Írásaim

 - Miért zártál be ide? Nekem is jogom van a szabadsághoz! Én is élek, létezem, jogaim és érzéseim vannak! Én is ember vagyok, nem egy tárgy, amit kedvedre tehetsz oda, ahová csak akarsz! Élek, lélegzek, és . . .
 - Én lélegzek! Érted!? Én! Ezért döntöm el én, hogy kit hova teszek! Kit engedek ki, vagy kit nem. Sajnálom, hogy te is létezel. . . De lélegezni, csak én tudok, ezért én mondom meg, hogy ki beszélhet, ki szerepelhet, kinek fogadom el a műsorát. Mert én, nem akarok olyat, mint te!
 Ezzel a vita lezárult, a hatalmas páncélozott ajtó rettenetes csapódással záródott be. Az üres terem még egy pillanatra visszhangzott a fémek csattanásától. Aztán néma csend lett. Vége! Lezárult egy korszak, nem játszik többé, nem fog bántani, félrevezetni senkit, soha már. . .

Nem értettem magam soha, néha kibogozhatatlanul bonyolultnak, néha puritán egyszerűnek láttam magamat. Soha semmi érdekeset sem találtam önmagamban. Nehezen értettem meg a világot, és ezért engem is nehezen, vagy sehogy sem értett meg a világ. Sokat bajlódtam vágyakkal, melyek nem teljesültek, szükségletekkel, amik csak nekem voltak meg, elképzelésekkel, de ezek meg irracionálisak voltak. Persze, álmokkal is. . .
amik túl szépek voltak ahhoz, hogy igazak legyenek, de túl erősek ahhoz, hogy lehessen nélkülük élni.
Eljöttek az évek, amikor adni kellet magamból, valaki másnak is. Magamból, pedig pont ezzel a dologgal nem voltam tisztában. De a kis élet, aki mosolyogva tekintett a világra, várta a magáét, az övét, személyisége építőkockáit. Várta, és nekem adnom kellett valamit. Akkor még nem értettem azt, amit most már igen: magadból, csak magadat adhatod.

 Többen is tülekedtek a teremben, várták a meghallgatást. Egy ilyen casting mindenkinek izgalmas. Jönnek a feladatok, spontán helyzetgyakorlatok, és valahogy ki kell találni a megoldást, el kell magyarázni valamit, szórakoztatni kell, vagy épp egy drámát kell eljátszani. A szereplők még sohasem találkoztak olyan feladattal előtte, mint amit kapnak. De valahogy meg kell oldaniuk. Azt díjazza a Zsűri, ha hiteles, valóságos, gyakorlatias, vagy kellően szórakoztató a megoldás. A Manager feladata a szereplők felhasználása, a gyakorlatok kiosztása, az értékelés, elismerés, vagy épp kiigazítás, felelősségre vonás. A casting során többen is jól teljesítettek. Volt, aki azzal, hogy hitelesen, volt aki azzal, hogy meggyőzően játszott. Néhányan különösen sok szerepet kaptak meg. Például a Drámás. Ő volt az érzelmek nagymestere. A romantikus, a hős, a jószívű, a figyelmes, a türelmes. Ő volt, aki sírásra, vagy épp nevetésre tudta változtatni a Zsűri arcát. A nagy nevettető, vagy épp komoly meghitt pillanatok megalkotója.
Meggyőző műsora árnyalta a valóságot és a tanult szerepet. Jó volt őt gyakran látni.
 Aztán a Mérnök. Mindig mindenre talált megoldást. Mindent jól elmagyarázott, hogy mindenki értse. A feladatokat inkább racionálisan oldotta meg, de ettől vált érdekessé. A megoldások embere volt, a lehetetlen feladatokkal is elbíbelődött, mígnem előállt a megoldással. Még a visszaadott senki által sem vállalt feladatokat is vállalta, és a megoldásait öröm volt hallgatni.
 Ott volt még a Bölcs. Filozofikus alkatával, meggyőzően tudott érvelni mindennel kapcsolatban. A Zsűri tátott szájjal hallgatta, és minden szavát úgy itta, mintha tényleg minden szó bizonyított, egyértelmű igazság lett volna. Egy percre sem gondolta volna senki, hogy nem jó életvezetési tanácsok, magyarázatok a szájából elhangzó szavak. Különös figura volt. Nem úgy, mint a Harcos. Ő kiszámítható, erős, karizmatikus egyéniség volt. Mindig lehetett tudni mit fog mondani. Következetes megjelenése, határozottságot sugárzott, és adott át a hallgatóinak. Az egész világot is le tudná győzni, olyan erő van benne – gondolhatták ezt a kívülállók.
 Jött még egy szelíd Mesemondó, egy Tanár, egy Barát, a gyengéd Gondoskodó, megértő Oltalmazó, és . . . volt egy Bajkeverő.
A Bajkeverő öntörvényű volt. Sosem követte a szabályokat. Nem figyelt a feladatra, nem érdekelték az érzelmek. Őszinte és nyílt volt, de hideg és szeretetlen. Önző szereplőként sokszor csinált olyat, amit a többiek nem mertek. De figyeltek rá is. Mivel nyílt volt, érdekelte a Zsűrit. „Mit játsszátok magatokat, csak azt tudjátok átadni, amitek van!” Mindig ezt mondogatta. Szabad játéka, rögtönzései, egyenes beszéde, figyelemfelkeltő, és felháborító volt egyszerre. De bent maradt.
A Manager figyelt, és próbált értékelni. Azt figyelte, hogy mit tudnak adni a közönségnek, mit tanulnak mások majd a szereplésből, a feladatok megoldásából. Figyelt és értékelt.

Amikor megszületett a gyermekem, azt akartam, hogy más legyen, mint én. Nekem rossz volt szeretet nélkül felnőni. Rossz volt, hogy a valódi életet nem ismertem meg, és nem tanították meg, hogyan kell élni, érezni, viselkedni. Nem voltak minták az életemben. Nem akartam, hogy ő is így járjon. Ki kellett dolgozni valamit, amit csak a nincsből próbálhattam megalkotni. Azt akartam, hogy a gyermekem megkapja azt, amit én nem kaptam meg. De benne volt a homok a gépezetben. A gyermekünk nem azt figyeli, amit mondunk, csinálunk, vagy eljátszunk neki. Hanem azt, amik valójában vagyunk. Ő a valóság mintáit követi, mert az következetes. A „homok” az a tény, hogy nem olyanok vagyunk, amilyennek mi látjuk magunkat, hanem olyanok, amilyennek a gyermekünk lát. Ő a Zsűri, és ő dönti el, hogy mire figyel igazán. Ő dönti el, hogy mi tetszik neki, és mi nem. És sajnos igazak a szavak, „ . . . csak azt tudjátok átadni, amitek van!” Vagyis, magadból csak magadat adhatod. Semmi egyebet. Azt nem adhatod, amid nincs, és amid van, azt mindenképpen át fogod adni. A többi színészkedés, játék, hiábavaló szélkergetés. Viszont ennek felismerése segített döntést hozni! Az egyéniségünk csak akkor megfelelő, ha önmagunkat adjuk.

A teremben ülők feszülten várták az eredményhirdetést. Mindenki izgult, hogy vajon ki lett a legjobb. A Manager bejött, és akkor néma csend lett. A legjobb színész, a legjobb játékos neve hangzott el, mire Ő nagyot ugrott örömében.
- Ez az! Tudtam, hogy én vagyok a legjobb! Mindig is tudtam!
- Gyere csak velem – hívta magához a Manager. -Te vagy az, akire itt egyáltalán nincs szükség. Te, aki csak eltereled a figyelmet a valóságról. A te léted, csak probléma mindenkinek.
- De, nem én vagyok a legjobb? A legmeggyőzőbb, a legjobb színész, a legjobb előadó?
- De igen, te vagy. Csak mi itt pont ezért nem tartunk rád igényt!
Majd elvezette, és a páncélajtó mögé zárta. Az ajtócsapódás után, még sokáig csend volt a teremben. Majd egy ismert hang szólalt meg flegmán: „Mit csodálkoztok, én megmondtam nektek előre. Csak azt tudjátok adni, amitek van!”
- Te csak vigyázz a szádra! – mondta a Manager. – De ismét igaz, amit mondtál, és ezt jól jegyezze meg mindenki! Magadból, csak magadat adhatod!
- Vagyis akit bezártál, hiába tartozik hozzánk, így megakadályozhatod, hogy szerepeljen.
- De ettől most jobb lett, vagy rosszabb nekünk? – kérdezte valaki a többiek mögött.
- Hogy jobb, vagy rosszabb, majd kiderül idővel.
  De az biztos, hogy más lesz, minden . . .
- És az álmok, amiket csak Ő tudott életre kelteni?
- Nem akarunk olyanok lenni, amilyenek nem vagyunk. Kivárjuk, hogy milyen lesz majd a valóság- ezzel a mondattal zárta le a beszélgetést a Manager, s kiment a teremből.