Írásaim

 Nagyon izgalmas, különleges eseménnyel indult a nap. Kamilla apukája már hajnalban az állatoknál volt. Csibésznek kiscsikója született. Mire Kamilla felébredt és kiszaladt az apukájához a kiscsikó már megszületett. Kamilla éppen akkor érkezett, amikor a csikó kezdett felállni. Apával együtt biztatták, hogy hamar talpra álljon. Amikor sikerült neki vékonyka hangján nyerített egyet. Aztán apa Csibészről, Kamilla pedig a kiscsikóról kezdett gondoskodni. Kamilla nagyon megszerette a kis jövevényt. Elnevezte Kiscsibésznek, mert ugyanolyan eleven volt, mint Csibész. Ahogy a csikó napról-napra erősödött egyre többet hancúroztak a kislánnyal. Szemlátomást élvezte a kis tündérke társaságát. 
Egyik reggel Kamilla kivitte a rétre Kiscsibészt, és egész nap együtt ugra-bugráltak a réten. Henteregtek a fűben, szaladgáltak, kergetőztek, sőt egy picit fel is ült Kamilla a kiscsikó hátára. Teljesen kimerülve, fáradtan értek haza, pont ebéd előtt. 
- Kamilla, veled mi történt? - kérdezte meglepetten édesanya.
- Csak játszottam Kiscsibésszel. Miért?
Anya megfogta Kamilla hosszú gyönyörű gesztenyebarna haját, és megmutatta a kislánynak. Tele volt bogáncsokkal, amik jól belekapaszkodtak. Anya már tudta, hogy baj lesz, ezért leguggolt átölelte Kamillát és úgy suttogta a fülébe. "Ezt nem tudjuk kiszedni belőle. Sajnos le kell vágni egy kicsit a hajadból."
- Jaj ne! -kiáltott fel Kamilla. És már kezdett is sírásra görbülni a szája, amikor édesapa megérkezett. Anyával elmondták apának, hogy mi történt, és hogy mi lesz Kamilla hajával. A kislány a könnyeivel küszködve hallgatta apa vigasztaló szavait, amik megnyugtatták egy picit, de még így sem volt könnyű. 
" Most így mi lesz velem, hiszen egy tündérnek hosszú haja van. Nem fogom kibírni. Olyan sokára fog kinőni újra..." Már a gondolattól is könnyezett.
De mégis megtörtént. Édesapa az ölébe fogta a kicsilányt, és anya szépen, nagyon figyelmesen, levagdosta a bogáncsos részeket. Olyan szép lett Kamilla! Anya nagyon szépen vágta le a haját.
Éppen befejezték, amikor kiabálást hallottak az udvar felöl. A szomszéd kisfiú volt, és Kamillát hívta. 
- Jaj apa nem akarom, hogy így lásson! - kiáltott Kamilla. - Szólj neki, hogy most nem tudok kimenni. "majd, ha megint tündér lehetek..."- gondolta szomorúan.
Apa kiment, beszélt a kisfiúval, majd sietett vissza Kamillához. Amikor visszaért Kamilla belecsimpaszkodott apa nyakába, és olyan nagyon szorította, hogy úgy tűnt soha sem fogja elengedni. Csak halkan sírdogált az apukája vállán. Így indultak el otthonról, kettesben. A kislány először észre sem vette, hogy kimentek a házból, csak a madarak énekére lett figyelmes. Abbahagyta a pityergést, és apára nézett.
- Hova megyünk apa? - kérdezte ijedten, mert nem akart így találkozni senkivel.
- Csak sétálunk egy kicsit. Meglátod nagyon jó lesz.
Kimentek az állatokhoz megnézték Kiscsibészt, aki rögtön el kezdett ugrándozni, ahogy meglátta Kamillát, és egy nagyot nyerített, persze a kis vékony hangjával. Kamilla egy picit elmosolyodott.
Aztán lementek a tóhoz. Csendben ültek egymás mellett egy darabig, nézték a kiskacsákat, a vízből kiugrándozó halakat. Egyszer csak megszólalt Kamilla: - Tudod apa az a baj, hogy úgy érzem, most nem vagyok az, aki voltam. 
- Gyere mutatok neked valakit. - apa odavezette Kamillát a tóhoz, és a vízben megmutatta a kislány tükörképét. 
- Ki ez a kislány?
- Tudom, hogy én vagyok, és látom a hajamat is. . .
- Szerinted szép ez kislány Kamilla?
- Nem mert szomorú. - felelte, szinte azonnal a kis tündér.
- Pedig nekem olyan szép, és olyan szeretni való kislány. Még az állatok is felvidulnak mellette. Olyan jó vele lenni. Olyan jó a kacagását hallgatni. Ha szomorú, mindenki szomorú, ha boldog mindenki boldog mellette. Ez a kislány nagyon különleges. És hatással van másokra is.
" Tudom, mert tündér vagyok." Hirtelen felderült Kamilla arca. "Hiszen én tündér maradtam így is. Ugyan olyan vagyok apa mellett. Nem is a hajamon múlik, hanem rajtam."
A tükörkép egyszer csak el kezdett mosolyogni. 
- Apa! Te olyan jól meg tudsz vigasztalni. Mindig olyant mutatsz nekem, amit nem veszek észre magamtól. Köszönöm. Még Kiscsibész is megörült nekem, én meg alig akartam észrevenni.
- Én köszönöm, neked. Hiányzott nekem ez a kedves, ragyogó szemű, vidám kislány.
- Menjünk gyorsan haza, hogy anya is láthasson! - lelkendezett Kamilla.
Apa felkapta a kis tündérlányt, megpuszilgatta, és elindultak haza.
"Hogy én milyen butus vagyok." Gondolta Kamilla. "Hát apa mellett vagyok tündér, és azért mert nagyon szeretnek. Nem is fogok többet szomorkodni semmi miatt." Aztán jól megszorította apa nyakát, most már azért, mert boldog volt.