Írásaim

Alapvetően nem szeretek róla beszélni, de mivel senki sem érti igazán, most nekifutok még egyszer. Szóval van ez a mentális betegség. Elég nehéz leírni is, mert a szavak nem adják vissza az érzéseket. Aztán itt van a gondolkodásmódom is. Mindig racionalizálok, vagyis nem tudok árnyalni, részletezni érzéseket, érzelmeket, megérzéseket. Például, amikor azt mondom, hogy: nagyon fáradt vagyok. Ilyenkor mindenki arra a fáradtságra gondol, amikor ő elfáradt valamitől. Ez talán az az érzés, amikor úgy leülnék egy kicsit, mert már nehéz állni. Viszont nekem ehhez az érzéshez az a mondat társul, hogy úgy leülnék egy kicsit. Amikor fáradt vagyok, az természetes, mindenki fáradt, tehát erről nem beszélek, bírni kell mindent. Amikor azt mondom, hogy nagyon fáradt vagyok, akkor a végkimerülés határán vagyok. De ezt senki sem érti. Olyan, mint amikor valami számomra forró. A fájdalmat jól tűröm, vagyis amikor valami meleg, és éget, nem kapkodom, csak tűröm és próbálom megoldani, letenni, elengedni, hogy ne égessen. Viszont amikor azt mondom, hogy hú, ez nagyon forró, az talán másnál már azt a reakciót váltaná ki, hogy eldobja, ami a kezében van. Nem tudom jól szemléltetem-e, még így is racionalizálok. Na és akkor van ez a mentális betegség. Nem tudom rendesen elmondani, pedig nagyon szeretném, ha valaki megértene ilyenkor. Mit is jelent nálam az, hogy: nem vagyok jól!
 Néhány hónappal ezelőtt olvastam egy cikket, ami arról szólt, hogy valaki megpróbálta lerajzolni a különféle mentális betegségeket. Az volt a címe, hogy ilyen lenne, ha a mentális betegség egy ház lenne. Olyan nyomasztó házakat rajzolt le, amiből azért még én is jobban megértettem néhány problémát. Na, ez inspirált engem is. Hosszú gondolkodásom, aprólékos elemzéseim eredménye a fenti rajz. Én ebben a házban élek. Adok mellé egy kis idegenvezetést is, ne legyél egyedül ebben az elvarázsolt házban.

Szóval most éppen a pincében vagyok, a börtönben. Ezért innen indulunk. A saját gyötrő érzelmeim fogságában így érzem magam. Láncra verve, rácsok mögött, kilátástalanul, a halálomat várva, ami soha sem következik be. Sőt, egyik napról a másikra, egyszer csak kiszabadulok. Kinyílik az ajtó, és . . . Igen, ez az, nincs semmi. Kijutottam, de csak bolyongok céltalanul, fel-le, jobbra-balra, körbe-körbe. Azt érzem, sosem lesz vége, ugyanazt élem meg minden órában minden nap. Aztán egy sötét pillanat után, nyugalomban ébredek. Olyan, mint egy kellemes erdőben. Fenyőillat van, jól érzem magam, megtelek reménnyel, lehetőséget, célt látok az életben. Majd virágok nyílnak, örömteli, nagyon kellemes reggelek várnak rám. Aztán jön a csoda! A béke, a boldogság, a gondtalan kiegyensúlyozott élet. Aludni sem akarok, csak élvezni ennek a dinamikus boldog létnek minden pillanatát. Mindennek tudok örülni, mindig süt a nap, mindenre van időm, erőm, energiám. A kreatív gondolatok és tettek még inkább inspirálnak. Aztán jön az elhatározás, hogy beleugrok az életbe fejestül! Mikor kiállok a deszkára, és lenézek a mélybe, félelem, rettegés fog el. Látom, hogy milyen veszélyes, de érzem, hogy nem tehetek mást, le fogok ugrani. Már rettegek, tudom mi fog következni. A félelem, a sötétség, a zuhanás utáni néma csend. Reggelre leugrom, egyenesen a tömlöcbe. Becsukódik mögöttem az ajtó, és én már nem is menekülök, nem küzdök ellene. Számtalanszor próbáltam már kinyitni az ajtót, nem lehet. A saját érzelmeim fogságában leszek újra. A saját rossz érzéseim bilincselnek meg, és kínoznak egy hétig, a saját életem börtönében. Ez az én házam, ahonnan képtelen vagyok kijutni. Előre tudom minden nap, minden héten, hogy mire fogok ébredni, de nem menekülhetek, itt kell élnem . . .