Ma reggel sűrű köd lepte be a várost, ahol élek. . . Az igazság az, hogy nem igazán kedvelem a ködöt. Nehéz vele, nehéz örülni neki. Persze mindenben van szép, de én nem kedvelem. Mindent belep, és bebújik a bőröm alá is. Nyirkos leheletétől borzong a testem. . .
„Miért jöttél ma? Nem kapok levegőt, ha körbe fogsz! Fojtogat, ahogy beülsz a tüdőmbe, és nem hagyod kifújni a levegőmet! Ahogy megfogod a karomat, összerándulok. A nyakamon megáll a pára, amit rá szuszogtál, és ettől futkos a hideg rajtam. Miért nem szállsz még fel? Oszlanál már semmivé, hogy lássam a napot, érezzem a lágy meleget! De te csak itt gomolyogsz, pöfögsz, csöpögsz körülöttem!”
Nem szeretem, ha köd van. Fázom, és egyedül érzem magam. Nem látni semmit, csak a fehér párát, s a fel-fel bukkanó, rejtélyes körvonalait a körülöttem létező világnak. Nem szeretem, ahogy elveszi a testem melegét, ahogy nyomasztja a lelkem, mint egy hatalmas nyálkás ködszörnyeteg.
Nem reagálom túl, tényleg ilyennek látom, amikor itt van. Tényleg hideg, üres és kedvtelen lesz a lelkem. Fullaszt és fáj, ahogy köhögök tőle.
Nem vagyunk jó barátok, de elviselem, amikor beállít reggelenként. Nem szeretem, de nem hagyom, hogy lekösse a figyelmem. Tudom, hogy egyszer elmúlik, s addig is míg itt pöffeszkedik keresem másban a jót, a szépet. „Nyáron már csak egy rossz emlék leszel!” - gondolom magamban.
Fuldokló testem fájdalma, addigra köddé válik . . .
Utolsó kommentek