Írásaim

 Mozdulatlan hevert a földön a régi ingaóra. Megálltam egy pillanatra, és megpróbáltam megérteni, megfejteni a sorsát. Csend volt, és csak a szél zenélt kicsit, alig hallhatóan a törött doboz repedéseit zengette. Átfújt az óra dobozán és fájdalmas dallamot játszott az üres utcán.

- Miért nézel így? - szólalt meg váratlanul az óra. - Miért érdekel az én életem? Te miért nem mentél el mellettem, mint a többiek?
Nem tudtam válaszolni a meglepettségtől. Hirtelen azt hittem képzelődök, hogy valami biztos megártott. Talán a sok egyedüllét ment az agyamra, és már képzelődöm is. Aztán folytatta az öreg ingaóra. Legalább is én úgy hallottam, mintha ő mondaná.

" Sokáig csak fa voltam, meg vas, réz és egyéb fémek. Egy gondos kéz készített belőlem faliórát. Sokat, nagyon sokat dolgozott rajtam. Csiszolgatott, pácolgatott, belülre beszerelt egy különleges szerkezetet, ami pontosan, megbízhatóan ütemesen járt, mutatva az időt. Sok öröme volt bennem, mert folyamatosan lettem egyre jobb, szebb és hasznosabb. Egyszerű feladatom volt, csak forogtak bennem a fogaskerekek, szépen lassan jártak körbe-körbe a mutatóim, és óránként lágy, kellemes hangon jeleztem az idő múlását. Szerettem Nála lenni, a falon himbálózni, kapaszkodni a percekbe, várni a pillanatot, amikor zenélhetek. Nagyon fontosnak éreztem magam, mert sokszor néztek rám, gyakran figyeltek a hangomra, szerették, mikor zenéltem, és azt mondták, otthont teremtek a jelenlétemmel. 
Aztán a boldog és csendes évek múltán, egyszer csak egy ismeretlen hangtól lett zajos a környezetem. Az ismeretlen hang bár ember hangja volt, mégis nekem sercegett, csikorgott, csattogott, mint valami nagyon kemény ijesztő szerszám, félelmet keltő hangja. Durva volt, és mindig becsmérlően beszélt rólam. Kigúnyolt, és utálattal vigyorgott rám. Láttam a szemében, hogy meg akar szabadulni tőlem. Félni kezdtem, de bíztam a gazdám szeretetében. Nem tudtam ki ez a hívatlan vendég, de kiderült, nem is vendég, hanem ettől kezdve velünk lakott. Éreztem a megvetését akkor is, amikor nem is nézett rám. Hallottam, mikor rólam beszélt, és tudtam, hogy egyszer véghezviszi a szándékát. Sokat veszekedtek, vitatkoztak miattam, és már nagyon fájt, hogy létezem. Éreztem gazdám kedves, törődő szívében a fájdalmat, amit ilyenkor érzett. Azt hittem azért szenved, mert szeret engem, és nehéz Neki mindennap, minden órában elviselni a hideg szavakat, a veszekedéseket. 
Bíztam benne, mert elhittem, hogy fontos vagyok Neki. Csendben tettem a dolgom, hogy ne zavarjak. Többet nem zenéltem. Csak had legyek itt, csak had lássam szerető tekintetét.

Egy reggel arra ébredtem, hogy lassan felemel valaki és halk motyogással nyugtatja magát, vagy talán engem. "Jobb a békesség. Így könnyebb lesz mindenkinek. Majd megszokom a hiányt valahogy."
Aztán úsztam a levegőben, az eget néztem, amit még soha sem láttam, utoljára fogott a kezében. Letett a földre, és akkor a szemébe néztem. Csendes, fájdalmakkal viaskodó szemeiben elégedettség volt. Megtette. Neki megkönnyebbülés volt, nekem mindennek a vége."

Befejezte a szavakat. Újra csend lett, csak a szél zengette a doboz repedéseit. Nincs tovább a története. Hiszen a többit én is tudtam, láttam. Miért a szó, mikor minden egyértelmű? 
Megsajnáltam, ahogy ott feküdt összetörve, eldobottan. Mit tegyek, hiszen haza én sem vihetem. De azt mondta senki sem állt meg mellette. Mi van, ha én vagyok az egyetlen. Megemeltem, leporoltam, közelebb hajoltam hozzá. Hirtelen, talán a mozgástól elindult az óraszerkezet. Megszólalt a zene. Megszerettem, ott abban a pillanatban. Hazavittem, mert már nem akartam letenni oda, arra a helyre, ahol véget ért a története. Elvittem, mert akartam szép befejezést, vidám véget a történetének.

Ő késve érkezett, már nem volt ott a fali óra. Engem nem látott, nem tudott utánam szólni. Megbánta, hiányzott neki a régi megbízható társ, de már nem volt visszaút. Zokogva görnyedt a földre, és nem tudta mit tegyen. Csak sírt térdeire rogyva, és bánta, amit végleg elveszített.