Már nem emlékszem, mikor ismertem meg Johannát. Az első kávézásra emlékszem és arra, milyen sokat vártam rá. . . Azt hittem ő sem fog eljönni a randinkra . . . Nagyon izgatott voltam, és teljes szívemből vágytam arra, hogy megismerjem. Nagyon lassan engedett közel magához. Sok éven át udvaroltam neki, és mélyen tiszteltem a tartásáért. Nem volt hajthatatlan, de ragaszkodott az elveihez. Vele képzeltem el az életemet örökre. Annyira megszerettem, amennyire ez emberileg lehetséges. Számtalan felejthetetlen pillanatot éltünk át együtt. . . Ő lett a jobbik részem. . .
Mindig együtt voltunk, úgy éreztem beteljesült az életem, mindent megkaptam, amit az élet adhat.
Egy évig voltam kórházban a halála után. Most több év távlatában sem tudom elfelejteni. Egyszerűen csak vége lett! Egyik napról a másikra, szertefoszlott minden, amiért éltem. Az életemből, a személyiségemből, a lelkemből is hiányoznak azóta darabok. A feldolgozhatatlan veszteséggel egy kiváló professzor kezelt. Ő segített nekem új életet kezdeni a belőlem hiányzó szilánkok nélkül. Olyan lettem, mint egy kirakós játék, egy marék elvesztett darabbal. Mindenhol valami lyuk éktelenkedik az elmémben. De most újrakezdtem és nem akarom feladni. . . A professzor szerint meggyógyultam, és ha szedem a gyógyszereimet, teljes értékű életet élhetek. De én mondtam neki, hogy már sosem leszek boldog, és ez az élet nekem nem élet. Nagyon sokat segített, de Johannát még ő sem tudja visszahozni. Mikor ezt mondtam végtelen szomorúság ült ki az arcára. Csak annyit mondott: "talán mégis jobb boldogan álmodni, mint szomorúan felébredni." Ezt nem értettem teljesen, de elfogadtam az útmutatásait, és már évek óta egész jó életet élek. Johannán kívül semmi sem hiányzik az életemből. Próbálok keveset gondolni rá, így tudok dolgozni, létezni, néha még örülni is. Bár az örömömet már nem tudom megosztani senkivel, így az már nem is igazi öröm. . .
A szobában félhomály volt. Egy ember üldögélt a szoba egyik sarkában. Egy üres Whisky-s üveg hevert a földön, a lábai előtt. Egymást vádló és mentegető gondolatai fogságában küzdött az erkölcsi dilemma megnyugtató válaszáért.
- Megöltem egy embert, akiért nem fognak elítélni soha. . . Megmentettem egy másikat, akiért kitüntettek. . . Meggyógyítottam valakit, aki betegen volt boldog, most gyógyult és boldogtalan. Emberek gyógyítására esküdtem fel, de vajon ezt megtehetem akkor is, ha ezzel rosszabbá teszem az életüket? Megölhetek valakit, ha senki sem veszi észre az eltűnését, és ezzel elérem a célomat? Betegen kell hagynom azt az embert, aki betegen boldog? Vagy keserű életre kell ítélnem, a gyógyítás szellemében? Ha valakinek tönkreteszem az életét, az attól etikus lesz, ha orvosilag ez így helyes? És mi értelme van valakinek segíteni, ha az élete élhetetlen lesz utána?
Az utolsó pohár ital a földön heverő elismerő okiratra folyt. Feloldva a tintát, elmosta a professzor nevét. Végigáztatta az iratot, így már csak nehezen lehetett elolvasni: „ … elismerés az áttörő kutatási eredményekért . . . a Nobel díjas professzor . . . végleges gyógyulást hozva ezzel a skizofrén betegeknek . . . a készítménnyel teljesen tünetmentes, maradandó állapot érhető el . . .”
Az ital úgy mosta egybe a papíron a mondatokat, mint a professzor fejében az ellentmondó gondolatokat. . .
Utolsó kommentek