Vili hatalmas csivitelésre ébredt. Akkor még nem tudta, hogy így fogják hívni, de valahogy azt már érezte, kényelmetlen fekhelyén, hogy nem lesz egyszerű élete. Testvérei melengették, mert anyjuk már kirepült, hogy élelmet szerezzen a fiókáinak. Vilike elaludt a tojásban, és így lemaradt a nagy tojásrepesztésről. Mikor nekiveselkedett, hogy feltörje a héjat és végre meglássa a napvilágot, a többiek már javában lakmároztak szüleik csőréből. Így történt, hogy Vili lett a legkisebb, a leggyengébb, a legutolsó mindenben. Testvérei már javában a röpködést tanulták, amíg Vilike, még csak félve kandikált lefelé, a hatalmas mélységet kémlelve. Aztán egyszer csak, mindenkinek jól ment már a repülés, és egyetlen pillanat alatt szétröppentek, üresen hagyva a rigófészket. Vagyis nem teljesen üresen, hiszen egyetlen lakót hátrahagytak, Vilit. Vili egész nap gubbasztott a fészekben, összegömbölyödve várta, hogy valaki megszánja, segítsen rajta. Éjszaka, egy szemhunyásnyit sem aludt, reszketett a hidegtől és a félelemtől egyaránt. Másnap még a hajnali csendben, amikor senki sem énekelt gyönyörű madárdallamokat, óvatosan kimerészkedett biztonságosnak vélt otthonából, és fura szárnycsapkodásokkal leereszkedett a talajra. Reggelig erőlködött a repülés tanulásával, de nem sok sikerrel járt. A kis rigó hamar felfogta, hogy csak magára számíthat, ezért többet nem várt már segítséget. Küzdött az élelemért, bajlódott a repüléssel, próbálkozott az énekléssel is. Nyár végére egész erős rigóvá cseperedett. Ekkor vette észre, hogy minden hasonló korú rigó, már családot alapított. Amíg ő azzal volt elfoglalva, hogy életben maradjon, a többiek mind társat választottak maguknak. Mindenki talált magának, csak Vili maradt egyedül. Tűnődve állt a fészek szélén, azon tépelődve, hogy most mihez kezdjen egyedül. A nyárvégi szellő, oly fuvallattal cirógatta meg, amibe beleborzongott. Hátranézett, egy utolsót pillantott a fészekre, tétován lépet egyet előre, és a gyenge fuvallattal szárnyra kelt messzi vidékre. A szél szárnyán haladt, amerre vitte az áramlás. Néha megpihent egy-egy fán, eresz alatt, villanyoszlopon, de egyébként csak ment, amerre vitte a szél. Egyszer hatalmas viharba keveredett. Forgószél kapta a hátára, és magasba repítette. Óriás cseppekben esett az eső, forgott vele a világ, nem kapott levegőt sem, azt hitte vége mindennek, de elszánta harcolt az elemekkel, és nem adta könnyen az életét.  Elcsendesedett a vihar, és Vili egy bokor aljában feküdt eszméletlenül. Az éjszakát ott töltötte mozdulatlanul, álmában azt érezte, valaki figyeli, de nem tudott felkelni. A reggeli harmat lecsurgott apró csőrébe, és így egy kis vízhez jutott. Ez erőt adott, hogy kinyissa a parányi gomb szemeit. Lassan, nehézkesen kezdett mozogni, nagyon szánalmas látvány volt. Mégis élt, nem veszett el, és ettől boldog lett. Felegyenesedve nézett végig magán, megmozgatva minden tagját. Nem lett nagyobb baja, csak kicsit szédült. Talán a kimerültségtől, talán az éhségtől egyaránt.
 Váratlanul termett előtte egy másik kis rigó. Csőrében egy kis élelemmel. Vili elé tette és hátrébb állt. Barna színű volt, nem fekete, mint Vili, és hatalmas szempillákkal pislogott rá ez a furcsa jövevény. Vilit legyőzte az éhség, lecsapott a falatnyi élelemre, és mohón nyelte le, szinte egészben. A rigótárs zavartan elröppent, egyedül hagyva Vilit mohó étvágyával.

 Tami átlagos családban született. Átlagos élettel, átlagos napokkal, átlagos szülőkkel, átlagos rigóként élt. Már tojásként többre vágyott, mint amit az élet lehetővé tett. Elsőként kelt ki, elsőként tanult meg repülni, elsőként hagyta el a fészket. Maga mögött akart hagyni minden átlagos napot az életéből. Átlagos rigók udvaroltak neki folyton, de mindnek nemet mondott, valami különlegesre vágyott. Álmodott valami szépről, amit saját maga sem tudott teljesen megfejteni, mit is jelent. Addig kereste azt a valamit, amíg szépen magára maradt, egyedül. Tudta, hitte, valahol egyszer majd megtalálja azt, amit keres. Sokat utazott, erdőről-erdőre, városról-városra. Fürkészve, figyelve mindent, ami a közelében volt. Picit üres volt az élete egyedül, mégsem akart átlagos életet élni. Nem engedett az álmaiból, csak szállt a széllel nap-nap után. Az egyik nap épp elért egy erdő szélére, amikor hirtelen hatalmas vihar kerekedett. Egy magas fenyőfán telepedett meg, oltalmat adó ágaiban kapaszkodva érezte, itt átvészelheti a vihart. A közeli tisztáson forgószél keletkezett, ami félelmetes sebességgel kapott fel mindent, amit csak elért. Egy piciny fekete testet látott a széllel bukdácsolva vészesen közeledni a forgószél felé. A feketeség, egy rigó volt, bársonyos fekete tollain fényesen csillogott az esővíz. Furcsán, szinte már komikusan repkedett a veszélyes helyzetben. Tami aggódva figyelte a furcsa röptű különös élőlényt. Hihetetlen erővel szállt szembe a viharral, és amikor felkapta a forgószél, akkor sem adta meg magát. Egyszer csak elvesztette a szeme elől, s percekig nem látta, ezért már le is mondott róla. Szárnya alá bújtatva fejét csendben könnyezett. Ekkor soha nem hallott kiáltással, magasról bukfencezve érkezett a kis különc rigó. Pont Tami elé pottyant, egy galagonya bokorba gabalyodva fékezte zuhanása sebességét, majd a magas fűben landolt. A fura szerzetnek ez már sok volt. Eszméletét vesztve az ütéstől, és a végkimerültségtől, ott maradt a bokor alján mozdulatlan. A vihar elvonultával Tami, mellé röppent, és nyugalom áradt szét benne, mikor megállapította, hogy életben maradt. A bokor közepéből figyelte egész éjjel aggódva, várva, hogy felébredjen. Reggel a harmatos bokorágat megrázta a feje fölött, amitől jócskán hullottak rá harmatcseppek. A kis rigó nem mozdult ettől sem, amíg egy csepp a szájába nem gördült. Tami szíve nagyot dobbant, az apró gombszemek kinyíltak. Kicsit tétován egyenesedett fel, majd furcsa mozgással méregette saját magát. Amíg a jövevény magát vizsgálta, Tami a frissen felázott földből egy apró kukacot rángatott ki. Arra gondolt, most enni kell Neki, ez a legfontosabb. Vajon tud enni, el fogja fogadni tőle? Félve a találkozástól, Tami csak óvatosan röppent le a földre, és némán egy gyors mozdulattal tette le az élelmet a rigófiú elé. Majd apró lábaival hátrálva figyelte a reakciót. A kis különc oly mohón nyelte le a friss élelmet, hogy Taminak nevetett tőle a szíve. Gondolta, segít Neki, ezzel el is röppent további élelmet gyűjteni.

Vili csak állt, ügyetlenül várakozva, értetlenül. Most mit tettem rosszul? Még ez az ismeretlen rigólány is ilyen gyorsan itt hagyott. Pedig milyen szép szeme volt! Vilinek megszokott volt, hogy magára hagyják, de most zavarta ez az érzés. Soha sem törődött vele, ha átnéztek rajta, beletörődött az egyedüllétbe. Nem volt mellette soha senki. Nem értette, most mégis miért zavarta, hogy magára maradt. Talán most, csak a kimerültség láttatott vele reményteli pillanatot. Valahogy ez más volt. Na, nem baj, tovább röppenek, gondolt egyet Vili, és mikor már a szárnyait emelte, hirtelen lehuppant mellé a kis gondviselője. A csőre roskadozott mindenféle jó falattól. Mind elé tette, és várt. Várta, vajon ugyanúgy szó nélkül felfalja az összeset?
- Szia! Én Vili vagyok. Ezt nekem hoztad? – törte meg a csendet a rigófiú.
- A nevem Tami. Igen neked, elég kimerült lehetsz. Egész éjjel mozdulatlanul feküdtél. Biztos minden erődet elhasználtad, amikor a viharral hadakoztál. – felelte a rigólány, szinte énekelve. Legalábbis Vilinek énekszónak tűnt. „Egész éjjel?” Tehát ő volt az, akinek a figyelő tekintetét érezte álmában!
- Tami? Furcsa név!
- Furcsa?! Inkább az a furcsa, ahogy te repülsz! – felelt kissé megsértődve Tami.
- Ó ne haragudj rám! Csak kimondtam, amit gondoltam, de nem bántani akartalak. Csak különleges neved van, még soha sem hallottam ezt a nevet. Igazad van, tényleg furcsán repülök. Így tudtam megtanulni, egyedül. . .
- Miért a mamád nem tanított eleget?
- Egyáltalán nem tanított. Elmentek, amikor még fióka voltam. Magamra maradtam, és nekem kellett megtanulnom egyedül. Így sikerült. – Vili lehorgasztotta a fejét, és csendben maradt.
- Most picit szégyellem magam, erre nem gondoltam. Ne haragudj. Te mindig kimondod, amit gondolsz?
- Persze! Ha nem mondom ki, akkor nem tudhatod meg soha, mire gondolok, mit érzek. Beszélgethetünk még, de most nem haragszol, ha még egy picit eszem abból, amit hoztál? Tényleg nagyon legyengültem.
- Jaj, dehogy! Megfeledkeztem róla. Egyél csak. – Tami szeretettel nézte, hogy milyen jó étvággyal fogyasztja el táplálékát Vili. Még soha senkiről sem gondoskodott, ez most nagyon felemelő érzés volt.
- Tami, mondhatok még valamit? – választ sem várva mondta ki Vili ismét, amit gondolt. – Te vagy az első, aki gondoskodik rólam. Te vagy az első, aki figyel rám, akinek éreztem álmomban a jelenlétét. Te vagy az első, aki visszajött hozzám. Még soha sem éreztem ezeket, senki részéről.

Mélyen hallgattak mindketten. Tami arra gondolt, hogy milyen különleges rigó ez a Vili, Vili arra, hogy milyen csodás érzés, valakinek a szemében fontosnak lenni. Egész nap együtt voltak, a magas fenyőfán éjszakáztak. Másnap egy biztonságosnak tűnő vidéki ház cseresznyefájára költöztek.

-       Apa ma is hintázhatok? – kérdezte a kisfiú, miközben már futott is a fészer felé. Ott tárolták a hintát is, amit reggelenként apa felszerelt neki, ha megengedte, hogy hintázzon. Két napig nem hintázhatott az időjárás miatt, de ma szépen sütött a nap. Biztos volt abban, hogy apa igent mond. Mire elhangzott az igen, a fiúcska már kezében az összegabalyodott hintával toporgott a fa alatt.
- Jövök már kicsim, jövök! – mondta apa, a kicsit türelmetlenkedő fiának.
- Hohó! – nézett fel a fára apa.
- Mi az apa? Nem lehet felszerelni a hintát? Valami a vihar miatt történt vele?
- Nem, nem. Nézd csak ott, azon az ágon! Látod? Oda szoktam felkötni neked a hintát. Látod azt a piciny fészket? Egy rigópár költözött hozzánk. Ide most nem szerelhetem fel. Akkor zavarnánk őket.
- De akkor már soha többet nem hintázhatok? – görbült sírásra a piciny szájacska.
- Ne szomorkodj! Amúgy is szerettem volna már átrakni máshova a hintád. Nézd csak itt ezen a másik ágon pont jó lesz. Ha itt hintázol édesanya is jobban lát a házból. Nekem is könnyebb erre az ágra felkötni. Ráadásul innen láthatod majd a rigókat is. Figyelheted, hogy kelnek ki a fiókáik, hogy gondoskodnak majd róluk a szüleik. Ha vigyázunk rájuk, akkor minden reggel csodás énekükre ébredhetünk.
- Az jó lesz apa! Tényleg jobb is így. Apa te tudod honnan találtak ide ezek a kis rigók?
- Talán csak a szél fújta össze őket, és pont itt érezték biztonságban magukat…

Attól a naptól kezdve ott éltek a cseresznyefán. Boldogan daloltak már korán reggel, kikiabálva a világnak, milyen szép az életük, milyen boldogok. Apa szeretett a hangjukra ébredni. Vidámmá tették a környéket énekükkel. Jelezték, ha változott az idő, ha esőre lehetett számítani. Az egész család kedvelte őket. A gyerekek olykor a fán, a közelükbe lopóztak és cseresznyével etették őket. Már bátran röppentek a kezükre egy-egy cseresznyéért. Jelezve, hogy elfogadják a kedves gondoskodást. Néhány év múlva, nagycsalád lett a rigópárból. Mind ott maradtak a cseresznyefán, hatalmas seregként, madárkórussá növekedve vidámították a szállásadó emberek szívét mindennapon.