Óvodás voltam, talán 5 éves lehettem. Volt egy kislány, aki nagyon szeretett, Áginak hívták. A gesztenyefa alatt megcsókoltuk egymást. Na jó puszit adtunk egymás szájára, de ezt mi akkor így hívtuk. Talán az első volt és majdnem az utolsó, aki iránt a szerelem különleges érzését éreztem. Soha sem fogja megtudni, milyen örök emléket adott azzal, hogy szerethettem. Előbb ment iskolába, semmit sem tudok róla. Biztos már nem is emlékszik ezekre a napokra, de nekem egy villanás volt, mi után láttam egy darabig a sötét világban.
Otthon már dúlt a háború. Harcoltak a szüleink egymással, és állítólag értünk. Nem tudtam választani, nem akartam. Anya átjött a mi szobánkba, ott tartottuk azt az ünnepet. Bekopogott, apu beengedte. Kezeit tördelve, könnyekkel küzdve oda adta szerény ajándékát. Még megvárta, míg kibontom és elment. Csak egy mosolyt várt tőlem. Megkapta. Két mesekönyvet adott. Soha ilyen szépet nem kaptam tőle. Életem egyik legszebb, legértékesebb pillanata volt. Fogalma sincs, hogy ennyi év után is ily sokat jelent ez nekem. A fiamnak is meséltem belőle, most már ő is kinőtte. Ha meglátom ezt a két könyvet, még ma is érzem azt a szeretetet.
Apuval nyaralni mentünk az egyik évben. Csak mi hárman. Apa egész évben azért dolgozott, hogy velünk lehessen, és mindent meg tudjon adni nekünk. A reggeli szalámi illata, a kis kemping gázfőzőn elkészült vacsora, a sátor előtti beszélgetések elhitették velem, hogy én is ember vagyok. Ezek a jelentéktelen dolgok maradtak meg, ezek az illatok élnek bennem, azoknak az éjszakáknak a nyugalma nem tűnik, feledhetetlen.
A nagyapámnak nem volt gyermeke. Mert nem a vérszerinti nagyapám volt, de én őt tekintettem annak. Mi voltunk a gyermekei. Az udvaron egyszer agyag golyókat csináltunk, kiszárítottuk, és kifestettük őket. Ezekkel szerettem a legjobban játszani. Figyelt rám, és játékot csinált nekem. Addig azt hittem azt csak venni lehet. De ő csodát mutatott, saját játékot készíthettünk. Elhittem, hogy bármire képes lehetek, ha igazán akarom. Először éreztem az alkotás örömét.
Nagy baj volt otthon. Egyetlen támaszom, a testvérem volt. Egyszer azt mondta nem bírja tovább. Feladta, mert nem volt ereje küzdeni. Megrémültem, ha ő nincs többet, akkor örökre elnémul bennem az élet. Üvöltöttem, iszonyatos őrjöngéssel tombolt a lelkem belül, de kint csak a néhány könnycsepp, és pár reszkető, kérlelő szó jelent meg "ne tedd!". Győztem! Nem tette meg, vagyis megállt, nem fejezte be. Ma is él. Talán értem maradt életben, talán én mentettem meg. Féltem, és hiszem, hogy azért szerethetem ma is, mert nem hagytam elmenni. Utána mindig együtt voltunk. Senki sem tudott szétválasztani.
Egyszer anyu időben érkezett egy iskolai ünnepélyre. Mindig ő volt az utolsó, nagyon féltem, hogy ismét így lesz. Néhány anyuka már ott volt, mikor megérkezett. Boldog voltam. Annyira boldog, hogy nem tudtam elmondani a verset. Csak sírtam, és néztem őt. Talán akkor szerettem őt utoljára igazán. Sokszor eszembe jut, milyen jó volt hinni, hogy ő mindig velem lesz. Jó volt látni szerető, könnyes szemeit. "Két láng egy ember szeme" így kezdődött a vers, de nem folytatódott sehogy, mert nem lehetett kimondani a szavakat. Jó volt erre a pillanatra gyermeknek lenni.
Sötétben, gyertyafény mellett töltöttük az estét. Nem volt világítás. Képek rajzolódtak ki a szoba tárgyain. Meséket álmodtunk magunknak. Félelmetes, mégis boldog pillanat volt ez. Hittem a legrosszabból is tudunk jót kihozni. Azóta is így érzem. Ha baj van, akkor is a jót keresem. Megértettem, amíg élek és álmodni tudok, nincs tragédia. Meghatározó pillant volt gyermeki éveimben.
Nem sok, de néhány pillanat azokból, amik azzá az emberré tettek, aki vagyok. Lángok, lángnyelvek, melyek egy picit, utat mutattak. Egyetlen villanásra kivilágították az alagutat, ahol botorkáltam. Felvillant valami a sötétben, és a fény irányába mentem. Ha ezek nincsenek, akkor nem az lennék, aki vagyok. Másfelé, más utakon botorkáltam volna. Pillanatok ezek, melyekről sokat beszélek, olyan képek, amik örökre beégették az irányt, a fontos dolgok állomásaivá váltak.
Örökre hálás leszek értük, azoknak, akiktől kaptam, és Annak aki megengedte ezeket.
Utolsó kommentek