Nem tudok játszani, nekem nem adta meg az élet. Bár szeretem a zenét. Egyszer azt olvastam róla, hogy a zene az, mikor az élet bocsánatot kér azért, amilyen máskor. Fiatalon százszor láttam magam jó zenészként, ahogy körülöttem mindenki ámul a játékomon. Ezek azok az álmok, amik mind elnémultak. Én nem tudok játszani. S nem tudok rajzolni sem. Pedig szép képek laknak a fejemben. Színesek, mosolygósak, vidámak, csendesek. De ezzel a kézzel lehetetlen papírra vetni őket. Remegnek és ügyetlenek mindketten. . . Kicsit sárga vagyok, mikor másokat látok játszi könnyedséggel megtenni azt, amit én képtelen vagyok. Táncolni sem tudok. A lelkemben gyakran vidáman táncolok, vagy épp méltósággal tartom karomban azt, aki erre érdemes. Mint képet a keret, úgy emelem ki szépségét teljes lényemmel, s ennek ő örül. De nem tudok táncolni sem. A képesség, amivel megélni tudom mindezeket, anélkül, hogy valójában bármit is tenni tudnék értük, némileg feledteti hiányukat. Nem sok eszköz maradt számomra. .  .
Extrovertált, külvilágnak élő embernek születtem. Az élet pimaszsága, hogy nem jutott, az oly gyönyörű képességek egyikéből sem, mellyel kiadhatnám magamból a szívem.
Néha megpróbáltam írni arról, ami bent forog a belső mozigépen. De annyira csúf betűket formál a kezem, hogy senki sem olvashatta őket. Évekig nem találtam az én lantom! A lantot, amivel kifejezhetem magam. A szavakat szerettem mindig, de a számból sután hangzottak, általában.
Néhány éve, megindított egy film, a belső mozivásznon. Kamilla volt. . . a kislány, akinek egyszer én leszek az édesapja. Nem lehetett bent tartani! Csilingelő hangjával kikacagott a valódi világba. Nem tudtam ellenállni, le kellett írnom, meg kellett mutatnom őt mindenkinek.
 Ő adta ezt a lantot a kezembe. Ő, aki az életemet úgy segíti, hogy ezt a gyönyörű kislányt egyszer a kezemben tarthassam. Isteni adománynak tartom, hogy le tudtam írni, amit látok, amit érzek belül. Életre keltette a reménységem, megerősítette a hitem, közelebb vonzott magához. Igen, isteni csoda volt. Kaptam a Teremtőmtől egy lantot. Olyat, amin én is tudok játszani. Ja, hogy ez nem zene? Igaz is. De zenésítse meg az, aki tud rá táncolni! Nekem ez zene, kép és tánc! Nekem ez lant! És végtelen hála zendül fel érte nap, mint nap az égbe, mert nagyon vágytam valamire, amivel kivetíthetem a szívem filmjeit, a nagy vászonra is.
Szóval, bár néha letészem a lantot, de sosem örökre. Tartozom vele Annak, akitől kaptam. Használnom kell, mert én így tudok üzenni, nyomot hagyni, bocsánatot kérni, kifejezni önmagam.
Most leporoltam, felhangoltam, és megpróbálok újra játszani rajta! Köszönöm, hogy megvártatok!