Írásaim

 Mindig velem volt, amikor szükségem volt rá. Mindig tanított valamit. Mindig megvigasztalt, ha rossz napom volt, és mindig figyelt rám, amikor az élményeimet meséltem. Apa nagyon sokat tett azért, hogy az életem tartalmas legyen. Jelen volt az életemben, nem szokványos apa volt. Nem csak a férfi, akinek az életemet köszönhettem. Ő volt az, aki megtanított gyermekből férfivé lenni. Aki megmutatta, hogyan borotválkozzak, hogyan kössem meg a nyakkendőmet. A férfi, aki érző szívű, de erős férfit nevelt belőlem. Az, akinek minden szavára, minden tettére figyeltem, akit örömmel utánoztam, aki soha sem utasított semmire, csak megkért, de úgy, hogy soha sem tudtam neki nemet mondani. Szabad voltam mellette, és legyőztem minden félelmemet, ha velem volt. Mindenhol hagyott valamit magából, mindenhol, amerre csak járt.
Egyszer azt mondta: „Tudtad, hogy ha kihunyna a nap hirtelen, valami szörnyűség miatt, még nyolc percig éreznénk a melegét? Még nyolc percig jönne felénk a fénye, sugárzó, perzselő ereje. Nyolc percen át, mi még kapnánk az életünket jelentő energiából. . .  Érdekes igaz?”
Nem tudtam, ezt miért mondja nekem. . . akkor még nem tudtam. . .

Mikor apa elaludt, végleg . . . minden elveszettnek tűnt. Csend volt, és hideg, bár hatalmas lánggal égett a tűz a kandallóban. Hangosan ropogott, és szeretnivaló, kedves fénye boldogan villogott. Nem hallottam a ropogást . . . nem láttam a meleg fényt sem. Eltűnt a világ mellőlem. Eltűnt az életem, az amiben hittem. Csak egy üres, hideg, sötét pince maradt körülöttem. Nekem nem járt az a nyolc perc. Pedig milyen sokat jelentett volna. Apa azt mondta utoljára: „Most valami igazságtalanság történik, de nem rendülhetsz bele! Élned kell, mert látni akarlak még! Figyelsz rám? Értesz engem? Nem adhatod meg magad. . . ne félj. . . menni fog. . . neked is. . . . . . mert szeret . . . téged. . .”

Nem volt kinek válaszolni már! Igen, igazságtalanság történt! Épp most történt meg az az igazságtalanság! A könnycseppet sem érezte már, ami némán pottyant a kézfejére, egyenesen a szememből. Akkor értettem meg mit jelent, „ha kihunyna a Nap fénye”. De nem volt nyolc perc. . . nem volt egy sem. Pedig nekem elég lett volna az a kicsi is. . . csak 8 . . . aprócska . . . pillanat.

Másnap üres szívvel ébredtem fel. Nem voltak gondolataim. Kinéztem az ablakon, és eszembe jutott a Nap fényéről apa nyolc perce. Igazságtalanság! Még a vége előtt akartam magamnak egy pillanatnyi melegséget! Még egy bölcs mondatot, egyetlen igaz mosolyt, még egy érintést. . .
Igaza volt apának, és nem rendülhetek bele: Ha kell, akkor megszerzem magamnak, és az lesz az én nyolc percem.

Apa mindig azt mondta, hogy nyomot akar hagyni. Bennem, a világban, a szeretteiben.
Túl jól sikerült ez neki, ezért fájt annyira, hogy nem látom többet. De ez adott most új erőt is egyben. Nyomot hagyott, nagyon is! Mély, és jól látható nyomot. Emlékekben, melyeket őriztem magamban, fényképekben, amiket ő csinált, amerre csak járt, tárgyakban, amivel színesebbé tette az otthonunkat, amik most mosolyt csaltak az arcomra. Apa tudta mit csinál, tudta, hogy nem maradhat velünk, és miközben aludt ki a láng benne, mélyebbre és mélyebbre véste a nyomokat. Azt akarta, hogy vegyem észre, és örömmel gondoljak rá, utána is. . .
Most nem fájt annyira, mert láttam, ahogy meghagyta nekem mindazt, ami fontos volt belőle. Láttam, szinte üvöltött előttem az egész élete, minden hang, minden bölcs szó, és minden mosoly. Szinte éreztem, ahogy szeret, és megértettem, mit kell tennem! Azt szeretné, ha mindvégig kitartanék, ha végig csinálnám, és az összes akadályt legyőzném. Igen annyira akarta, hogy túléljem ezt az egészet! Annyira vágyott rá, hogy biztonságban tudjon. Tudtam; most én jövök! Megmutatom, hogy mit tanultam tőle! Megcsinálom, mert együtt akarok örülni vele. . .

Apa már rég nincs velem . . . de a nyolc perce még mindig nem ért véget . . . nem múlik, nem fakul meg a színe egyetlen pillanatnak sem. Nyomot akart hagyni, annyit, amennyit csak bírt. Nekem, és azoknak, akik szerették.
Ma is ezeken a nyomokon járok, ma is felcsillan a szemem, ha megtalálok valamit, amit nekem rejtett el, a szavak között, egy fénykép sarkában, vagy a fiókjában. Apa elment, de ezt a nyolc percet vég nélkül élvezem vele . . . azt hiszem csak akkor fogom elengedni, amikor újra együtt leszünk. Hát ezt jelenti nekem a 8 perc. Reményt, erőt, bizalmat, kitartást . . . és a hitemet.