Írásaim

 A csukott ajtón keresztül, lágy hegedűszó hallatszott ki. Közelebb léptem az ajtóhoz és hallgatóztam. Kissé zavartan, már-már szégyenkezve loptam a kiszivárgó halk zenéből. Vonzott, vágyakozást ébresztett bennem, hogy hallgassam. Nem tudtam ellenállni, be kellett lépnem a terembe. A kis szolid teremben az ablakhoz közel egy asztalon ült egy kislány, kezében a bűvös zeneszerszám. Olyan volt, mint egy kedves kis baba. Régen a nagyszüleim idejében készítettek ilyen babákat. Szép fodros kis ruhájuk volt, néha volt is valami a kezükben, talán épp hegedű, és porcelánból volt az arcuk és a kezük. Egy ilyen szép kis baba jutott róla eszembe. Mosolygott, szép hosszú szőke haja csendesen hullott fehér vállára. Úgy fogta a hegedűt, mint egy játékot, és a vonóját, mint egy varázspálcát. "Játszd el azt a dalt, ami az újvilágról szól!" Kértem halkan, lélegzetvisszafojtva. Nem szólt, csak megrázta hosszú haját, becsukta tiszta szemeit, és megmozdította a kezeit. Rögtön megszólalt, életre kelt a hangszer. Vidáman, boldogan, élettel telve hullottak szerteszét a hangok a teremben. Lefolytak a földre, megtöltötték a helyiséget, átitatták az egész testemet. Nem csak élvezni lehetett, hanem erőt, életet kaptam általa. Könnyű lett minden, súlyos terhek olvadtak szét a zeneszó hatására. Örömkönnyek tették csillogóssá a kislány körvonalait, az ablakon besurranó napsugarak hatására, szinte ragyogott, mint egy igazi tündér. Soha sem hittem, hogy egyszer láthatok, hallhatok ilyen szépet. A kis tündér úgy bánt ezzel az eszközzel, mintha hozzá tartozna, a teste része, egyik tagja lenne. 

Véget ért a játéka, befejezte, és leengedte a hegedűt tartó kezét. Mosolygott, és a szemében egy kérdés jelent meg: "szép volt?" Csak annyi jött ki a torkomon elcsuklóan: "köszönöm, nagyon köszönöm". 

Kimentem és elgondolkodtam, mily kevés kell az örömhöz, a boldog pillanatokhoz. Mégis ezt a keveset is olyan ritkán vesszük észre. Pedig ott van egy hegedűben, egy gyíkocska futkározásában, egy fűszálon hintázó harmatcseppben. A valódi élet ajándéka, egy kincs, egy csoda. Persze nem arra gondolok, ahogy a világban élünk, a világ nem szép, hanem maga az élet, az élni akarás, az élet szépsége, ereje egyszerűen lenyűgöző, az élet egy kincs. Mindig megállok és elálmélkodom, amikor azt látom, hogy egy hajlékony gyenge kis fűszál hogyan nyomja fel, repeszti szét a járda aszfaltját. Honnan ez az erő? Hogyan tud ilyen kemény, vastag anyagot ilyen egyszerűen kifúrni, szétmorzsolni? Mert élni akar.
Egyszer, amikor az erdőben voltam, észrevettem a fűben egy nagyon keskeny kis ösvényt. Megnéztem, hogy mi az, miért nincs ott fű? Hangyák jártak fel-alá egymással szembe, menetiránynak megfelelően, rendezetten. Hangyák, amik kitaposták az utat, kitaposták úgy, hogy nem nőt fű. Az a fű nem nőt, amiben olyan erő van, ami megrepeszti az aszfaltot, az apró hangya viszont kitaposta. Nem értjük mi az életet, fogalmunk sincs róla, hogy mi miért van. Egy hegedű megolvasztja a szívet, ahogy egy kislány kezében, feloldja azt, amit száz fárasztó nap összecsomózott, megrekesztett, és ami miatt már szinte levegőt sem kaptam. Egy gyantás vonó, néhány feszes húr, pár ügyes kézmozdulat, és megint mehet minden tovább. Ki érti, hogy működik ez? Ki érti, a lassan vonuló felhők, miért nyugtatnak meg? Ki érti, hogy a monoton tücsökciripelés, miért nem idegesítő? Mennyi kérdés, amire nincs más válasz, mint az, hogy Valaki nagyon szeret minket, Valaki nagyon jól kitalálta, tökéletesen megalkotta mindezt. Nem baj, ha nem értjük, elég ha hálás szívvel annyit mondunk érte: KÖSZÖNÖM!