Volt egyszer egy dal, ami valahol fent az égben született. A szerzője jól ismerte az embereket, az emberi természetet. A dal - vagyis inkább ének – nagyon különlegesre sikerült. Olyan egyszerű lett, de mégis olyan szép! Megnyugtatta azt, aki hallgatta, sőt arra késztette a hallgatóját, hogy minél előbb megtanulja és énekelje mindig minden helyzetben.
Ez az ének simogatta az emberek szívét, szeretetet adott át, korlátlan mértékben.
Egyszer csak megjelent a földön, és olyan gyorsan terjedt el, hogy szinte egyik napról a másikra milliókra lett hatással.
Persze a legjobb jót sem szereti mindenki, ezért voltak ellenségei a dalnak. Emberek, akik nem szerettek, és nem kedvelték az egyszerű tiszta érzéseket. Megpróbáltak zajt csapni, kiabálni, vagy valami más érzéketlen zenével elnyomni a szépet, a csendben újra és újra megszólaló dallamot.
Ez a dal Róla szólt és arról, hogy mennyire és miért szereti az embereket. Ezért nem volt szabad elhallgatnia, szólnia kellett minden nap, minden éjjel.
A világban már nagyon nagy volt a zaj, ezért csak az hallotta meg, aki figyelt rá. Az ő szívét elérte ez a különös dallam. Lágyan, halkan de elhallgattathatatlanul terjedt a dal szívről-szívre.
Barátságok, erős érzelmi kapcsolatok alakultak ki lépten-nyomon, amerre szólt az ének.
A világ egyre dühösebben harcolt azok ellen, akik énekelték ezt az éneket. Már gyűlöletet érzet mindenki, aki nem engedte be a szívébe e dalt.
Így történt, hogy a végén már csak azok az emberek voltak boldogok, akiknek a szíve énekelt.
Boldogok és legyőzhetetlenek! Mert a szeretet soha nem vall kudarcot!
A földön nemsokára csak boldog emberek fognak élni, olyanok, akik ismerik a dalt. Viszont most még bárki megtanulhatja, és bárki boldog lehet.

A dallam a szívben van, csak a szöveget kell megtanulni. . .

https://www.youtube.com/watch?v=UXz_JC4WM_4