Írásaim

Fákat döntöttek ki érte, hogy legyen, hogy létezzen. Hegyeket hordtak el, köveket görgettek a mélybe. Hol döngölték, hol csak taposták. Apró kövekkel szórták fel, de néhol precízen le is aszfaltozták. Van, ahol csak egy ember tud járni rajta, viszont sokszor, a kilométereit, széles kamion rója, akár egymás mellett több is. Erdőben futva patakokat szel át, völgyek fölött a magasban híd támasztja alá. Forró nyári napokon délibáb csillog felette, a messzeségben. A tél néma csendet hoz rá hóval, jéggel betemetve. Egyetlen út az egész világ. Kövekkel, hidakkal, patakokkal, terhekkel, szaladással, nyugalommal, emlékekkel. Ócskán, elporladva hagyva magára, vagy frissen, forró aszfalttal újra használva. Egyetlen út!
 Némán állva évezredek viharát, Rómába tartva, emlékké porladt vándorok, katonák lábnyomát őrizve. Vagy épp fizetős, beléptető rendszerekkel felszerelve, arc nélküli autógumik morzsáitól roskadozva. Erdei ösvényekkel, amik csendes emberek, boldog lépteit rejtik minden méteren. Magányos, elhagyott szakaszok vágyakat kerítenek el, rozsdás sorompóik mögött. Falvakat szelnek át, kutacskák, bárányok, gyermekek illatát szorítják magukba. Gabonaföldek porfelhői alatt, mogorva földes Út engedi, gépek hadát célba érni. Hidakkal tarkítva feszülnek városról városra, autók érzéketlen pályái. Hidak, mik szépek, különlegesek, egyszerűek, hatalmasak. Hidak, amik emlékben őrzik testvéreik romjait, elődjeik hirtelen pusztulását, vagy elkeseredett emberek utolsó lélegzeteit, kezük nyomát, ami az izzadságtól kicsit nyomot hagyott rajtuk, majd a mélybe tűnve lassan megszáradt utánuk. Befejezetlen utak emlékei ezek. Az út végig kísér egész életünkben. Nem kérdez, nem néz ránk furcsán, megvetéssel, nem szól, nem állít meg. Nem érdekli, mi van rajtunk, hogy áll a hajunk. Nem érdekli ettünk-e már aznap, és az sem, ha esetleg holnap sem fogunk. Nem érdekli könnyezünk-e, vagy örömtől röpködünk. Nem bánt, nem hagy el. Bármikor visszatérhetünk hozzá, használhatjuk, merenghetünk, ülve a szélén. Mehetünk rajta a célunk felé. Autóval, kerékpárral, gyalog, vagy, ahogy tetszik nekünk. Az út nem tesz szemrehányást, ha nem tudjuk, mit akarunk, ha eltévedünk, vagy amikor csak céltalanul bolyongunk. Az utat nem zavarja, ha sötétben kell éjszakáznia, és az sem, amikor kivilágítva tündököl, nagyvárosok szívében. Egyetlen igazságot mond el nekünk, minden alkalommal. Mindig, amikor a közelében vagyunk, talpunkkal nyomjuk, vagy tonnákat görgetünk a hátán, gumikerekeken. Az igazságot, amiért megszületet. Bár racionálisan gondolkodva kizárólag céllal készült az út. Jelenléte mégsem ezért fontos. Az út alkalom arra, hogy észrevegyük életünk alap igazságát. Menni kell, mert ez tart életben. Út azért kell, mert menni, haladni, előretörni, menetelni, vánszorogni, botorkálni egész életünkben kell. Az egész életünk egyetlen út, amin járnunk kell! Az igazság pedig, amiről az út beszél ez: „Az utad tesz boldoggá, és nem a cél, ami felé haladsz!” Az utad, amin jársz éppen, amit választottál, az tud boldoggá tenni, ha végig járod. Az út, ami az igazság és az élet. Ha letérsz akár jobbra, akár balra, ha feladod, megállsz, vagy a járatlant választod, akkor a boldogságodtól térsz el, adod el, vagy hagyod magára.

 „És lesz ott egy országút, igen, egy út, és a Szentség útjának fogják hívni azt. Nem megy át rajta a tisztátalan. Azé lesz az, aki az úton jár, és nem kószálnak azon bolondok.” (Ézsaiás 35:8)