Írásaim

Kapaszkodnék még, de nem lehet,
Mindenki elengedte már a kezem.
Megfordult, bezárt, fejét lehajtotta,
Így, nincs gondja az én bajomra.

Ritkán kérek, vagy már nem is,
Csak némán várom, amíg letelik.
De mégis jó lenne most egy barát,
Ki nem retten, ha a szívembe lát.

Egyszer, most én dőlnék karjaiba,
Vigasztalna, s szívem megnyugodna.
Szólna hozzám pár szót kedvesen,
Visszatérne a lelkem, csendesen.

Egy emberre vágyom, földi barátra,
Aki lelkét adja értem, csak egy órára.
Kinek hallom a hangját, kit láthatok,
Aki megérint, s a vállán sírhatok.

De elment mindenki, én maradtam. . .
Gyengék, erőtlenek, kétarcúak voltak.
S akiket elvettek, még ma is siratom,
Nincsenek sehol, hiába akarom.

Ha megtörök egyszer, ne jöjjön senki,
Vigasztalni, szánni, újra felemelni.
Síromon ne sírjatok, most kell könnyetek!
Nekem fájdalom az, amin ti nevettek.

Nem vagyok vidám, erős és jó sem,
Mosolyommal, kicselezlek ügyesen.
Igazából félek, mert elment mindenki,
Nem értem, 'mért' lettem . . . ez a senki.