Írásaim

A „look up” egy angol nyelvű videó, ami megihletett. Mert tényleg nem nézünk fel szinte soha, vagy csak nagyon ritkán, és nagyon kevesen. Nehéz időszaka van most az emberiségnek, soha nem látott tragédiák sorozatait éljük. Eddig talán „csak” szellemileg, érzelmileg, vagyis a bensőkkel, a lelkünkkel nem néztünk „fel”. Sokan nem látják az igazi szépet, és nem hallják a csengő dallamokat, csilingelő hangocskákat. Néha sikerül segíteni, és jelképesen felemelni egy fejet, egy gyengélkedő tekintetet. Ilyenkor újra tűz, újra élet kerül a szemek tükrébe.

A kórság, amiről most szó van ennél sokkal nehezebb. Nem jelképes, nem elképzelt lehajtott fejről szól ez a történet, hanem fizikairól. Fiatalok, idősek, férfiak, nők, egyaránt dugják be a fülüket, valami kütyüvel. Lehajtott fejjel, görnyednek, a vackaik felet, nyomkodva, tologatva az ujjaikkal. Kizárva az egész valódi világot, egy szomorú virtuális világba sodorva önmagukat. Élettelen gépek, halott kommunikációját kedvelve, élőhalott idegenekké teszik önmagukat, teljesen beépülve ebbe a virtuális „valóságba”. Majd néhány halott év elteltével, önsajnálatba burkolózva panaszkodnak, a hiábavaló múltról.

De pillantsunk bele Sándor életébe, aki nagyon maradi, már-már konzervatív ember volt. Sokat piszkálták a barátai, hogy lemarad, elmegy mellette a világ, mert nem tart lépést a technikával. Sándor térképet használt, mikor keresett egy utcát, vagy ha utazott valahová. Kézzel írt levelet a barátainak, és ha valami fontos dolgot kellett megjegyezni, akkor azt egy papírdarabra írta fel. Így történt, hogy amikor látott egy hirdetést, egy eladó házról – pont olyat, amiről már rég álmodott - gyorsan felkapott egy cetlit, kimásolta a címet, és azonnal a helyszínre igyekezett. Csak annyit tudott, hogy az utcát valahol a város másikoldalán találja majd.
A környékre érve, elég tanácstalanul ácsorgott az egyik utcasarkon, kezében a cetlire firkált címmel. Éppen arra jött egy fiatal lány, akit Sándor megszólított, és segítséget kért tőle. A lány nagyon kedves volt, de nem tudta elmagyarázni neki, merre is kell menni, ezért felajánlotta, hogy elkíséri őt. Néhány sarokkal arrébb már látszott a ház, amit Sándor keresett. Megálltak előtte, és a lány megkérdezte, hogy miért jött ehhez a házhoz. Sándor elmondta, hogy szeretné megvenni. A lánynak könnybe lábadt a szeme, és lehajtott fejjel köszönt el Sándortól. Ő kicsit tétovázott, de aztán sietve a lány után szaladt, hogy kiderítse mi történt vele, és vigasztalja, ha sikerül neki. Megálltak egymással szembe, a lány elmondta panaszát, már évek óta erre megy haza, és mindig is nagyon tetszett neki ez a ház, de eddig nem volt eladó. Most, hogy eladják, nem volt elég pénze, talán jövőre tudná megvenni, de jött Sándor, és elviszi előle. Ráadásul még nagyon kedves is, ezért még haragudni sem tud rá. . . Együtt mentek vissza megnézni a házat, és Sándor tényleg megvette. A tulaj végig úgy beszélt velük, mintha férj és feleség lennének, mert annyira egy hullámhosszon voltak, ahogy ezt mondani szokták. Ők meg csak mosolyogtak ezen, nem javították ki a tulajt.
Néhány hónap múlva Sándor megkérte a kezét, és Liza boldogan mondott igent. Beköltözött álmai otthonába, szerető férjével. Itt nőttek fel a gyermekeik, itt öregedtek meg egymás mellett boldogan, és megelégedetten. . .
Itt látták meg először az unokáikat, itt üldögéltek hosszasan a diófa alatt öreg napjaikban, és itt aludt el végleg Liza békésen, csendben, mosollyal az arcán, mikor eljött az ideje. Hosszú és nagyon boldog életet éltek itt együtt, szeretetben. Sándor kedves gondolatokat idézett fel a szívében, mikor Liza elment, és az ágyuk mellett ülve a kezét fogva végig gondolta az életüket. Eszébe jutott a hirdetés, és a papír cetli, ahogy együtt megtalálták a házat, és amikor az eladó azt hitte, hogy már régóta együtt vannak, pedig csak öt perce ismerték egymást. Eszébe jutottak az együtt töltött évek, a gyermekeik születése, aggodalmaik, örömeik. Mosolygott, és elégedett volt az életével. Nem ment el mellette az élet, ahogy azt a barátai mondták egykor, nem ment el, inkább megtalálta őt. . .

Egy másik történet:

Sándor nagyon haladó gondolkodású ember volt, mindig mindenben napra kész. Az élete könnyű volt, és szervezett. Problémamentes, egyszerű, átlátható, köszönhetően a technikai vívmányoknak. Minden egy helyen, egy zsebben. Térkép, óra, naptár, iránytű, fényképező, barátok, ismerősök, játékok, kikapcsolódás, információk, feljegyzések, stb. Épp a reggeli kávéját kortyolgatta, amikor meglátta a hirdetést. Ó milyen szép ház, gondolta magában. Beírta a telefonjába a címet, és elindult. Beállította a GPS-t gyalogos közlekedésre, és ment a hang után. Már nagyon közel volt a házhoz, amikor egy utcasarkon megállt egy pillanatra. A szeme sarkából egy járókelőt látott meg. Elengedte, de fel sem nézett az okos kis kütyüjéből. Liza ment el mellette, még vissza is fordult, ránézett néhány másodpercre. – Segítsek neki? - szaladt át a gondolat Liza fején.
De  egy pillanat múlva úgy döntött, folytatja az útját. . .
Sándor odaért a házhoz, nézegette kívülről, elsétált mellette többször is. „Túl nagy ez a ház nekem egyedül. Csak magányos lennék benne. Inkább keresek egy másikat.”
Sándor egyedül maradt, és egy irodaház emeleti lakásában élt, mert az praktikus volt, és közel volt a munkahelyéhez. Egyedül volt, mikor elérte a vég, nem siratta senki, nem volt senkije. Pedig volt WiFi az otthonában . . .

https://www.youtube.com/watch?v=Z7dLU6fk9QY