Írásaim

 Anna egy nagyon aranyos kislány volt. Amikor megszületett a szülei lemondtak róla, magára hagyták. A kórházban nevezték el Annának. Születése után nem sokkal egy árvaházba került. Már három éve élt ott, amikor egy nagyon kedves pár jelent meg abban a teremben, ahol a gyerekek játszottak. Anna soha nem beszélt, nem mosolygott, nem játszott a többiekkel, csak ült egyedül egy plüss nyuszival, amit még a kórházban adtak neki. Ezen kívül nem volt semmi értékes az életében. Amikor meglátta a fiatal párt (Katát és Tamást) felkelt, szépen lassan, lehajtott fejjel, némán odament hozzájuk és megfogta Tamás kezét. Ők azért jöttek, mert szerettek volna magukhoz venni egy kis gyermeket. Olyant, akinek nagy szüksége van a szülői szeretetre. Egymásra néztek, és tudták, hogy ő lesz az, akit szeretnének majd felnevelni. 
Nem sokkal később, már otthon voltak. Megmutatták Annának a saját szobáját, a kis ágyát, a játékait és még a kertet is. Anna életében először mutatott ki valamilyen érzést. Egy könnycsepp gördült le az arcán...
Néhány hónap telt csak el, és Anna elkezdett szavakat mondani. Aztán beszélni, mosolyogni, játszani is megtanult. Egyre felszabadultabb, és egyre boldogabb gyermek lett belőle. Kata és Tamás nagyon szerették őt, ezért mindent megtettek érte, hogy boldog legyen. Anna úgy nőtt fel, hogy megismerte az emberi érzéseket. Fontosnak érezhette magát. Szülei megtanítottak neki minden fontos dolgot, hogy boldoguljon az életben. Volt családja, volt célja az életének, törődtek vele, szerették, szép jövőt szántak neki, mert megérdemelte. 
A történetnek itt boldog vége lehetne, mégis egyszer csak furcsa fordulatot vett Anna élete.
Egy nap ez a kedves lány nagy butaságot csinált. Nem akart soha rosszat, de most valahogy mégis sikerült olyant tenni, amiről tudta, hogy mélyen megbántja vele a szüleit. Anna már nagylány volt, önálló döntéseket hozott, saját maga irányította az életét. Kata és Tamás támogatták minden döntésében. Viszont tisztában volt vele, hogy ebben a dologban nem fogják támogatni. Talán szégyenében, vagy mert félt, hogy megbántja őket, elment otthonról. Nem vitt magával semmi mást, csak egy-két ruhát és a rongyos lógófülű régi plüss nyuszit.
Tamásék csak sokkal később értek haza és otthon találtak pár sort amiben leírta, hogy végleg elment. Emberi szavakkal nem lehet leírni a fájdalmat amit éreztek, a szomorúságot, az ürességet. 
Tamás különösen szerette őt, és nem volt hajlandó elfogadni, hogy nem tudhat a lányáról többet soha, semmit. Elkeseredetten kezdte keresni, minden erejével. Teltek a hónapok, egyik a másik után, mikor egyszer csak hírt kapott Annáról. Azonnal mindent félben hagyva kereste fel. Megtalálta, ahol élt, de épp nem volt otthon a lánya. Viszont ettől a naptól kezdve rendszeresen írt neki. Kérte, hogy jöjjön haza, biztosította arról, hogy nagyon szereti, elmondta miért és mennyire értékeli, hogy nagyon hiányzik neki. Nagyon sokat írt, de Anna soha sem válaszolt. Közben Tamás újra meg újra felkereste, megfigyelte messziről, hogy hogyan él. Aggódott érte, szinte mindent átélt vele együtt, hiszen tudott róla mindent, csak megértette Anna döntését ezért soha nem ment közelebb hozzá. Különösen akkor aggódott érte, mikor megtudta, hogy nagyon beteg lett. Nagyon sok gyógyszert kellett szednie, és egyre rosszabb lett az állapota. Tamás szívesen segített volna neki, de nem tehette meg.
Aztán egyszer egy különleges napon, amikor apukája éppen felkereste az otthonánál, kicsit közelebb lopakodott a házhoz, és belesett. A konyha asztalon a sok gyógyszer mellett rendkívüli dolgot látott. Ott hevert az asztal közepén gyűröttre, rongyosra olvasva az összes levele amit írt neki. Anna rendszeresen olvasta őket, ez tartotta benne az életet, ez adott erőt neki, hogy küzdjön a betegségével, és minden egyébbel.
Anna apukája könnyes szemmel teljesen elérzékenyülve nézte a leveleket. Közben nem is sejtette, hogy a lánya otthon van és a szobából ő is látta az ablakon át az apukáját. Látta azt a személyt aki mindent megtett érte, aki mindenáron ragaszkodott hozzá, aki soha nem hagyta el. Még azután sem, hogy ő viszont igen. Némán teltek a percek, amik mindkettőjüknek óráknak tűntek. Mind a ketten ugyanarra gondoltak. De jó lenne mindent elfelejteni, és ismét közel lenni egymáshoz...

Vajon mi lesz a mese vége? Anna hagyja elmenni, az édesapját? Ha elmegy, vajon vissza fog még jönni, vagy ez volt az utolsó látogatása? Anna vajon felkeresi ezután az apukáját? Bármi lehet a mese vége.

De fejezzük be valami szép történettel!
Anna beszaladt a szobájába, felkapta az egyetlen értékes dolgot, amit ott talált. Aztán lassan megfontoltan kinyitotta a ház ajtaját. Kiment "szépen lassan, lehajtott fejjel, némán odament hozzá és megfogta Tamás kezét", másik kezében az egyetlen értékes dologgal, a rongyos régi lógófülű plüss nyuszival. Éppen úgy, mint akkor, amikor először találkoztak. Anna és az apukája megölelték egymást, nem beszéltek, nem mondtak semmit, csak sírtak. Mindketten tudták, hogy most már minden rendben lesz. Anna rég nem érezte ilyen könnyűnek, és boldognak magát. Azt érezte, hogy soha nem akarja elengedni többet az apukája kezét. Soha ezután sem beszéltek a régi dolgokról. Nem volt rá szükség. De többet nem hagyták el egymást, mert vágytak arra az érzésre, amit csak egymás közelében tapasztaltak.