Írásaim

John és Mary egy városszéli kisházban laktak, pár lépésre az erdőtől. Csendes, békés helyen éltek, és igazán irigylésre méltó környezetben. A legnagyobb „bosszúságot” az őzek okozták, mikor lerágták John babérbokrait éjszaka, és reggelre kelve, már csak a tépett kórók meredeztek az ablak alatt. E kedves bosszankodástól eltekintve semmi sem törte meg felhőtlen napjaikat. John gyerekkori szerelme volt Marynek, és gyakran érezte végtelenül szerencsésnek önmagát, hogy John viszont szerette, és társául választotta.
Egy nap Johnt kinevezték a munkahelyén, az igazgató helyettesévé. Azt sem tudták, hogyan ünnepeljék meg az előléptetését, hiszen annyit dolgozott éveken át, nagyon becsületesen, és nagyon keményen, mire ezt a megbízatást megkapta. A sok komoly erőfeszítés, végre elérte a célját. Elégedetten bontottak fel egy üveg italt. Élvezték a megbecsülést, a kellemes büszkeséget, méltóság érzését.

De alig három hónappal később, Mary már szomorú volt. Egyre többet volt egyedül, John sokszor csak éjszaka ért haza. Megértő volt, de hiányzott a férje, a boldogsága, a felhőtlen hétköznapok nyugalma. Egyre kevesebbet beszélgettek, és egyre többet veszekedtek. Mary sokszor volt rosszul, de John nem volt mellette.
Egyszer, mikor már beesteledett, de John még mindig az irodában dolgozott, megcsörrent a telefonja. Egy női hang volt, kicsit kimért, tárgyilagos hang. A városi kórházból hívták, Mary miatt telefonáltak. Súlyos szívproblémákkal vitte be a mentő. John hagyta a munkát, és rohant a kórházba. A betegirányítónál érdeklődött, amikor meghallotta Mary orvosa, hogy róla kérdezősködik. Miután bemutatkoztak egymásnak, az orvos félrehívta egy kicsit Johnt.
- Szeretném megnyugtatni önt. A feleségének semmi baja sincs.
- Semmi?! De akkor miért hozták be?
- Ő hívott mentőt. Olyan hiteles volt, hogy a mentőorvos behozta.
- Hiteles? Mit ért ez alatt?
- Úgy értem hitelesen játszotta el, hogy beteg. De jól van, mármint, ami a szívműködését illeti. Más baj biztos van. De azt önöknek kell megbeszélni. Én most hazaengedem a feleségét.
- Értem. Figyelni fogok rá. . .

Míg haza nem értek nem mondtak egymásnak semmi érdemlegeset. Otthon John kezdte a beszédet. Veszekedés lett a vége, és Mary alvásba sírta magát.
Ettől a naptól kezdve egyre gyakrabban került valamivel kórházba Mary. Veseelégtelenséggel, fulladással, pánikrohammal, ájulással, mérgezési tünetekkel, stb.
John mindig elvesztette a türelmét, mikor kiderült a „farkas betegség”, és kiabált Maryvel. Megígértette vele, hogy nem fog többet ilyet csinálni. Mary mindent megígért, de aztán újra megtette. Még ez is jobb volt neki, mint egyedül lenni. És John nem értette meg az igazi problémát. Nem változott, nem töltött több időt a feleségével, nem dolgozott kevesebbet.
- Értsd meg, hogy nem tehetem meg! Számítanak rám! Ezért neveztek ki, mert én jó munkaerő vagyok – érvelt logikusan John.
- De nem bírom egyedül! Nem tudok így élni! Érts meg te is engem! Én is számítok rád!
- Mary, nem teheted ezt velem! Nem játszhatsz így velem, az orvosokkal a mentőkkel sem! Nem teheted ezt! Ha nem hagyod abba, ha újra és újra kitalálsz valamit, tönkre fogsz tenni.
- De ígérd meg, hogy többet leszel velem John! – könyörgött már sírva Mary.
- Jó rendben, megígérem. De ha még egyszer kórházba viteted magad, ha még egyszer megteszed, én esküszöm, hogy elhagylak téged!
Mary rémülten ölelte át a férjét! – Nem fogom, ne aggódj, ígérem, hogy soha többé nem fogom. . .
 Csendesen szenderedtek el aznap. Nem veszekedtek többet. John igyekezett haza, ahogy csak tudott. Mary csendesen tűrte a hiányát, és végtelenül boldog volt, mikor együtt lehettek. Finomakat főzött a férjének, és ha kellett ötször is újra melegítette, hogy mire hazaér tudjon enni. Alkalmazkodott az új helyzethez, és jó feleség volt. Békésen éltek évekig, bár már nem úgy, mint az előtt. Már mindketten hozzászoktak a másfajta élethez, a kevesebb együttléthez, a kevesebb beszélgetéshez. John úgy látta, hogy minden rendben van otthon, és ettől kiegyensúlyozottan élt. Mary boldog volt attól, hogy ilyennek látta a férjét. . .

 Megint későre járt, a városi irodaház egyetlen dolgozója épp levette a szemüvegét, megdörzsölte fáradt szemeit, és egy pillanatra megfeledkezve a munkáról a tenyerébe temette az arcát. Pihent egy kicsit. Néma csend volt, talán egy röpke villanásra el is aludhatott, mert hatalmasat rándult a teste az ijedtségtől, amikor megcsörrent a telefon.
Zavartan nézte az ismerős számot. De régen hívták már innen. A kórház volt. – Mary! Megint? – gondolta kicsit elkeseredve John.
A kimért tárgyilagos hang volt újra. Hívták, hogy menjen be. A feleségéhez. . .
 A kórházban várta az orvos, félre hívta, leültette. Mielőtt beszélni kezdett, lehajtotta a fejét. Azelőtt soha sem csinált ilyet. Így mondta el, mi történt Maryvel, mert nem tudott John szemébe nézni. Mary halálos beteg volt. . .

 John oda kuporodott a fura szagú kórházi ágyra, és megfogta felesége erőtlen kezét. Nem tudta mit mondjon neki. Mary csak mosolygott.
- Az orvos azt mondta, hogy . . . – kezdte gyengéden John.
- Nem élem túl? Tudom, nekem is ezt mondta. De ezt majd én eldöntöm.
- Miért mosolyogsz, mikor ilyen nagy baj van? – kérdezte a feleségét.
- Mert itt vagy velem. Pedig kórházba kerültem.
- Ez teljesen más! Miért nem mondtad, hogy nem vagy jól? Azt mondta a doktor, hogy jártál már nála tavaly. Azt mondta, hogy elutasítottad a kezeléseket, mert be kellett volna feküdni. Miért nem szóltál? Tudod, hogy mindent megtettem volna érted! Miért Mary, hát nem tudod, mennyire szeretlek!?
- Én is John. . . én is szeretlek. Ezért nem szóltam. Azt mondtad, ha még egyszer kórházba kerülök . . .
- Elhagylak . . .
- Nem akartam, hogy elhagyj! Nem tudok nélküled élni . . .