HTML

Írásaim

Csak írogatok, semmi különös. Néha jól sikerül, de néha nem. Mivel mindegyik az én gyerekem, ezért mindegyiket megtartom. Ami gyenge, az is emlékeztet valamire. Ennyi, én itt, csak én vagyok.

Naptár

május 2024
Hét Ked Sze Csü Pén Szo Vas
<<  < Archív
1 2 3 4 5
6 7 8 9 10 11 12
13 14 15 16 17 18 19
20 21 22 23 24 25 26
27 28 29 30 31

Utolsó kommentek

  • GáborMiki: Nem is biztos, hogy kicsi. Sőt, még az sem biztos, hogy lány. Csupa rejtély vagyok mostanában! Örü... (2018.01.17. 22:01) Boldogok, akik . . .
  • Editke Kolozsváry: Szia! Ez megint olyan szép. Azt hittem Kamilla a kislány... (2018.01.16. 19:57) Boldogok, akik . . .
  • delory nadin: Szia Miki! Ugye van megfejtése az erdős személyiségtesztnek? Én is nagyon szeretem az ilyesmit. A... (2017.10.20. 20:16) Egyutas élet
  • GáborMiki: @delory nadin: Szia! Igen igen. Elsőre furcsa volt, de aztán nagyon élveztem. Köszönöm szépen! (2017.05.08. 09:18) A Barna lesnél
  • delory nadin: Szia Miki! Ismét jó volt olvasni a soraidat... Ez pont az, ami velem sosem történhet meg. Egyedül... (2017.05.04. 20:35) A Barna lesnél
  • Utolsó 20

Naptár

május 2024
Hét Ked Sze Csü Pén Szo Vas
<<  < Archív
1 2 3 4 5
6 7 8 9 10 11 12
13 14 15 16 17 18 19
20 21 22 23 24 25 26
27 28 29 30 31

2013.07.31. 23:06 GáborMiki

Kamilla naplója

Még csak nagyon gyengén világított be, a hajnali napfény erőtlen sugara. A padláson amúgy is sötétebb volt, még nyáron a legnagyobb napsütésben is. Apa magában üldögélt a hatalmas faládák előtt. Ezekben tartották azokat a holmikat, amiket már nemigen használtak. Szinte semmit sem dobtak ki, csak ami már teljesen elhasználódott, vagy tönkre ment.
Apa szeretett ide feljönni néha. Főleg, amikor egyedül volt. Szerette felidézni a szép emlékeket, amik olyan mélyen a szívében éltek. A gyermekek ládáit rendezgette, és közben mindenről eszébe jutott valami kedves történet. Most a „Kamilla” feliratúhoz ért, és egy pillanatra megállt, mielőtt kinyitotta volna. Nagyon hiányoztak. Csak egy pár napja, hogy anya elment a gyerekekkel a mamáékhoz, de Apa sehogy sem találta a helyét. A nagy erdőszéli ház kihalt volt nélkülük.
Kinyitotta a nyikorgós faládát, és a halvány fényben kitapogatta a benne pihenő tárgyakat. Ki sem kellett venni egyiket sem, hiszen pontosan tudta mi, mikor és miért került a ládába. Aztán egyszer, egy könyvecske akadt a kezébe. Fura volt, aprócska lakat csillogott az oldalán, puha bársonyos kötése ismerős illatot árasztott. „Hát ez vajon mikor került ide?” - nézegette Apa tanácstalanul. Kamilla naplója volt. Emlékezett, hogy egyszer régen, még mikor Kamilla kistestvére született, akkor kapta a kislány, hogy ebbe rajzoljon, később pedig írjon, ha épp nincs kivel megosztani a gondolatait. Látszott milyen sokat használta a kislány. Mégis, apa egyetlen aprócska emléket sem tudott felidézni a naplóval kapcsolatban. Azóta nem is látta, csak amikor odaadta Kamillának. Zsebre dugta a könyvecskét, és lement a csendes, szinte néma ház konyhájába. Már hűvös ősz volt, ezért estére be kellett gyújtani a kandallóban. Gyenge, fáradt melege még érződött hajnalban is. Apa leült mellé és kávét kortyolgatott. Innen messzire el lehetett látni az ablakon át. Egészen a patak hídjáig, ahol a nagy, faragott kapu jelezte, hogy meddig tart szeretett otthonuk. Ma reggelre ígérték, hogy hazajönnek, de apa nem tudta kivárni a reggelt, pirkadattól figyelte a kaput. . .
 Amikor megérkeztek a nap magasan járt már az égen. Persze csak annyira, amennyire ez ősszel megszokott. Apa boldogan szaladt ki eléjük, mindenkit megszorongatott, és Kamillát a hatalmas hátizsákjával együtt felemelte, és megpördült vele, ahogy mindig szokta. Ahogy pörögtek, a bársonyos napló kirepült apa zsebéből, és a fűre huppant. Csend lett hirtelen.
- Apa, hogyhogy nálad van a naplóm? – törte meg a kínos csöndet Kamilla csilingelő hangja.
- Csak a ládában találtam, és . . .
- Odarejtettem, mert nem akartam, hogy valaki elolvassa! – mondta Kamilla durcásan, cseppet sem kedvesen.
Azzal felkapta a kis könyvet, és beszaladt a házba. Apa segített bepakolni, de hiába vigasztalta anya is, Kamilla bátyja is, hiába telt meg a ház újra, Apa kellemetlenül érezte magát. Mintha valami turpisságon kapták volna rajta.
- Lemegyek a tóhoz – mondta ebéd után Apa, és már indult is a terasz felé, amikor egy finom, puha kéz fogta meg a karját.
- Veled megyek én is, jó? – kérdezte Kamilla.
- De nem fogsz bántani, igaz? – kérdezett vissza, már kicsit viccesen Apa.
- Te tanítottál arra, hogy mindig, mindent. . .
- Meg kell beszélni. – fejezte be a mondatot Apa. – Hát jó, már úgyis nagyon hiányzott, hogy beszélgessünk.
Apa átölelte Kamillát, aki így a vállára tudta hajtani a fejét. Elindultak, együtt. Apa a szeme sarkából, Anya mosolygós pillantását még éppen el tudta kapni. Nyugalom áradt a szívébe.
- Apa, azért rejtettem el a naplót, mert már nem akartam, hogy olvass belőle. – kezdte a beszélgetést Kamilla.
- De hiszen soha sem olvastam a naplódat! Nem is emlékeztem már rá. Sőt, a lakatot ki sem tudom nyitni.
- Apa! Kell, hogy legyen kulcsod! Az nem lehet, hogy nem olvastad, akkor honnan tudtál mindig, minden érzésemről, minden vágyamról?
- Kicsim, ehhez nem kell a naplód. A szívedben olvasok. Soha, egyetlen pillanatra sem jutott volna eszembe, hogy elolvassam, megnézzem a rejtett érzéseidet, gondolataidat. Ma megint a padláson voltam, mert már úgy hiányoztatok, hogy kicsit jól esett felidézni a múltat. Néhány szép emléket. Akkor találtam ezt a kedves kis könyvet. Olyan illata van, mint neked, és ezért hoztam magammal.
- Most picit szégyellem magam. . . – szontyolodott el Kamilla. – De én tényleg azt hittem, hogy olvasol belőle. Eleinte még élveztem is. Olyan volt, mint egy üzenő füzet. Leírtam, hogy mit szeretnék, és nem sokkal később megkaptam. Vagy amikor lerajzoltam a tengert, képzeletben, akkor utána nem sokkal elmentünk, és. . .most egy kicsit nem akartam, hogy olvass belőle, mert. . .
- Eddig még ismeretlen érzésekről írsz benne?
- Igen, Apa. – felelte csendesen Kamilla.
- Tudod, aranyos ez a napló. Kedves, hogy azt hitted elolvasom, mégis bíztál bennem. Nagyon jól ismerlek, és soha sem fogok ilyen cselekhez folyamodni, hogy többet tudjak rólad. Nem baj, ha ezt hitted, biztos furcsa volt, hogy mindig mindenről tudok. Közben, már majdnem felnőttél. Nagylány lettél. Az érzéseid is változnak folyamatosan, de ettől nem kell megijedned. Szeretnél erről beszélgetni?
- Most nem apa, anyával sokat beszélgettünk erről, de tudod mit? – Kamilla előhúzta a nyakláncát, és az aranylóan csillogó kulcsforma medállal kinyitotta a napló pirinyó lakatját.
- Neked adom. Talán mégis találsz benne olyat, ami még neked is új lesz. Talán sikerül meglepni kicsit. Azt lehet, hogy tudod, mennyire szeretlek, de nem biztos, hogy azt is tudod, miért. Sokat írtam erről régen is, és mostanában is.
Apa átvette a bársonyos könyvecskét. Lassan az arcához emelte. Jó mélyen beleszippantott, majd kissé könnyezve a zsebébe csúsztatta. – Köszönöm Kamilla!
- Mit gondolsz, elbírlak még nyakiban?! – kérdezte apa, azzal a régi bohókás csillogással a szemében.
- Próbáljuk ki! – csillant fel a szeme Kamillának a huncutság hallatán. – Csak a naplómra vigyázz, nehogy elhagyd útközben!
- Mint a szemem fényére, úgy vigyázok rá! Ja és persze rád is!
- Akkor gyí! – vezényelt Kamilla.
Apa a nyakába kapta Kamillát és szaporán, szinte futva indult vele a házuk felé. Persze csak a kisrétig jutottak, ott lerogytak a fűre, és a környék újra Kamilla kacagásától visszhangzott.

2 komment


A bejegyzés trackback címe:

https://gabormiki.blog.hu/api/trackback/id/tr725436627

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

süti beállítások módosítása