Írásaim

Egy helyben állok. Hol a saját döntésem, hol a körülmények áldozataként, néha pedig mások miatt. De bármit teszek is, csak egy helyben maradok. Ott állok, ahol tegnap, tegnapelőtt, előtte, és így tovább. Csapkodok, küzdök, úgy teszek, mintha mennék, de hiába. Csak állok, és nem tudok arrébb lépni, egyetlen egyet sem. Persze rossz irányba menni sem ötletes, de minden erőfeszítés ellenére is csak állni, az elkeserítő.
Aztán ma eszembe jutott egy film. A kémek hídja. Van egy részlet, ahol az orosz kém beszámol egy gyermekkori élményéről, apja barátjáról, az „Álló Emberről”. Aki annyira kitartó volt, annyira erős, hogy nem tudták megtörni, ha verték is felállt mindig. Nem csinált az semmit, csak állt.
Majd elgondolkodtam ezen, és másképp láttam önmagamat. Mondjuk igaz, nem csúszok lefelé, hanem állok, nem adtam fel, mert állok, akárhányszor rúgták ki a lábam, felálltam, és azóta is állok. Megaláztak, elvettek tőlem értékes dolgokat, ha kértem sem nyújtottak segítő kezet, esett kelt körülöttem sok mindenki, de én csak álltam. Aztán egy pillanatra büszke lettem magamra, nem szégyelltem, hogy csak állok, hanem büszkeség töltött el. Míg mások elestek, én egy helyben álltam. Látszólag nem nagy eredmény, de a legvégén számítani fog. Mert ugye a játék neve igazából az, hogy ki nevet a végén. Nem az nyer, aki ügyes, aki fut, aki erős vagy okos, az sem aki csal vagy szerencsés éppen. Csak az, aki játékban marad a végéig. Jó volt ezt végiggondolni, így talán most sem fog kifogyni az erőm. Állok, amíg kell, ha másképp nem megy, így tartok ki végig!