Írásaim

 Én nem tudom különválasztani, a szó fizikai és érzelmi jelentését. A fizikai értelme jellemzi jól az érzelmit is. Megérinteni fizikai értelemben csak egy intelligens érző személy tud. Ha egy tárgy, vagy egy állat ér hozzám, arra csak azt tudom mondani, hogy hozzám ért. Aki megérint, az jelez valamit. Közöl velem valami apró jelet, vagy akár egy nagyon fontos üzenetet. Ha megérint, akkor finom, lágy, gyengéd az az érintés. Hiszen nem megfog, hozzámér, vagy megszorít.
Mint amikor egy pihe száll a kezemre, olyan az érintés.
Ez fontos az érzelmi jelentéséhez. Érzelmileg bármi megérinthet, nem kell hozzá érző személy, hiszen ahhoz ott vagyok én magam. Magam keltem az érzést magamban. Ezért megérintheti a szívem a természet csodája, egy épület, egy megható történet, egy emberi sors, vagy egy mosoly is. Ilyenkor a szívem érint meg belülről. Ugyan olyan gyengéden, pihe könnyen. Csak úgy, mint egy hópihe, lassan ér hozzám a saját szívem, és olvad el a belsőmben. Maradandó érzés egy-egy ilyen „érintés”. Szeretem ezt a szót használni rá, hiszen amikor a szív megérint, az tényleg érintés.

Mesélek erről egy történetet:
 
Vendégségben voltunk, barátainknál. Úgy adódott, hogy rokonok jöttek hozzájuk külföldről. Egy család. Férj feleség, két gyermek, egy fiúcska és egy kislány. Egy apró probléma volt velük . . . nem beszéltek magyarul, csak franciául. Vagyis a férj egy icipicit. Én meg ugye, csak magyar tudni jól, vagy még azt se nagyon. 
Elmentünk kirándulni, és én közben folyamatosan próbáltam közeledni a gyermekekhez. Viszont ők egy kukkot sem beszéltek magyarul, én pedig ugyanennyit franciául. De mosolyogtak, mutogattak, játszottak. Folyamatosan fotóztam őket, és mindig megmutattam a viccesre sikeredett képeket nekik is. Egyszer beesett a labdájuk a vízbe, és együtt szedtük ki az apukájukkal, aminek nagyon örültek. Szóval jól éreztük magunkat, pedig ahogy mondtam egyáltalán nem értettük egymást.
Egy kis szökőkúthoz értünk, amiben volt víz is. A gyerekek a kezükkel belepancsikoltak, majd a vizes tenyerüket a szökőkút peremére nyomkodták, így ott maradt annak lenyomata. Erről jutott eszembe, hogy tudnék jelezni nekik, hogy jól érzem magam velük. Szóltam a kislánynak (a nevét nem jegyeztem meg), és a kezemet a vízbe mártva rajzoltam neki két pöttyöt és alá egy ívelt vonalat. Igen egy mosolygós szájat két szemmel. A kislány azonnal odalépet, ő is bevizezte a kezecskéjét, és körberajzolta. Így lett feje. Én rajzoltam neki fület, mire picit ciccegve kijavította, hogy a fejnek hosszú haja legyen. Én rajzoltam nyakat, ő hosszú szempillákat és ruhát szoknyával. Akkor már én is értettem, hogy jó-jó kislányt rajzolunk. Gondoltam biztos valami királylánykát. Aztán végül megrajzoltam a kezeket is. Erre megint ciccegett és a fejét rázta.
Belemártotta mindkét kezét a vízbe, majd odanyomta a lenyomatát a rajzolt kislány kezei helyére. És ebben a pillanatban megértettem! Őt rajzoltuk le. Én azt üzenetem neki a mosollyal, hogy jól érzem magam. Ő pedig lerajzolta belőle saját magát, ahogy tudta, hogy értsem, ő is jól érezte magát velünk. Szóval már az együtt rajzolás is megérintett. Milyen jó volt átlépni a nyelvi akadályon, és csinálni valamit együtt. De amikor elért az üzenete, az mélyen érintett. Belül egészen mélyen a szívemen keresztül az ő szíve érintett meg. Ami még szép ebben, hogy ezt csak én látom ezen a képen. . .