Választani kellett a semmi, és a semmi közt. Ott állt a hídon, és nézte a mélyen nyugvó véget. Nem tett semmit, elfordult és tovább ment az üres úton. Ilyen üres utak várták mindennap, minden pillanatban. Ha érzett csak fájt, ha nem fájt, akkor nem is érzett. Terheket akart letenni, de nem volt hova, nem volt kivel, és nem volt miért. Pedig görnyedve, kifacsart, ócska szívvel nem lehet életben maradni. De önkezével mire lesz képes? Ha valaki megtalálná, ha csak egyszer érezhetné, ha fontossá válna a lét, nem gépies monoton semmivé vált ürességben élne. . .
Mikor hazaért, Ő már várta otthon. Nem szólt, nem kérdezett, csak nézte és könnyezett. Mikor megölelte megérezte, hogy gyenge, fáradt teste törődésre vágyakozik. Lefektette, betakarta, reggelig őrizte, virrasztva lelkével erősítette. Kipihenve ébredt fel mellette, megnyugodva, megerősödve. Újra tudott élni, kicsit emberré lenni. Tovább ment, üres utakat, sűrű homályt hagyva háta mögött. Legyőzhetetlen ellenséggel viaskodva, folytatta küzdelmét. Hiszen önkezével mire lenne képes? Csak ment előre, tovább az üres, ködös, elveszett utakon. . .
Utolsó kommentek