Írásaim

Hiányzol.
Mert távol vagy.
A szakadék, amely elválaszt bennünket, egyre szélesedik.
Már csak álmomban látlak úgy, mint rég.
Ha behunyom a szemem, akkor te állsz ott.
Ott messze. 
Csöppnyi kis tündérként. 
Minden megváltozott körülöttünk, csak ez az álom ugyanaz. 
Minden olyan, mint rég. 
A levegő illata, a ház, a kert, a cseresznyefa az udvaron, a kislány hangja. 
Mindig minden ugyanolyan. 
Ez az álom nem változik.
De minden más megváltozott. 
Most távol vagy.
Hallod-e még, ha sóhajtok? 
Megérzed, ha könny csillog a szememben? 
Megemeled a fejed, mikor némán kiáltok valahol, messze tőled? 
Csak néha látlak, de látom, ahogy a fájdalom átrajzolta az arcodat. 
Ilyenkor keserűség marja szét a szívem. 
Ritkán vagy igazán boldog. 
Nehéz így mosolyogni. 
Pedig neked adnám mindenem, ha tudnám, hogy segít. 
Én vinném a fájdalmaid terhét, elvenném a múltad gyötrő pillanatait. 
Tudom.
Nem lehet. 
De egyszer, egyszer együtt leszünk! 
Elhiszed? 
Együtt sétálunk és megfogom a kezed. 
Megérzed majd, mikor kell megállni egy utcazenésznél. 
Együtt hallgatjuk, s én átölellek. 
Egyszer majd nem fogsz többet hiányozni, mert mindig velem leszel.
Mindig velem leszel.
Ma véget ért az álom.
Ma még hiányzol. 
Nagyon hiányzol.