Írásaim

 Nemrég megkerestek egy irodalmi közösség oldalától. Kiadói tevékenységgel is foglalkoznak, meg közösséget szerveznek irodalmi beállítottságú embereknek. Először sokat gondolkodtam, hogy mit tegyek. Jól esne, ha valaki kiadná az írásaimat. Bár azért ezek nem olyan „művek”, amik méltók lennének egy könyv oldalaira. Mégis picit eljátszottam a gondolattal, jó érzés volt. Kértem tanácsot is, hogy mit kezdjek a lehetőséggel, más mindig másképp látja ugyanazt. Gondolkodtam is sokat, próbálva érteni, látni a láthatatlant, a következményeit a döntésemnek. Aztán eszembe jutott, hogy miért is hagytam ott két irodalmi közösséget is régen. Ma pedig megtaláltam azt a levelet, amit az egyiknek írtam. Gondoltam felteszem ide, hogy én is mindig lássam, miért is nem leszek része egyetlen ilyen közösségnek sem. Rájöttem, hogy az én tapasztalatlan szívem nem nagyon viselné már el, ha ilyen, vagy ehhez hasonló élményekben lenne része, mint ami miatt megírtam ezt a levelet.

Akkor jöjjön a levél:

 Az irodalom tágabb értelemben véve írott művek, szövegek összessége. Irodalma lehet nemzeteknek, mint ahogy cégeknek, filozófiai iskoláknak és történelmi koroknak is. Általánosan elfogadott például az, hogy egy nemzet irodalma azon szövegek halmaza, melyek azt nemzetté teszik. A héber - görög Biblia, a görög Iliász és Odüsszeia, a magyar himnusz, vagy a Magyar Köztársaság Alkotmánya, mind az irodalom fenti meghatározásába illik.

Szűkebb értelemben az irodalom olyan történetek, költemények és színdarabok összessége, amelyek művészeti alkotásként határozhatók meg. Az ilyen irodalmat a tudományos és egyéb szövegektől a szépirodalom kifejezéssel különböztethetjük meg.
Irodalom Horatius szerint tanít és gyönyörködtet.

 Elismerve szűklátókörűségem, és sajátos érzelmi beállítottságomat, feltételeznem kell, hogy rosszul gondolkodom. Mégis picit, talán mégsem. Néhány hónapja figyelem az írások és kommentek napvilágát. Úgy érzem néha sikerül elfelejteni, hogy az alkotások mögött emberi lények vannak. Emberek, akik talán céllal, okkal, valamilyen érzelmi indíttatásból írnak. Ez sokszor szinte egy terápia. Ha valaki csak a szívét próbálja kitenni, könnyítve lelke fájdalmain, talán nem pont arra vágyik, hogy mindent félretolva valaki helyreigazítsa. Talán reszkető szívvel megírta egy élményét, talán bátortalanul próbált ő is alkotni, vagy csak élvezte az írás mámoros örömét. Nekem nincs irodalmi rálátásom, és talán nem is ítélem meg jól, egy mű irodalmi értékét.
A magyar nyelv helyesírási szabályait, természetesen fontos értékesnek tartanunk. Nélküle a nyelv nem is létezne, illetve nem nevezhetnénk egy nép, vagy kultúra közlési eszközének. Az írott nyelv szabályainak figyelmen kívül hagyása, óhatatlanul idegesítővé, komikussá tehet írásokat. Mégis az jutott eszembe, hogy talán József Attila értené, mit akarok most kifejezni. Átérezné, milyen valakit pellengérre állítani egy helyesírási hibáért (Tiszta szívvel). Bár az egyetem fura ura ezt meg tette, úgy érzem nem állított követendő példát senki elé. Főleg akkor, mikor helyesen írni oly nehéz. Néha irgalmatlan, érzéketlen kritikusok olyan szarvashibákkal kritizálnak, vagy épp aláznak meg másokat, hogy azt az érzést keltik bennem, mintha két balesetben sérült ember közül az egyik leszólná a másikat, hogy milyen ügyetlen volt, amikor megsérült. Vajon ő különb volt? Aztán azon is sokat vívódtam igazságos-e ha valakinek nyilvánosan beszélünk a hibáiról. Amikor egyszer sok hibát hagytam az egyik írásomban, egy kedves hozzászóló a belső levelezést használva óvatosan hívta fel ezekre a figyelmem.  Csendben kijavítottam, valóban tanultam belőle, hálás voltam érte, és nem kellett szégyenkeznem, ezért kellemes élmény maradt. Mások hibáiról beszélni nem szép dolog nyilvánosan, ilyent csak egy tapintatlan, érzéketlen ember tesz. Irodalmi oldalon Horatius szavait szokták szem előtt tartani, figyelve arra, hogy tanítson és gyönyörködtessen a beszéd írott formája. Aztán ott vannak az olyan gondolatok, amiket nem értünk. Mi van, ha csak mi nem értjük. Ha nem értem a gyermekem szavait, a magyarázatát, akkor nem szoktam leszólni, nehogy ostobának érezze magát. Inkább azt éreztetem vele, hogy velem van a baj, mert nem tudom értelmezni, amit kifejezett a szavaival. Megkérem, hogy segítsen, hogy megértsem. Mondja másképp, vagy beszéljen a hátteréről. Így bátran kifejti a gondolatait, és ezután én is jobban értem azt, amit elsőre mondott. Ha rátámadnék nyersen, hogy ostobaság, amit mondtál, talán soha többet nem nyílna meg előttem.
Minden ember másképp lát mindent. Ezért ha én nem értek valamit, arra a következtetésre jutok, hogy hiányosak az információim, vagy gyenge a képzelőerőm, esetleg kevés a tapasztalatom. Nem arra, hogy ezért egy embert jól le kell hurrogni, hátha soha többet nem lesz önbizalma irodalmi alkotásokhoz. Így legalább megtisztíthatjuk az irodalmi asztalt. Egy furcsán, kissé magyartalanul megszerkesztett mondat, nem biztos, hogy csökkenti az irodalmi értéket. Például mi az a plakátmagány? Vagy mi az a fűszerszámozott teátrum?
Vagy mit jelentenek ezek a sorok:

Majmos, zavaros, perces, hittelen,
Nagy, súlyos álmok kiterítve lenn,
Fenn zűrös, olcsó, kis komédiák.

Nem akárkik írták! Olyan nagy magyar költők, akikre mai napig büszkék vagyunk, és irodalom órán tanulunk róluk.
Következésképpen eljutottam arra a pontra, ahol a szívem azt mondja: „Nekem nem ez az IRODALOM”

Nos, a levél nem talált halló fülekre. Én pedig csalódottan hagytam a hátam mögött azt, amit megszerettem. De gyorsan jött egy gondolat, ami megmentette, életben tartotta az irodalom iránti szeretetemet. Íme, egy saját tárhely, saját oldal, saját kiadás. Itt azt írok, amit akarok, ha javítani kell valamin, csendben kijavítom. Ha jön valaki, örömmel veszem, ha épp senki sem kíváncsi rám, akkor sem búsulok. Szóval ezért jó nekem itt.

Köszönöm szépen a lehetőséget, de maradok magam, és a néhány hűséges olvasóm közösségében, akik kitartottak mellettem akkor is, amikor nehéz volt. Amúgy is szégyellném, ha bármit, amit leírtam valahogy, valamikor, egy szervezet, vagy társaság, esetleg vállalkozás pénzért akarná továbbadni másoknak.

Hát ennyi! Ezt szépen levezettem, és eldöntöttem!