Hosszú, és sötét éjszakák voltak azokon a napokon. Kamilla mindig sokáig aludt és álmosan ébredt. Reggel még mindig sötét volt, és ettől kicsit szomorkás hangulatban botorkált át anya és apa szobájába. A földön húzta maga után a takaróját és a kedvenc nyusziját is csak a fülénél fogva tartotta. Így lépet be a nyitott ajtón ahol anya épp egy csésze, forró teát kortyolgatott. Vasárnap apa mindig az ágyba vitte neki a teáját, mert ilyenkor mindenki tovább pihent, és itt anyáék szobájában, reggeli előtt mindig jókat beszélgetett a család. Már Kamilla nagy testvére is ott volt, és éppen azt mesélte ujjongva, hogy éjjel esett a hó. Ettől Kamilla is kicsit lelkesebb lett, mert szeretett játszani a hóban. 
- De jó akkor elmegyünk szánkózni, igaz apa!?- lelkendezett a kislány. Viszont hamar elszomorodott, mert sem az apukája, sem az anyukája nem tudott vele kimenni, játszani. Kamilla bátyja azonnal felajánlotta a kislánynak, hogy ő szívesen kimegy vele a hóba. Még a nyuszit és a takarót is eldobta, és úgy ugrott a testvére nyakába. Nagyon szerette a bátyját mert, bár sokkal nagyobb volt nála, mégis mindig szívesen játszott vele. Ilyenkor mindig igyekezett Kamilla kedvére tenni. Ráadásul sok érdekes játékot tanított a kislánynak.
Amikor kiléptek a házuk ajtaján ismét elkezdett esni a hó. Kamilla testvére megtanította neki, hogy kell a hópelyheket bekapni. Ezen sokat kacagtak, mert nem mindig sikerült. Kamilla nagyon nevetett, mert hol a nyakát csiklandozta meg egy hópihe, hol a szemét, és csak ritkán sikerült bekapni. A végén már a földön feküdtek a nevetéstől. Ha már feküdtek, akkor kitalálták, hogy hóangyalt csinálnak. Kamilláé nagyon picike lett, és ez szintén vicces volt. Már az egész környék, az erdő, a rét, még a befagyott tó is Kamilla kacagását visszhangozta.
- Kamilla! Mit szólnál, ha építenénk egy hóembert? - kérdezte a testvére.
- Hóembert? Miért mindig hóembert építünk? Építsünk valami mást is!
- Mire gondolsz Kamilla? Mondjuk építsünk, hócsigát? - kérdezte viccesen a testvére.
Ez nagyon tetszett a kislánynak. 
- Igen, igen! És hópingvint is, meg hónyuszit, hóbárányt, hókígyót, hóteknőst, hómacit... sorolta vég nélkül egyik állatot a másik után. Mivel Kamilla sok állatot ismert, mert nagyon szerette az állatokat, ezért úgy tűnt soha sem fogja befejezni. De egyszer csak megállt.
- Nem tudok többet, elfogytak az állatok.
- Tudod mit Kamilla?! Építsünk Hótündért! - javasolta a bátyja.
"Juj, vajon honnan tudhat erről a tündér dologról?" Gondolkodott el a kislány. Azért belement a játékba és hótündért építettek. Ebédre kész is lett. Amikor édesanya szólt, hogy menjenek be, mert kész az ebéd, már csak gyönyörködtek a szép kis hótündérben. Kamilla testvére nagyon ügyes volt és a hótündér remekül sikerült. Teljesen olyan lett, mint a kislány. Amikor Kamilla felismerte félve nézett a testvérére. Nem akarta, hogy a kis titka kitudódjon. A bátyja kacsintott egyet rá, letérdelt mellé és magához ölelte.
- Te tudod!? - kérdezte aggódva a kislány.
- Aki ismer téged, mindenki tudja. Így csak egy tündér tud kacagni. Csak egy tündér tud ennyire örülni. Csak egy tündérnek a hangját visszhangozza, még a befagyott tó is. És ilyen nagyon, csak egy tündért lehet szeretni.
- Örülök, hogy megtudtad. Most már nem akarom, hogy titok legyen előtted. Te vagy a legjobb testvér, és a legjobb barát is.
- Bátybarát, igaz? - mondta nevetve Kamillának, és hirtelen felkapta a kislányt, majd elkezdett pörögni vele. 
- Tündérlány, Bátybarát, Tündérlány, Bátybarát...- kiabálták egymást túlharsogva, amíg kimerülve össze nem rogytak a hóban. Fáradtan dőltek hátra a puha hótakarón, már nevetni sem tudtak a lihegéstől.
Aztán bekaptak még egy-két hópihét ebéd előtt, és egymás kezét fogva, nyakig havasan siettek be a jó, meleg házba.