Írásaim

 Már egy jó ideje egyedül éltem, az erdő szélén. A kis falú utolsó házát, ezt a régi parasztházat évekkel ez előtt láttam meg és azonnal beleszerettem. Kisé romos volt, de felújítottam, és otthonná alakítottam. Beletörődtem a magányba, már nem harcoltam vele, nem menekültem előle, részemmé vált, társam lett. Soha senki sem járt erre, "ott az utolsó házban csak az a csodabogár lakik", mondták a falubeliek. Állataim sem voltak, csak a tárgyakkal beszélgettem. Reggel a kávéfőzővel, és a csészémmel, nappal a kaszával, télen a fejszével, meg ezekhez hasonlókkal.

A monoton napok, a fárasztó munka, a hideg éjjelek váltakozva teremtették meg a kihívásokat. Mindig mindenben megelégedést kerestem és persze meg is találtam.
Öreg barátommal, egy sokat szolgált veteránautóval jártam dolgozni, néha nagyon hosszú napokat töltve a fárasztó munkával. Egy éjszaka, mikor könyörtelen álmossággal küzdve, hazafelé tartottam, hirtelen kiugrott elém valami az erdőből. Egy pillanat alatt tértem magamhoz, és az árokpartot elérve sikerült megállnom. A fényszóró fényében egy reszkető őz állt, lihegve rémülten, mereven nézett az erős fénybe. Kiszálltam, hogy megnézzem, hiszen egy ilyen félénk állatot még soha sem volt lehetőségem közelről látni. Csendben mentem felé, egészen közel engedett magához, aztán lépet egyet felém és összecsuklott a lába. Elterülve feküdt le a földre, pont a lábam előtt. Megijedtem, és szinte lefagytam a tudattól, hogy ez a gyönyörű, szelíd jószág pont az én lábamnál fog elpusztulni. Letérdelve hozzá, éreztem, hogy még él, és nagyon furcsán szaporán vette a levegőt. Felnyaláboltam és betuszkoltam az autóba. Pár perc múlva már otthon voltunk. A szobába vittem, betakartam halkan beszélgettem vele, nyugtatgattam, simogattam. Próbáltam szeretgetni, életet lehelni megfáradt lelkébe. Aztán elaludtam mellette, én is kimerültem.
Hajnalban egyenletes szuszogásra ébredtem. Nem álmodtam, tényleg hazahoztam egy őzit. Még pihent, mikor a kávémat kortyoltam a konyhában. Egész nap nem kelt fel, nem mozdult, csak nézett a nagy szomorú barna szemeivel, és mintha . . . nem az nem lehet. Képtelen voltam levenni róla a szemeimet, hála ült ebben a szép barna szempárban. Köszönetet mondott, egészen biztos voltam benne. Megetettem, megitattam, a kezemből vette el az első falatokat, nyugodt volt, már nem éreztem, hogy félne.
Egész télen együtt voltunk, nem sokat mozgott, inkább aludt a kandalló előtt, vagy figyelt rám, csak hallgatott, mikor beszéltem hozzá. Szépen megvoltunk együtt, nem gondoltam, hogy egyszer egy élőlénnyel is megosztom majd, az otthonom. Gyorsan teltek a hetek, a hónapok, és egyszer csak elkezdett olvadni a hó. Őzi kicsit élénkebb lett. Néha ugrándozott a házban, amit én természetesen nem kedveltem, ezért kicsit morogtam is vele. A tavasz közeledte teljesen felélénkítette, nem lehetett bírni vele. Már az udvarban ugrándozott, és mindig az erdő felé nézett. Egy délután a kertben pihentem le, mikor Őzi kiosont utánam. Oda bújt a karom alá, orrával az oldalamat bökdöste, majd a fejét a vállamra tette. Könnyes volt a szeme, és fogalmam sem volt mit szeretne. Aztán felállt, megfordult, és futtában lenyűgöző szép ugrással átugrott a kerítésen. Mielőtt felfoghattam volna mitörtént, eltűnt az erdőben. Elköszönt előtte, tudta, hogy nem jön vissza többet. Hiányzott neki az erdő, a szabadság, a többi őz, a futkározás, ugra-bugrálás. Hiányzott az az élet, amit régebben is élt. . . 
Nem túl férfias dolog, de egész éjjel sírtam utána. Napokig beszéltem még hozzá, minden hajnalban rá gondoltam, féltettem, szerettem, így távolról is. Aztán kezdtem megszokni, hogy megint csak magam vagyok.
Titokban reménykedtem benne, hogy talán egyszer még visszajön, de üresen teltek a napok. 
Késő ősszel volt már, mikor a sötét hajnalban, ahogy a munkába botorkáltam át az udvaron, a kertkapu előtt valami megmozdult. Talán a szomszéd kutyája, gondoltam magamban, mindig kiszökik a kerítésük alatt. Közelebb érve kirajzolódtak körvonalai, és hirtelen megremegtek a lábaim, összeszorult a szívem. Őzi volt. Lehajtott fejjel, vérző sebekkel lépdelt közelebb hozzám, és ismét a lábamnál rogyott össze. Bevittem a szobába, elláttam a sebeit, és igyekeztem a munkába. Este már egész jól volt, egy pillanatra sem vette le rólam a szemét. Bánatos volt, és félt. Mellettem sosem félt, most nem is értettem miért. Nem nehezteltem rá, megértettem őt, megnyugtattam, csendben álomba simogattam.
Gyorsan gyógyult, és felerősödött. Nem nézett többet az erdő felé, nem akart visszatérni többet. Bár a kert végébe felszereltem egy kis kaput, amit mindennap reggel kinyitottam, mégsem ment ki soha. Nem ment az erdőbe, nem hagyott el soha többet. Csendben, békében, nyugalomban, biztonságban élt velem. Nem tudtam megadni neki azt, amire vágyott, nem tudtam vele szaladgálni a fák között, ugrálni a patakparton, nem tudtam igazi őznek való életet biztosítani neki. De már nem is akarta. Elfogadta mindezt így, jobb volt neki velem, biztonságban, mint bárhogy másképp. Amit nem kaphatott meg, arról lemondott, fontosabb volt neki, hogy szeressem, hogy mellette legyek. Úgy láttam jobb így neki. Szerettem egyedül lenni, de örülők, hogy egy kis őzi engem választott. Este, mikor leülök a fotelembe, mindig odabújik az ölembe, csak néz ártatlanul azokkal a szép, nagy barna szemeivel. Már nem szomorú soha. Szabad akart lenni, és meg is találta a szabadságát. Itt tényleg az, mert minden félelmétől megszabadult. Már tudom, nem fog itt hagyni soha.