Írásaim

 Hajnalban, még sötétben ébredtek a rigók. Szinte azonnal jelezték a világnak, hogy ébren vannak, és élvezik az életet. Rekedtes hangon énekeltek. Olyankor tesznek így, mikor esni fog aznap. 
Az apa felébredt a rigók hangjára, ami boldogan táncolt be a résnyire nyitva hagyott ablakon. Egy elégedett mosollyal jelezte, hogy kedves számára ez a vidám ébresztő. Mélyet szippantott, az ablakon beáramló hajnali, párás erdei levegőből, mely még a nyári napokon is kissé hűvös volt.
Felébredt, mert mindig nagyon éberen aludt. Nyugodt, békés, de éber álmai voltak. Minden érzékével vigyázta a házat, a családját, akik oly fontosak voltak neki, hogy még álmában is érezni akarta a jelenlétüket. A szelíd ébresztő után, gyorsan elillant az álom a szeméből. Felült az ágyban, és a mellette fekvő csodára, kedvesére figyelt. Anya még álmában is mosolygott. Szépen, alig hallhatóan szuszogott, olyan békésen, olyan elégedetten, hogy ettől könny szökött apa szemébe. Ezek a pillanatok csak az apáé voltak. Soha senki nem láthatta ilyenkor, csak ő. Óvatosan hajolt fölé, beszippantotta anya megnyerő, szeretni való jellegzetes illatát. Anya egy drága ajándék, egy felbecsülhetetlen kincs volt. Olyan, mint egy gyöngyhalásznak egy rendkívül nagy gyöngy, amiért sokáig kellett a víz alatt lenni. Oly sokáig, hogy már szinte nem bírta ki az éltető levegő nélkül. De megtalálta és felhozta a felszínre. Otthonába vitte, és úgy őrzi, hogy mindennap emlékezzen rá, csak egy kicsi hiányzott, és már nem bírta volna tovább. Az élete jutott róla eszébe. Az élet, amit külön-külön, de mégsem egymás nélkül éltek. 
Anya volt az egyetlen, aki türelmesen megvárta, amíg a szerelem gyönyörű érzése átjárja apa szívét. Elnézte, megbocsátotta, megértette azt, amikor így még nem tudott szeretni. Apa minden pillanatban emlékezett erre. Amikor ilyenkor reggel nézte maga mellett, hála járta át a szívét.
Szinte néma csendben, macskaléptekkel ment le apa az emeletről. A ház előtt a teraszon kávézott. Erdei csend volt. Vagyis mindent hallani lehetett, még a hajnali pára csepegését is, amint a fák leveleiről aláhullottak az avarra. Hűvös volt, apa megborzongott. Ragaszkodva szorította a forró csészét a kezében. Mégis az élet legszebb pillanatai voltak ezek a csendes hajnalok. Sötét volt még, és sűrű pára, ahogy az erdő, mint egyetlen hatalmas élőlény, mélyen, nehézkesen, nedves levegőt lélegzett maga körül. Apa szerette ezt a hűvös borzongató érzést. Közben halkan, mintha tudná, hogy nem illik ilyenkor zavarnia, eleredt az eső. Szelíd, de bőséges, áztató eső. Nyár elején gyakran esik így. Esett, ahogy a rigók jelezték. Apa szíve érezhetően dobbant egy nagyot. Hálás volt az esőért, mint mindig mindenért, amit Fentről kapott. Csak anya forró, szeretetteljes érintése hiányzott.
Felment az emeletre, már majdnem az ajtóhoz ért, mikor egy kedves hang félelemmel kiáltott, kissé visszafogottan. Anya az ágyon ült, és megnyugodott mikor apa belépett. Nem szóltak, de apa szeme kérdezett, "mi történt?" ez volt beleírva. 
- Azt álmodtam, hogy nem vagy mellettem, hogy az egészet csak álmodtam. Felébredtem, és tényleg nem voltál. Nagyon megijedtem. Már nem tudok nélküled élni.
Apa átölelte szerelmét, és ez azt jelentette, hogy már soha nem lesz olyan, hogy ők nem lesznek egymásnak. Ez az ölelés más volt, mint máskor. Beszélt az érintés, mint ahogy beszélt a tekintetük is. Már régóta voltak egy család, egy test, de néha még mindig hihetetlen volt ez a csoda. Most kiléptek szerepükből, megváltoztak, most a szerelmüket látták a másik emberben. Összefonódott a szívük, a tekintetük, minden érzésük, most a kezeik is. Úgy tűnt semmi, és senki nem mozdítja ki őket ebből az irigylésre méltó pillanatból. Mikor egy lágy, csilingelő, kedves hang, egy tündéri kislány hangja egy másfajta mosolyt rajzolt arcukra, egy másfajta érzést keltett a szívükben. Ebben a pillanatban visszaváltoztak, megint apa és anya lett.