Írásaim

 A két kispatak külön-külön csordogált, véletlenszerű, úttalan utakon. Erdőben, sötétben, sziklákon bukdácsolva, dombokat kerülgetve. A véletlen hozta úgy, hogy egymás közelében folytak egy ideig. Amikor az élet úgy hozta, hogy egy természeti változás, a hirtelen, kiszámíthatatlanul átalakuló táj elzárta útjukat, egymásba folytak. Egy kis tavacskát hozott létre e különös találkozás. Az élet véletlen fordulata, meghatározó eseménnyé alakult. A tavacska egyre csak duzzadt, növekedett és hamarosan igazi nagy, felnőtt tóvá cseperedett. 

Tavakra nagy szükség van, otthont, életet adnak más élőlényeknek, örömet okoznak másoknak, szemet gyönyörködtető, megnyugtató természeti jelenség egy egészen kis tó is.

Egyszer morajlott, megremegett a föld. Amikor rengett a föld, a kis tó megrémült! Ijedtsége nem volt alaptalan. Kövek, sziklák gördültek a tavat tápláló patakok útjába. Nemsokára kikerülve őt, másfelé folytatták útjukat, külön folyva, magára hagyva őt. Hirtelen csend lett, és az addig megnyugtató, folyamatos áramlás a tó belsejében megszűnt, elnémult. Magára maradt, egyedül, éltető víz nélkül. Nem tudta milyen sors vár rá, csak várt, és azon töprengett, mit tud kihozni ebből a különleges, reménytelennek látszó helyzetből.
 Másnap a hűvös hajnal, az ébredező élővilág megmutatta, hogy még nincs veszve semmi. Amíg élő víz, addig van értelme mindennek. Megmaradt a nádas, ami tisztította vizét, a halak is vidáman úszkáltak, bőven volt ennivalójuk. Békák kuruttyoltak a part mentén és gyerekek hancúroztak a tó melletti kiránduló helyen. „Hát jó, folytassuk tovább így!” gondolta, már kevésbé keserű érzésekkel. Egy ideig minden jól ment. Néha esett az eső, ilyenkor feltelt, erőre kapott, újra remény ébredt benne. Mikor leapadt kicsit a vízszint, volt miben reménykedni, hinni, hogy majd jön az égi segítség. Nem maradt el soha, és így hosszú időkön át kitartott. Vidám és különösen felkapott hely lett a tó környéke. Szerettek idejárni az emberek is. Megnyugodtak, békére leltek itt, minden évszak egy külön csoda volt a maga nemében.

Az egyik nyáron nagyon meleg volt, és ritkán eset az eső, akkor is csak keveset. A tó vize egyre forróbb, egyre alacsonyabb, és egyre zöldebb lett. Lázas, beteg, fertővé vált a nyár végére. Elhagyták a madarak, kiszáradt a nád, ahogy visszahúzódott a víz, nem jöttek az emberek, mert kellemetlen szagok párologtak belőle. Betegen, magára hagyták, újra egyedül maradt, csak most már teljesen. Az ősz szomorúan, és nagyon lassan telt el. Nem hozta meg a várt reményt, az idő száraz maradt. Mire tél lett alig volt benne víz, alig volt benne élet.
Hideg éjszakák jöttek, amik picit segítettek, hiszen kevesebb víz párolgott el, de vészjósló jelként reggelente vékony hártyaként, gyenge jég képződött a felszínén.
Egyre zordabb, egyre fagyosabb idők jöttek, már páncélként keményedett a jég a kis tó hátán. Nehezen lélegzett, erőltetve, kínokat elviselve próbált túlélni. A jég vastagodott, és már az aljához közeledett. Fájdalma szinte teljesen élettelenné tette, mikor még élesebb, sebeket tépő érzés hasított végig a hátán. Köröket véstek a jeges felszínbe, acél cipők hasították a felszínét, s mikor valaki rettenetes huppanással csapódott a jeges, sebesre karcolt részre, nevetést hallott. Úgy érezte kinevetik. Ha tudott kiáltott volna utoljára, de néma csendben tűrte tovább, hogy eljöjjön a vég. Már a fény sem jutott le az aljára, sötét volt és nagyon hideg. Reggelre teljesen befagyott, egészen az aljáig. Ebben a pillanatban adta fel, nem élt tovább. Még hallotta a környező hangokat, de szinte már semmit nem érzett, nem gondolt, nem várt már.
Egy halk hangfoszlány, egy vidám csilingelő kacagás, egy kicsit visszahozta az életbe. Közeledett a hang, és ő figyelni kezdett. A kacagás egyre hangosabb lett, és ő késztetést érzett arra, hogy visszatérjen az életbe, hogy kapaszkodjon, ragaszkodjon az életéhez. Visszhangozta a kacagást, nem tudja, hogy tette, máskor soha sem csinált ilyet, most kényszert érzett rá. Úgy figyelt, hogy a vékony csilingelő hangocskát teljesen tisztán hallotta.
- Nézd ez a tavacska teljesen befagyott. Szerintem nagyon szomorú lehet, ilyen hidegben itt kell lennie egyedül!
- Ugyan dehogy! – mondta a testvére.
- De én ezt megérzem! Tudom, hogy szomorú, mert nem szeretgeti senki. Majd én felmelegítem.
Olyan határozottam, és teljes meggyőződéssel mondta a kislány, hogy a bátyja nem is mert ellentmondani neki. Letérdelt a kislány és aprócska kezeivel rátenyerelt a rendkívül hideg jégre. Sokáig volt így, pedig már láthatóan nagyon fáztak a kezei. Vörösen és reszketve vette el a kezét, mikor már nem bírta tovább.
- Most egy picit biztos jobb lett neki, mert már tudja, hogy én szeretem őt. Mindennap visszajövök ide, és picit megmelegítem a kezemmel.
A testvére kedvesen mosolygott és a pici kezét megtörölgetve ráadta a kesztyűjét, majd hazamentek.

Mindennap várta a reggelt. Csak egy érintést várt. Csak egy pillanat, egyetlen rövid pillanat, a fagyos, hideg napokban. Két aprócska olvadt folt, ami gyorsan visszafagy. Ez a pillanat tartotta életben mindennap. Mikor hallotta a kacagást, felvidult, amikor megérezte az érintés melegét újra erősnek érezte magát. Amikor elment a kislány, még sokáig hálás szívvel gondolt rá, aztán kezdődött újra. Várakozás, hideg, sötét, csend, fagyos reggel, kacagás, pici tenyér apró melege.
Kitartott az olvadásig. Egy nap, már nem fagyott vissza a tenyérnyom. Aztán reggel sem volt hideg. Kevesebbet kellett várni a reggelekre, és tovább tartott a fény. Olvadt folyamatosan, és olvadt minden körülötte is. Rengeteg hó hullott a télen, ez most mind kezdett belecsörgedezni a tó vizébe. Friss víz, és az enyhe napsütötte tavaszi nappalok, visszahozták az életet a tó körül. Megdagadt, erőtől duzzadóvá lett, elérte, ellepte a nádast. Mire teljesen kitavaszodott, és vidám virágillatban kergetőztek a szitakötők, újra tudott mosolyogni.
Mikor a kislány meglátogatta, érezte, hogy boldog és pici kezével belepancsikolt a vizébe. „Látod, milyen vidám most? Látod, hogy most boldogan virul?” Kérdezte a testvérétől. Elégedetten állt fel, és tudta, hogy ő segített neki túlélni a telet. Érezte.
Valóban, nélküle, talán elveszett állóvíz, üres pocsolya maradt volna. De most csodás, békés pihenőhely, kikapcsolódni vágyok nyugalmas menedéke lett. Élettel teli, napfényben tündöklő ajándéka a Teremtőnek. Mindenki örömére.