A tőr vagy gyilok, rövid pengéjű szálfegyver, melyet csak döfésre használnak. Meglévő leletek szerint használatát már a kőkorszakba tehetjük, s minden nemzetnél különféle elnevezésekkel fordul elő. Az északi országokban a tőr, a viaskodásra amúgy is alkalmas késből fejlődött. A középkorban segédfegyverként használták, hogy vele a már más fegyvertől védtelenné tett ellenfélt megöljék. Csak a tőrrel volt lehetséges, hogy a vértezet nyílásai közé hatolhassanak, sőt a páncéling gyűrűit áttörhessék. A XIII. sz. óta kezdték rendszeresen használni, mely időtől kezdve az előkelők a kard mellett a tőrt is viselték. Ekkor rendszeres hadi fegyverré vált és a jobb oldalon, láncon hordták; a láncot a mell jobb oldalán megerősítették, hogy a kézi tusában a tőrt el ne veszítsék. A nyugati országokban a hadseregek rendezésével a tőrt, mint a taktikának meg nem felelő fegyvert elvetették.
A tőr vékony pengéje általában három, vagy négy irányban is élezve volt. Abból a célból, hogy olyan sebet ejtsen, ami bár nem halálos, de halálos kimenetelű lehet. A tőrrel szúrt seb ettől több irányba kezdett szétrepedni, hatalmas kárt és fájdalmat okozva ezzel. Az áldozat ritkán halt meg azonnal, inkább napokig szenvedett, iszonyatos kínok között. Használtak mérgezett tőröket is, amikor valaki halálában biztosak akartak lenni. Így a legkisebb sebzés által is bekövetkezett a halál, hiszen a méreg, bejutva a szervezetbe elvégezte a piszkos munkát. Emellett a tőr nehezen észrevehető fegyver volt, kis helyen is elfért. A sebzést követően nem vált nyilvánvalóvá azonnal, ki az áldozat, és az sem, hogy ki az elkövető. Ezért tarják a tőrszúrást, igen kegyetlen csapásnak. Etikátlan, irgalmatlan fegyver a tőr, hiszen rendeltetése kizárólag, a lehető legtöbb fájdalommal járó gyilkolás.
Ezért írja a Példabeszédek 12:18: „Van, aki meggondolatlanul olyanokat mond, mint amilyen a tőrszúrás, a bölcsek nyelve viszont gyógyír.”
Utolsó kommentek