- . . . de, ha nem bontod le a falakat, akkor . . . – kezdte újra a gondolatot Emil, viszont megint nem tudta befejezni.
- Értsd már meg, hogy nem Tudom! NEM AKAROM! – emelte fel a hangját Eszter.
- Nem akarom, vagy nem tudom, vagy talán félek attól, ami odakint van. . .
Eszter hangja folyamatosan szelídült meg, mondatról mondatra. Ahogy próbálta tőmondatokban megmagyarázni, értelmezni félelmeit, tehetetlensége szégyenkezésre késztette, és egyre csendesebben beszélt. Falak, mindenütt csak falak vették körül. De megszokta már őket. Hűvös, nyirkos, sötét börtönében, azért biztonságérzete is volt, ami vonzóvá tette számára ezt a helyet. Nem hitt Emilnek, hogy majd jobb lesz, és szép, meg vidám, hogy igazán boldog csak akkor lehet. . . Most vallotta be először, hogy igazából fél. Önmaga is meglepődött, hiszen saját magának sem merte beismerni eddig. Emil olyan hatással volt rá, hogy mindig ki kellett mondania azt, amit gondolt. Ezt nem tudta önmagáról, nem ismerte be, nem gondolt rá, de most úgy érezte, ez a teljes igazság. Félt kimenni. Hatalmas kőfalak védték, elrejtve minden elől, mindenki elől. Kemény, vaskos kőfalak, azt hiszem. . .
- Tudod milyen nélkülük? – próbálkozott Emil újra.
- Akkor bejönnek, elvisznek, kihasználnak, megfosztanak mindenemtől! – hangzott a racionális válasz.
- Kik Eszter? Kik teszik ezt?
- Hát Ők, azok, valaki, aki meglátja, hogy védtelen vagyok. – saját maga sem tudta, hogy kikre gondol. Most olyan ostobán hangzottak a szavak, pedig némán kimondva még hihetőek voltak. Most valahogy elment az ereje minden szónak. Valahol élt benne a természetes vágy, szabadon élni, napfényt látni, meleget érezni, illatokat, szelet beszippantani.
Lehajtotta fejét, és úgy kérdezte szinte vágyva a válaszra. – Miért milyen?
- Leírom valahogy. – felelt Emil. – Van egy rét, ahol magas a fű. Süt a nap, szél szárítja a ruhákat, összekócolja a hosszú hajakat. Van egy kislány, aki a biciklijén ülve, rád mosolyog. Szeret legurulni a dombon, mert olyankor szabadnak érzi magát. Van egy falu, itt nem messze tőled, ahol sokan élnek békében egymással. Együtt dolgoznak, egymást segítik, együtt szórakoznak, vannak barátaik, állataik, és szeretik egymást. . .
- Ő is szereti őket? – hirtelen felemelte a fejét Eszter. – A kislány a biciklivel. Nem fél tőlük? Nem zavarja, hogy kócos lesz a haja, ha fújja a szél? Nem bántják az állatok, például a kutyák? A réten piszkos lehet, ez sem zavarja?
Emil csodálkozva hallgatta a kérdésáradatot. Végre sikerült valahogy a figyelmét a kinti világra fordítani. Végre valami nagyon kicsi előbújt belőle. Mintha felkapaszkodott volna a várfalon, és lábujjhegyen állva kikukucskált volna egy pillanatra. „Csak most ne rontsam el!” Gondolta Emil, miközben a szíve egyre gyorsabban kezdett dobogni.
- Szeretik. Mert kedves velük. Sokat ad magából, megvigasztalja azt, aki szomorú, vagy segít azoknak, akiknek nehéz valamit megcsinálni. Okos és ügyes kislány, és persze nagyon közvetlen.
- Hát ez az! – huppant le a földre Eszter a lábujjhegyen állásból. – Aztán majd a végén neki nem lesz semmije. Egyszer elront valamit, vagy keveset tud csak adni, és kész. Majd jól elesik biciklizés közben, és senki sem fog sietni, hogy segítsen. Amikor majd sír, jól kinevetik. Na, látod ez az! Nem éri meg, mert csak mész és csinálod, és közben piszkos lesz a ruhád, meg izzadt a homlokod. Végül meg senki nem figyel rád, ha bajba kerülsz.
- Tudod Eszter, van egy apukája is ennek a kislánynak. Amikor szomorú letörli a könnyeit. Amikor elesett, a karjaiban vitte hazáig. Ha beteg, akkor egész éjjel mellette van, hogy ne féljen egyedül, és ápolja. A biciklit is Tőle kapta. Annyira szereti, hogy bármit megtenne érte, csak nevetni lássa. Amikor a kislány boldog, az apukája is. Ő vigyáz rá, és mindent együtt csinálnak. Neki kócosan is gyönyörű szép, mert igazából belülről szép. .  .
- Nem tud eljönni hozzám? Talán megismerhetném jobban. Hozhatja a biciklijét is! Itt is lehet biciklizni.
Egy picit beengedném . . . talán.
- Eszter! Tényleg ezt akarod? Mert tudod, ha találkoztok. . . Mi lesz, ha megszereted? Akkor vele kell menned. Nem lehetsz mindig itt, és nem várhatod, hogy ő jöjjön el minden alkalommal. Mit szólna az apukája, ha valami titokzatos idegennel barátkozna . . . És mi lesz, ha megszeret, és azt akarja majd, hogy legyél a barátja?
- Azt gondolod, hogy szeretni tudna engem is? De én bent . . . szóval engem senki sem ismer. Talán nem tetszik neki az udvar, a dohos falak. . . Értem már. Ezért akartad, hogy lebontsam őket. Már beszéltél rólam neki. . .
Vagy, csak játszol velem? Nem is létezik, csak ki akarsz csalogatni innen, hogy aztán mindent el. . .
- Nem! – vágott közbe Emil. – Nem kedves Eszter. Tudnod kell, hogy ezt a kislányt jól ismered. Megbízhatsz benne. Talán még emlékszel is rá. Emlékszel, amikor a biciklin ült, és szabadnak érezte magát. Egészen biztos, hogy szeretni fog. Sőt, én már el is hívtam ma, mert akarom, hogy találkozzatok végre.
- Megőrültél Emil?! Hiszen nem is tudom, kiről van szó! Ezzel mindent elrontasz! Idehívsz egy idegent a váramba!
Emil közelebb ment hozzá, és a fülébe súgott valamit. Eszter arca megváltozott, nyugodt lett, és talán egy picit vidámabb is. Lassan el kezdett megtelni a szeme könnyel. Kicsordult egy csepp, és végig folyt az arcán. Egy fűcsomó egyetlen szálán gördült végig, le a földre, és eltűnt örökre. „Az első tégla.” Gondolta Emil. Milyen kevés kellett hozzá. Csak „meghívni” a kislányt, aki nem volt más, mint Eszter, gyermekkorában.