Gyakran vannak rémálmaim. Mindig is voltak. Gyerekkoromban is, fiatal felnőttként is, és még most sem múltak el. Persze azt gondoltam, hogy ez így oké, mert hát egy beteg világban élünk, mindenféle hatás éri az embert, aztán így védekezik az agy. Üríti a hulladékot, amiből néha elég elképesztő filmeket gyárt éjszaka. Aztán megtudtam, hogy ez nem ám így van. Egy csomó ember van, akik nem szoktak rémes dolgokról álmodni. Meg azt is, hogy ez valami lelki defekt állítólag. Milyen jó, én meg azt hittem mindenki ilyen, csak nem beszél róla. Na, tehát ebben is különleges vagyok, nekem van rendszeresen. Bár mondjuk, nem szeretnék semmiben sem különleges lenni, de ha mégis muszáj lenne, azért ki tudnék találni jobbakat is. Például zseniális fejszámoló is lehetnék, vagy kitűnő emberismerő, esetleg ha jól tudnék zenélni. De ha választékos rémálmokkal tudok csak kitűnni . . .

Igaz régóta vannak ilyen álmaim, azért mégsem sikerült megszokni őket. Kicsit gondoltam rendszerbe szedem, kategorizálom őket. Kezdjük a legkevésbé megterhelővel, aztán haladjunk a mélyvíz felé.
- A vicces rémálmok. Ezek azok, amik humorosan ijesztőek. Kicsit félelmetes, de elég abszurd ahhoz, hogy nevetni lehessen rajta. Ilyen biztos másnak is van gyakran. Például volt egyszer, hogy azt álmodtam, hogy a feleségem helyén az ágyban egy tigris fekszik. Aztán álmomban egy pillanatra elhittem, hogy ő a feleségem. Ahogy a hatalmas mancsaival nyújtózott, nagyon megrémültem. Amikor felébredtem, csak mosolyogtam rajta. Hi-hi, a feleségem egy tigris! Szóval ilyesmire gondolok. Vagy amikor az egyik munkatársam azt álmodta, hogy Hitlerrel bújócskázik.
- Aztán van a közvetett rémálom. Amikor történik valami körülöttem, és ezt beleálmodom az álomba, persze mindig valami sokkoló eseménybe illeszti be az agyam. Ilyen volt, amikor leesett valami éjjel a szekrényben, és tompán puffant egyet. Persze félig ébredtem fel, és a puffanásra azt álmodtam, hogy egy hatalmas óriáskígyó eset be a szellőzőn keresztül, ami valahonnan az egyik lakásból szökött meg. Persze rám tekeredett, meg minden. Küzdelmemben még kapálóztam is, erre riadtam fel.
-  A klasszikus rémálmok, amiken – ezt tudom – sokan átesnek. Ezek nálam elég gyakoriak, és mindig van valami pszichológiai magyarázata, ami engem nem érdekel. Ilyen például a zuhanás. Zuhantam már emeletes ház ablakából, repülőből, fa tetejéről, szakadék széléről, meg csak úgy, amikor nem tudom, honnan zuhanok, csak zuhanok. Na, az ilyen álmokat utálom nagyon. Ez az, amikor arra ébredsz fel, hogy földet értél. Szinte még érzed is a huppanást az ágyban. Én még valami hangot is szoktam kiadni ijedtemben. Rémülten, izzadtan ébredek, szörnyű álom ez.
A másik klasszikus, amikor valami miatt menekülnöd kell, de nem tudsz. Én általában egy nem látható valaki elől szoktam menekülni. A helyszín mindig más, de ugyanaz a történet. Valaki üldöz, majdnem utolér, nagyon kell menekülni, de egyszerűen megáll a film. Nem mozdul a lábam, nem tudom felemelni a kezem, és a valaki – akit persze nem is látok – egy pillanat múlva utolér. Na, itt szoktam felébredni, szerintem arra, hogy a szívem a torkomban dobog. Szakad rólam a víz, és hideg a testem teljesen.
Vagy az, amikor elveszítek valakit, akit szeretek. Esetleg ténylegesen, az életét veszti el, vagy elhagy örökre, nem kíváncsi többé rám, stb. Ilyesmit gyakran álmodom, de tudom, hogy mások is. Ezért klasszikus.
- A fokozatban következő, az amikor kétszer ébredek fel. Van ugye az álom, teljesen mindegy mi. Félelmetes rémisztő, annyira, hogy álmomban is tudom, hogy fel kell ébredni, mert ez annyira szörnyű. Aztán felébredek! Szépen süt a nap, reggel van, megnyugszom. Aztán a következő pillanatban folytatódik az álom szörnyűsége, a képzelt felébredésben is. Utána szoktam másodszor, már ténylegesen felébredni, valamikor az éjszaka közepén természetesen. Ekkor mindig elbizonytalanodom, hogy most már tényleg felébredtem-e. Az az érzés, amikor kételkedem a valóságban is, elég bizarr, félelmetes.
- Számomra a következő szint az, amikor nem vagyok önmagam. Amikor bántok valakit, vagy faragatlanul beszélek valakivel, esetleg átlépem az erkölcsi tartásom határait. Öltem már embert, voltam vad partin, ahol lerészegedtem, szidalmaztam másokat, verekedtem is már, és volt olyan, amikor elloptam valamit, és még örültem is neki. Az ilyen álmok után ébredek nagyon rossz érzésekkel. Kimerít lelkileg, és gyötör, hogy hogyan lehettem ilyen! Néha napokig sem tudom elhinni magamról, hogy ez nem volt valóság, valójában soha sem tennék ilyeneket, én nem vagyok az álomban szereplő ember, csak a képzelet játszott velem.
- És van a legbrutálisabb, amiről nem is nagyon beszélek senkinek. Már hála Istennek kb. 10 éve nem álmodtam ilyet. Az a rémálom, amikor nem emlékszem az álomra, nincs történet, csak az iszonyatos rettegés. Ezt hívom démoni álomnak, és tudom, hogy valami külső hatásra álmodom. Utána már nem tudok, vagyis inkább nem merek elaludni, nehogy folytatódjon az álom. Egész nap elkísér a rettegés érzése, ez a mély félelem képes blokkolni minden lépésemet. Aztán lassan elmúlik, kitisztul.

Ezt most azért írtam le, mert érdekesnek találom, hiszen sokan nem is emlékeznek az álmaikra. Sokan kellemes álmokat álmodnak, és sokan csak zagyvaságokat. Az álom mechanizmusa érthető, logikus dolog. Amióta láttam az agymanók című „dokumentanimációt”, már én is „pontosan” értem. Ez szerintem nekem készült, mert én valahogy így képzeltem el ezt az egészet. Vannak az álomért felelős agymanók, és azok eljátszanak egy színdarabot, majd azt konvertálják valóságos filmé. Amikor megáll a gondolat vonat, bemegy a stúdióba Derű és Bánat, össze-vissza rombolnak mindent, és abból lesz a rémálom, amire felébred a kislány, így tovább tudnak utazni. Na, így már én is értem. Szóval vannak az agymanóim, bemennek mind a stúdióba, és azon versenyeznek, hogy ki tud előbb felébreszteni, hogy tudjanak utazni a gondolat vonattal. Teljesen világos!
Szóval ezért vannak rémálmaim!