(humornak szánva)
Egy gondolat bánt engemet:
Ágyban, párnák közt halni meg!
Lassan hervadni el, mint a virág,
Amelyen titkos féreg foga rág,
Létem ha végleg lemerült,
ki rettenti a keselyűt?
S ki viszi át fogában tartva
a Szerelmet a túlsó partra?
Mert benne élsz te minden félrecsúszott
Nyakkendőmben és elvétett szavamban,
És minden eltévesztett köszönésben
És minden összetépett levelemben.
Igen, még nyílnak a völgyben a kerti virágok,
Még zöldel a nyárfa az ablak előtt,
Ég a napmelegtől a kopár szík sarja,
Tikkadt szöcskenyájak legelésznek rajta;
Nincs egy árva fűszál a tors közt kelőben,
Nincs tenyérnyi zöld hely nagy határ mezőben.
De nem tudhatom, hogy másnak e tájék mit jelent,
nekem szülőhazám itt e lángoktól ölelt
kis ország, messzeringó gyerekkorom világa.
Belőle nőttem én, mint fatörzsből gyönge ága.
Legyek fa, melyen villám fut keresztül,
Vagy melyet szélvész csavar ki tövestül;
Legyek kőszirt, mit a hegyről a völgybe
Eget-földet rázó mennydörgés dönt le... –
A nagy világon e kivûl
Nincsen számomra hely;
Áldjon vagy verjen sors keze:
Itt élnem, halnom kell.
Hányszor támadt tenfiad
Szép hazám, kebledre,
Két karodban nem ijeszt majd
a halál nagy csöndje sem.
Nem tudom, miért, meddig
Maradok meg még neked,
De a kezedet fogom
S őrizem a szemedet.
Harmadnapja nem eszek,
se sokat, se keveset.
Húsz esztendőm hatalom,
húsz esztendőm eladom.
Csak földiekkel játszó
Égi tünemény,
Istenségnek látszó
Csalfa, vak Remény!
Én Góg és Magóg fia vagyok,
Hiába döngetek kaput, falat
S mégis megkérdem tőletek:
Szabad-e sírni a Kárpátok alatt?
Ott folyjon az ifjui vér ki szivembül,
S ha ajkam örömteli végszava zendül:
"Levágva népünk ezrei,
Halomba, mint kereszt,
Hogy sírva tallóz aki él:
Király, te tetted ezt!”
Ki most fejedet kebelemre tevéd le,
Holnap nem omolsz-e sírom fölibe?
Égve hagytad a folyosón a villanyt.
Ma ontják véremet. . .
Nem nyafognék, de most már késő,
most látom, milyen óriás ő —
szürke haja lebben az égen,
És egész elhibázott életemben
Élsz és uralkodol örökkön, Ámen.
Utolsó kommentek